• főoldal
• zene
• előadás

Ez a különös ellentét természetesen mindig is kéz a kézben járt a Lake of Tearsnél. Már a kezdeti időkben sajátosra színezte romantikus-gótikus közhelyeik szürke tárházát (gyakorlatilag a teljes Greater Art-Headstones éra) az a csavar, ami a szövegekben a nyelvi játék formájában, a zenében pedig a stílusidegen zenei megoldások integrálásában – egyelőre csak nyomokban – jelentkezett. E tekintetben az 1997-es Crimson Cosmos albumuk a vízválasztó, ekkorra már teljesen felfutott körülöttük ez az „atmoszférikus doom/death metál” (akkoriban valahogy így nevezték) zenei szubkultúra, ők pedig a „Boogie Bubble” pszichedelikus idiotizmusával, vagy pl. a „Devil's Diner” parodisztikus lagzizenéjével elég egyértelmű jelét adták annak, hogy fontosabb számukra az innovatív, egyedi hozzáállás, mint a trendek és az eladhatóság. Ettől kezdve legbensőbb lényege lett a Lake of Tearsnek a meseszerűség, az irónia, az esetenként már-már popos, slágeres dalszerűség, valamint a keserű fájdalom, a gótikus toposzok, és a rock-metál hagyományok különc összekapcsolása.

Ha az első magyarországi Lake of Tears koncert nem most, hanem 8-10 évvel ezelőtt kerül megrendezésre, ezek az összetevők vélhetően szépen, arányosan összekeveredve fejtették volna ki hatásukat (szemben a mostanival, ahol az elmúlás keserűsége és a régi kedves dalok hallatán érzett öröm birkózott egymással), és összességében egy fantasztikus gótmetál bulit könyvelhettünk volna el egy különleges együttestől. Ezt persze bátran tehetjük meg most is, meggyőződésem azonban, hogy így, 2008-as dátummal a naptárban már kicsit másról van szó.

Izgatottan várva a koncert kezdetét, a fényképezőmön nézegettem a pontos időt, hogy 8 óra, 9, fél 10, azzal a bizonyossággal, amivel az ember tudja, hogy a furcsa, köztes állapot egyszer biztosan véget ér, és bekövetkezik az, aminek be kell következnie. (Éppenséggel így ért véget bő fél óra alatt a LOT-előzenekarság hálátlan szerepét elvállaló Solar Scream – gyakorlatilag csak a haverjaiknak játszott – koncertje. Zenéjük laboratóriumi körülmények között még talán illett is volna a 2008-as Lake of Tears mellé, ha a modern rockzene tört ritmusú sallangjait legallyaznánk róla, de igazság szerint nincs olyan – magyar – együttes, aki igazán jó felvezető lett volna ezen a bulin.)

Amikor aztán unalmamban belenéztem a fotókba, a kislányomról készült képek láttán (aki nem véletlenül kapta a Lili Anna nevet) valami különös érzés kezdett motoszkálni bennem. Nem sokkal ezután megláttam Uzseka Norbert hosszúhajú-szakállas, rövidnadrágos alakját legaloppozni a hajóhídon, és eszembe jutottak az általa írt Metal Hammeres (Lake of Tears- és hasonszőrű) lemezkritikák a kilencvenes évek közepéről-végéről, aztán belehallgattam néhány várakozó csoport beszélgetésébe („az előbb hívott, még csak most fürdik”, „persze hogy autóval jöttem”, „de rég volt”), és felmértem őket, ahogy szoktam mindig a koncerteken. Már lent a hajóban döbbentem rá, hogy valami hiányérzetem van: először a kurva cigifüstöt hiányoltam csak, aztán rájöttem: megannyi koncerttel ellentétben, amit az utóbbi években átéltem, itt most kisebbségbe kerültek azok a bizonyos „metálos fiatalok", egy szubkultúra szabályoknak megfelelően élő, öltözködő, viselkedő stb. képviselői – éspedig egy különös, bizarr többség, a veterán Lake of Tearsesek javára.

