PRAE.HU: Még mielőtt belekezdenénk, engedd meg, hogy gratuláljak ahhoz, hogy a Pompidou Központ megvásárolta a Beláthatatlan következmények című munkádat. Mennyire volt ez váratlan?

Köszönöm! Nagyon örülök és büszke vagyok, hogy a gyűjteménybe került a festményem. Maga a vásárlás már másfél éve megtörtént, de csak most került ki a múzeum állandó kiállítására. Fontos előzmény, hogy korábban Spengler Katalin és Somlói Zsolt gyűjtők az egyik fotósorozatomat (Lopott homlokzat, 1992) odaajándékozták a múzeumnak.

PRAE.HU: Azt gondolom, hogy nagyon sikeres alkotónak számítasz Magyarországon. Évek óta rendszeresen láthatjuk a képeidet egyéni és csoportos kiállításokon, itthon és külföldön egyaránt. Műveid több magyar és nemzetközi közgyűjteményben megtalálhatóak. Számos külföldi ösztöndíjat és művészeti díjat elnyertél már. Ezenkívül a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán a Képzőművészeti Intézet vezetői teendőit is ellátod.

A siker nagyos sok módon értelmezhető. Igen, talán kimondható, hogy Magyarországon szakmailag sikeres alkotónak számítok, de például az anyagiak tekintetében ez már nem olyan egyértelmű. Nemzetközi szinten is még van hová fejlődnöm. Ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Magyarországról nézve a nemzetközi siker mértéke néha csalóka. A kelet-európai régióból csak néhány olyan művészt tudunk említeni, aki valódi nemzetközi ismertségre tudott szert tenni. Sajnos egyelőre ilyen széles körben ismert magyar művészt nem tudunk említeni, annak ellenére, hogy az utóbbi időben mintha alakulna ezen a téren  valami.

PRAE.HU: Milyen aspektusai lehetnek a sikernek? Mitől lesz nemzetközi a siker?

Nagyon sok mindentől függ. Az például mindenképpen sokat nyom a latban, ha valaki rangos intézményekben vagy biennálékon szerepel. Ilyen például,  hogy Maurer Dórának a Tate Modern-ben van most önálló kiállítása (A prae.hu művészeti portál KSMM-interjúja Maurer Dórával: https://www.prae.hu/article/11142-mindenbol-lehet-meriteni/).

Én viszonylag sűrűn kapok meghívást kisebb vagy közepes külföldi intézmények csoportos kiállításaira, és szerepeltem már jó pár nagy nemzetközi kurátori kiállításon, vagy biennálén. Az eddigi legnagyobb önálló kiállításom a krakkói MOCAK-ban volt 2015-ben. Rendszeresen bemutatom a legfrissebb munkáimat a bécsi és a budapesti Knoll Galériában. Jelenleg Lipcsében a HALLE 14-ban és Drezdában a Motorenhalle-ban veszek részt egy-egy tematikus kiállításon.

Tulajdonképpen már maga az siker, hogy évtizedek óta jelen tudok lenni ebben a közegben.

De azért olyan szintű ismeretségem biztosan nincs, mint mondjuk Wilhelm Sasnalnak Lengyelországban. Most direkt egy olyan kelet-európai alkotót említek, aki nem nyugaton él, és ennek ellenére a világon majd mindenhol ismert. Magyar viszonylatban például Csákány István, Kaszás Tamás, a Kis Varsó vagy Csörgő Attila, akik hozzám hasonlóan rendszeresen szerepelnek fontos nemzetközi kiállításokon, biennálékon, és megtalálhatóak a műveik nagyon fontos gyűjteményekben, múzeumokban is.

PRAE.HU: Mitől lesz számodra sikeres egy kiállítás vagy ösztöndíjprogram?

A jó visszajelzéseken múlik minden. Ha a felvetett problémákat érzékeli a közönség, és értékeli a művészi megoldásokat, akkor minden rendben. Különösen izgalmas számomra, hogy miközben főleg helyi társadalmi eseményekre reflektálok, bírnak-e ezek olyan érvényes, általános mondanivalóval, amelyek külföldön is dekódolhatóak. Nyilván van olyan rétege a munkáimnak, amely a helyi közönség számára sokkal egyértelműbb és kézzelfoghatóbb, de van olyan is, amely mindenki számára többé-kevésbé érthető. Én azt tapasztalom, hogy a hitelesen ábrázolt lokális történetek jól rezonálnak külföldön is.

