Tehát Žižkovból elindulva Karlínon át körbe- és hazaértünk. Azonban, ha a múltkori sétánk végén fölöttünk, azaz a Žižkov–Karlín alagút bejárata fölött elzúgó vonaton ülnénk, fél perc múlva: Praha hlavní nádraží.

Amióta tanultam róla egyetemen, minden pályaudvarról és repülőtérről eszembe jutnak a Marc Augé-féle nem-helyek: a terek, amelyeken csak áthaladunk, amelyekben megszűnünk egyénnek lenni, ahol mindenki ugyanazt a szerepet játssza. Amint kilépünk innen és hátrafordulunk a fenti kép tárul elénk. Előttünk pedig a park, benne a hajléktalanokkal, akiknek a nem-hely: hely, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy itt ne egyének legyenek, hiszen a hely, ahol egyének lehetnének, polgári értelemben nem létezik. Ahogy anyanyelvünk a témához illetlen komolytalan hangzással mondaná, a hely: nem-hely, a nem-hely: hely.

Vágjunk viszont egyenesen a parkon át, nem törődve a hófehér sportcipőnket elszínező esőtől nedves fűvel, és sétáljunk a szemben lévő utcán, míg a fenti látvány nem tárul elénk. A turisták által szinte teljesen kisajátított belváros szélén vagyunk. Balra, az Edison mozi kávézójába most nem ülünk be, holott a kaszárnya mellett a másik kedvencünk a városban, de nemsokára még visszajövünk, mert legutóbb limonádét szürcsölve, írás helyett tizenháromszor végignéztük az R.M.N. című román film pult fölötti tévén futó trailerét. Azét a filmét, amit a gyergyóditrói pékség Srí Lanka-i vendémunkásai nyomán kirobbant botrány ihletett. Az a pékség, ami az édesanyánk szülőfaluja melletti településen van. Az a pékség, ahol az unokatestvérünk a könyvelésen dolgozik. A világról nem merek nyilatkozni, de Ká-Európa kicsi. Remek film egyébként, lassan itthon is vetíteni fogják, mindenki nézze meg, rengeteget lehet tanulni belőle a valóságunkról.[1]

Ahogy szép lassan átszeljük a templomteret, majd a gótikus torony mellett továbbhaladunk egyenesen a Náměstí Republiky felé, mintha érezni kezdenénk a nyüzsgő turistatömeg kavarta forróság előszelét.

A Nemzeti Bank sarkánál, az Újváros és Óváros határán az Obecní dům gyönyörű szecessziós épületének látványa tárunk elénk. És a gyönyörű itt tautológia, soha nem láttam még ronda szecessziós épületet, pedig igazán szeretnék, ha valaki mutat egyet, annak nagyon szívesen fizetek egy limonádét az Edison Caféban. Rosszul érzem magam, mikor dolgokat kritikátlanul szeretek.

De most nem megyünk el a Köztársaság térig, hanem balra fordulunk és a Celetná utca kövére lépve hagyjuk sodortatni magunkat ebben az örökké idegennek ható vérkeringésben egyenesen az Óváros szívébe, hogy az Orlojnál megcsodáljuk, ahogy egyszerre kétszáz ember telefonját a feje fölé emelve várja, hogy egészet üssön az óra, és a mobiljuk kijelzőjén át végignézhessék, amit kell.

Felsőbbrendűségünk biztos tudatában haladunk el mellettük, és elindulunk a folyó felé. A bölcsészkar épületének közelében váratlan melegség tölti el a szívünket (vö. „nyüzsgő turistatömeg keltette forróság”), majd a hosszan húzódó, magas betonkerítés rácsos ablakán bekukkantunk a zsidó temetőbe, ám mielőtt megfordulnánk, hogy a folyón átkelve a bevegyük a kastélyt, és a feljutáshoz elengedhetetlen – egy Tripadvisorra kommentelő kedves, idős amerikai turistapár szerint – 208 darab lépcsőt, megcsörren a telefonunk:

– Hey, Adam, where are you? How about a little party-party?

Másnap České Budějovicében ébredünk.