Judy Garlandot (Renée Zellweger) 1968-ban ismerjük meg, amikor már csak árnyéka egykori önmagának: az önpusztítástól és a depressziótól kórosan soványra fogyva fillérekért haknizik gyerekeivel. Mivel a gyerekeknek nincs normális életük, sem biztos szállásuk, apjuk, Sidney Luft (Rufus Sewell) magának követeli a kizárólagos felügyeleti jogot. Judy elvállal egy londoni koncertturnét annak reményében, hogy így elegendő pénzt kereshet tartozásai rendezésére és egy lakás vásárlására, gyerekei pedig vele maradhatnak. Habár hazájában már megrágta és kiköpte a szakma, a britek még mindig imádják, fellépéseire minden jegyet elkapkodnak. Ugyanakkor Judy csillaga ekkor már hanyatlik, sokat iszik és nem megbízható, emiatt többször is veszélybe kerül a turné sikere.

Hollywood mintha az utóbbi években nem tudna leszállni a nosztalgiavonatról: sorra érkeznek a színészek és énekesek életrajzi filmjei, amelyek többnyire egy kaptafára készülnek, a művész teljes életét feldolgozva a jól ismert siker – bukás – „feltámadás” dramaturgiáját követve. A Judy azonban végre mert ezen változtatni: Rupert Goold tragikus hangoltságú műve a csillogás mögötti, smink és jelmez nélküli embert mutatja be, nem pedig Garland karrierjére fókuszál. A világhírnévig vezető út demonstrálása helyett az 1968-as londoni koncertsorozat történetszálába igyekszik a színész-énekesnő múltját belesűríteni úgy, hogy csupán néhány apró – de a személyiségét és jövőjét annál inkább meghatározó – mozaikdarabkáját fedi fel, annak okát kutatva, hogy mi válthatta ki a mindenki által ismert és imádott díva kiégését. Azonban a hattyúdalba csomagolt életút mégsem képes igazán egyedülállóvá válni műfaján belül: hiába szeretne valóban a személyről mesélni annak munkássága helyett, nem mélyül el kellően alanyában, emiatt pedig nem igazán képes többet adni számunkra Garlandból, mint amennyit egy steril Wikipédia-szócikktől is megkaphatunk. 

A mű többször utal rá, hogy Judy 2 éves kora óta reflektorfényben él, a valódi poklot azonban az MGM stúdiójában járja meg. Az Óz, a csodák csodája idejére való visszaemlékezések során láthatjuk, ahogy a kis Judyt étvágycsökkentőkkel, majd ezek miatt altatókkal, illetve serkentőkkel tömik, a szórakozás és az étel pedig tiltott dolog számára. Louis B. Mayer és csapata szépen lassan teljesen megölik Frances Ethel Gummot, létrehozva ezzel a tökéletes „lányt a szomszédból”, akit mindenki szeret, aki tudja, hogyan kell énekelni, mikor mit kell mondani, hogyan kell szórakoztatni. Azonban, hiába lett profi a szakmában, Hollywoodban nem tanították meg neki, hogyan legyen ember. Amikor a kudarctól való rettegés miatt megdermedt Garlandot kilökik a színpadra, pillanatok alatt felveszi a ritmust, és megcsinálja a show-t, azonban a valóságot nem képes menedzselni. A filmben is megidézett londoni interjúban Judy azt nyilatkozza, hogy ő csupán pár órára Judy Garland, egyébként magánemberként él. Az örök szeretetéhség, szorongás mellett pedig ebben rejlik az ő valódi tragédiája: azt hiszi, hogy átlagember, aki jelmezként bármikor levetheti magáról Garlandot, holott személyiségét, átlagosságát 14 éves korában kiölték belőle. Darci Shaw remek az ártatlan, fiatal Garland szerepében; Mayer (Richard Cordery) csupán egyetlen gesztusán keresztül tett rendezői utalás a stúdiómogulok abúzusaira nemcsak bátor dolog, hanem elég erős kritika is.

Judy küzdelme reménytelen küzdelem, mégis izgulunk érte, mivel a gyerekeivel, a volt férjével, a menedzserével és a rajongóival való kapcsolatán keresztül egy végtelenül kedves és szeretnivaló, remek humorral megáldott, ugyanakkor szenvedő és a boldogságot hajszoló nőt ismerhetünk meg. Goold megmutat ezen a hullámvasúton pár mélységet és magasságot, ám hiába igyekszik a drámát és a katarzist csúcsra járatni több jelenetben is, az ellenkezőjét éri el vele: filmje akkor működik igazán, amikor nem erőlteti. Judy súlyosan megfizeti a Hollywooddal kötött fausti paktum árát: az álomgyár nemcsak félbetörte gyerekkorát, hanem egy olyan felnőttet alkotott, aki számára nem csak a reflektorfény addiktív, hanem az alkohol és a gyógyszer is.

A Judy tehát valahol félúton jár az egyedi és az Oscarra szabott biopic között. Ami miatt kétségtelenül érdemes megnézni a műfajt kevésbé kedvelőknek is, az Renée Zellweger alakítása, aki joggal zsebelte be máris a fontosabb legjobb női főszereplőnek járó díjakat. Nem veszik el úgy a karakterben, ahogy anno Marion Cotillard Piafként, de sikerült annyira átlényegülnie, hogy végig Garlandot lássuk, saját személyisége ne csillanjon meg. Ezzel együtt mégis minden ajakbiggyesztése, orrfelhúzása, önironikus és humoros megjegyzése egyszerre a sajátja és Judyé, igazi dívaként mindenkit lejátszik a vászonról, emellett pedig mind mentalitásában, mind gesztikulációjában és mozgáskultúrájában (a színpadi jelenetek csodásak) tökéletes mása Garlandnak. (A sok plasztikai műtét eredménye még segítségére is válik a színésznőnek, hogy külsőleg is minél inkább hasonlítson a szinte emberi ronccsá vált, kórosan sovány ikonra.) Habár Renée Zellweger hangja mesés, mégsem képes Judy szintjét elérni, és elhitetni a Garlandot esetlegesen nem ismerő nézővel, hogy valóban ő volt a század egyik legjobb énekhanggal megáldott, legnagyobb szórakoztatója. A befejezés egyszerre giccses és mélyen megrázó; egy biztos, utána nem leszünk már képesek kedves kis dalként gondolni a Somewhere Over The Rainbow-ra, amelyben a halál torkában éneklő Judy Garland minden tragédiája benne rejlik.  

Képek forrása: Vertigo Média