Ez a gondolat aztán az időközben színpadra lépő gitáros/énekes zeneszerző/dalszövegíró (egyszóval: frontember) Daniel Brennare láttán kristályosodott ki bennem, ahogyan a kövérkés arcát borító George Micheal-i borostáján, a homlokát keretező, kacéran rövid hajfürtökön, valamint mellközépig kigombolt fekete ingéből elővillanó mellszőrzetén egyszerre csillant meg az izzadtság. Eszembe jutottak a figurák, akiket magam körül láttam, és pánikszerűen rohantak meg a gondolatok: úristen, megkopaszodtunk, őszülünk, elhíztunk, teljesen idióta módon öltözködünk, nyomokban sem emlékeztetünk azokra a fiatalokra, akik 10-12 éve voltunk, eljárt felettünk az idő, teljesen anakronisztikus ez az egész, itt és most... (Egy darab LOT-pólómintát fedeztem csak fel, és csak mutatóba volt egy-két zenekaros póló, pláne fekete ing-kordbársony zakó kombó.)

Próbáltam úrrá lenni a pánikon. Nyilván egy hosszú távon, folyamatosan tevékenykedő együttesnél, ahol természetes utánpótlással érkezik a vérfrissítés a koncertközönségbe (Iron Maiden-típusú dolgokra gondolok), nem annyira szembetűnő ez a dolog, mint ahogy egy közelebbi példa, a Katatonia esetében sem, akik pedig úgy tudták megújítani a rajongótábort, hogy már-már lecserélték. A Lake of Tears viszont 10-12 év után jutott el hozzánk azokkal a dalokkal, amiket fiatalként szerettünk, és meghatározták az életünket. Mit jelentenek ezek most nekünk? Nosztalgia? Elmúlás? Jobb később, mint soha? Vagy szánalmas lúzerek vagyunk, egy letűnt trendre, korra emlékeztető, megkopott „fejfák"? (vö. videó)

Kábé az első eljátszott szám, a Crimson Cosmos instrumentális csodája, a To die is to wake közepéig tartott ez a pánik. Addigra szépen elkezdett ringatózni ez a szedett-vedett népség, körülöttem mindenki mosolygott, a zenekar is rögtön látta, hogy nem lesz itt gond a fogadtatással. Aztán egy kiadós tapsolás-éltetés után elkezdték a Boogie Bubble felvezetőjét, és onnantól kezdve, hogy beindult a Vague shadows and purple toned sky éneklése, az ugrabugrálás, a headbang, az eltűnt időn való merengést az öröm megnyilvánulásain való úrrá levés váltotta fel bennem.

A LOT az utóbbi pár évben nagyon ráállt a kelet-európai koncertezésre: Románia, Ukrajna, Oroszország évről-évre visszavárja és viszontlátja őket, érzésem szerint Magyarország is felkerült ezen este után a listájukra. A számok között és közben is nem győztek csodálkozni, mosolyogni azon, hogy mennyire oda vannak a zenéjükért ezek a furcsa magyarok.

Mikael Larsson basszusgitáros rendre összemosolygott velünk akik a közelben álltunk, meg folyamatosan ment a pacsizás is már a vége felé, de ugyanez ment a túloldalon „professzor” Magnus Sahlgren szólógitárossal, csak szegény Johan Ouldhuis dobos maradt ki a mókából a cintányérrengeteg mögött.

A Cosmic Weed végigüvöltésével egyelőre lezártuk a múltidéző, klasszikus Crimson Cosmos-egyveleget. A Rainy Day Away-en (a 2004-es Black Brick Roadról) aztán szusszanhattunk egyet: Come let's dream some, come take a ride in my dream machine – ez már az abszolút, pofátlanul naiv játékosság, zeneileg egy könnyedebb, teátrálisabb darab, a hülye sörreklámba illő fazonnal rendelkező Brennare elő is adta magát. Ez helykitöltőnek megtette, de találhattak volna ide egy karakteresebb számot is az új lemezekről.

Aztán jött a tavalyi Moons and Mushrooms album egyik legkarakteresebbje, a You better breathe while there is still air, erre megint egyként mozdult rá a népes közönség (kb. 200-an voltunk), bólogatva a rockos-pózolós felvezetőre, és énekelve az egyszerre ironikus és kétségbeesett refrént. Ezt a hangulatot remekül szinten tartotta a Black Brick Road egyik nagy slágere, a The greymen, aztán pedig az egekbe emelte a '95-ös Headstones gótikus doom-himnusza, a Ravenland (l. videó).

When darkness clouds, they'll ride from the other side – hát így sorjáztak elő az ódon metáldalok is (As daylight yields), közöttük a valaha hallott legszebb: So fell autumn rain. A legtökéletesebb Lake of Tears album, a Forever Autumn (ami anno sikertelennek könyveltetett el, nyilván a kifulladó trendeknek és a másfelé elpártoló rajongóknak köszönhetően) sajnos csak ezzel a számmal képviseltette magát, nagy bánatomra. (Még nagyobbra a The Neonairól semmit nem játszottak.)

A bánat itt aztán újra eluralkodhatott rajtam, mert olyan – a lemezeken egyébként nagyszerűen ható – nóták következtek, mint a A trip with the moon, a Like a leaf és a Devil's diner, amik lazább hangszerelésükkel vagy balladisztikusságukkal a hangulat alábbhagyását eredményezték.

A Foreign road-ra, a Headstones nyitódalára, erre a zakatoló őskövületre viszont újra felkaptuk (és elveszítettük) a fejünket, és a Headstones-rajongók nagy örömére végigzúzhattuk az egyik legbanálisabb szövegű dalukat, a Dreamdemons-t is, amelynek belassuló középrésze alatt immár sokadszor éltettük „LÉK OF TÍRSZ”-t skandálva a bandát. (Egy ilyen alkalommal, mikor a srácok mindenki egészségére legurítottak egy kis sört, előbújt belőlem a szóviccgyáros, és jókívánságként „Lake of Beer”-t kezdtem skandálni, de mikor megéreztem, hogy körülöttem páran lezsibbadó arccal elhallgatnak, gyorsan abbahagytam.)

 A Black Brick Road-os The organ-nél megint kicsit csalódottan könyveltük el, hogy nem valamelyik – egyelőre nem hallott – kedvencünket játssza a banda. Brennare egyébként – amikor épp nem azon ironizált, hogy mennyire örülünk nekik (pl. kaján vigyorral utánozta le, ahogy „hööööjj"-jel, vagy „ööööörrggh"-gel díjaztuk a klasszikus nótákat), – mindig megkérdezte, akarunk-e még számokat, persze hiába ordítottuk, mit szeretnénk: kötötték az ebet a setlisthez. Ha a koncerten valamivel elégedetlenek lehettünk, az ez a rugalmatlanság volt (csak nézzetek utána az idei koncertjeik dalsorrendjének!), vagy az, hogy aránytalanul nagy hangsúlyt fektettek a Headstones (9-ből végül 6 megvolt!) és a Black Brick Road albumokra (erről 5 szám volt), valamint hogy az egyébként ütős slágereik közé nem a legmegfelelőbb helykitöltőket, levezetőket választották.

A Crazyman a Black Brick Roadról a maga őrült, fékevesztett metálkodásával viszont nagyon hatásosan zárta le a koncert visszatapsolás előtti részét. A közönségre nem lehetett panasz: a két kihagyhatatlan együtténeklős Headstones-klasszikus, a Headstones és a Sweetwater (videó!) után még egyszer sikerült visszahívni őket, a Burn fire burn-re, ami véleményem szerint kissé erőtlenebbül zárta le végül a teljes koncertet, mint azelőtt a Crazyman. Lehet, hogy ez csak egyéni ízlés kérdése, de én a kevésbé bejövős lazább dalok: Rainy Day Away, A trip with the moon, Like a leaf, The organ, helyett inkább ezekből válogattam volna: „Hold on tight”, „Nathalie and the Fireflies”, „Black Brick Road”, „Let us go as they do”, míg a keményebbeket: As Daylight Yields, Dreamdemons, Burn Fire Burn ezekre cseréltem volna: „Pagan Wish”, „Demon You / Lily Anne”, „Shadowshires”, „Dystopia”, „Last purple sky”.

All things must pass – csengett fülemben a So fell autumn rain sora a koncert után. Meghal minden, elmúlt ez a furcsa állapot is, hogy nem láttuk soha a Lake of Tearst élőben. Vége a különös bizonytalanságnak, hogy mit adhat nekünk ez a tisztességben megöregedett együttes. És elment szépen ez a bő másfél óra is, ami csodálatos volt, de nem biztos, hogy azt adta, amit vártunk tőle. To die is to wake – várom vissza őket mihamarabb, amikor majd nem 10 év várakozásának kell megfelelniük, nekem pedig nem kell 10 év csúfos elmúltával szembenéznem. Legközelebb még többen legyünk, mindenki jöjjön, aki szereti ezeket a dalokat, mert fantasztikus élmény volt együtt szeretni, énekelni, átélni őket!