PRAE.HU: Azt is figyeled, hogy ezek hogyan adaptálódnak a helyi kontextusokban?

Igen, figyelem, és azt is látom, hogy ahogyan romlik a hazai politikai helyzet, azzal párhuzamosan a nemzetközi is, és valahogy egyre inkább érthetővé válik amivel foglalkozom. Például amikor Lengyelországban vagy Németország keleti tartományaiban hasonló változások kezdődtek, érzékelhetően nőtt az érdeklődés a munkám iránt. A már korábban említett lipcsei kiállítás (The Ends of Freedom) is arra mutat rá, hogy az itthon hetente tapasztalt őrületek nem elszigetelt jelenségként értelmezendőek, hanem globális problémaként.

PRAE.HU: A művészeti díjak mit jelentenek a te életedben?

Pozitív szakmai visszajelzést. Persze tudjuk, hogy nincs tökéletes objektivitás, így a díjak is ilyen-olyan erőviszonyokat jelenítenek meg. Inkább tekinthetjük őket pillanatfelvételnek, amely egy adott kor, vagy kánon értékítéletét tükrözi. A legbüszkébb a Leopold Bloom-díjra vagyok, mert annak ellenére, hogy a hazai mezőnyt értékeli, mégiscsak tekinthető egy nemzetközi díjnak is, hiszen mindig külföldiekből áll a zsűri, akik alkalmanként cserélődnek is; tehát nem lehet őket azzal vádolni, hogy a helyi erőviszonyok alapján döntenek. Számomra kiegyensúlyozottabbnak és szakmailag megalapozottabbnak tűnik, mint egy állami díj. És nemcsak elismerés, hanem konkrét anyagi lehetőség egy külföldi komoly kiállítás létrehozására. Ennek köszönhetem én is, hogy az első nagyobb léptékű egyéni bemutatkozásomat meg tudtuk valósítani (nagyobbat, mint itthon bármikor). Ez elsőként a rijekai MMSU-ban volt látható, majd kisebb-nagyobb változtatásokkal átvittük Krakkóba, a MOCAK-ba.

PRAE.HU: Van szó a művészeti képzésben például Pécsen arról, hogyan célozzanak meg egy művészeti ösztöndíjat a fiatalok, hogyan képviseljék magukat a pályázati anyagokban, portfóliókban? Hogyan viselkedjenek a múzeumi, hogyan a galériás közegben?

Több szinten is, egyrészt a mesterek és a tanárok is beszélnek róla a műtermekben, de szóba kerül elméleti órákon is. Én ezen felül egy olyan kurzust is tartok, amely bemutatja az intézményrendszer működését, segít eligazodni a művészeti szcéna útvesztőiben. Feltérképezzük, hogy kik azok a szereplők, és melyek azok az intézmények, akik a diskurzust és kánont, valamint a piacot alakítják. Arról beszélgetünk, hogy hogyan lehet viszonyulni mindehhez: hogyan lehet integrálódni a rendszerbe, vagy éppenséggel miképpen kritizálható. Milyen alternatív pozíciók léteznek, lehet-e valami egészen újat kitalálni. Jó pár éve csinálom már, és kiderült, hogy komoly igény van rá, mert az egyetem elvégzése után a fiatalok sokszor a saját bőrükön tapasztalják meg a szcénába illeszkedés nehézségeit.

PRAE.HU: Te hogyan tanultad meg ezt? Mik voltak azok az utak, amelyek elérhetővé tették a külföldi lehetőségeket?

Menet közben rázódtam bele. A ’90-es években óriási nyitottság volt a változó kelet-európai országok felé, tehát létrejöttek olyan projektek, amelyek a kortárs magyar képzőművészetet kijuttatták külföldre. Ezek többsége kultúrdiplomáciai projekt volt, afféle „barátságos mérkőzés”, de mégsem haszontalan. Később sikerült néhány komolyabb téttel rendelkező kiállításra is bekerülnöm. Az is fontos, hogy viszonylag korán elkezdtem együttműködni a Knoll Galériával, amely valódi nemzetközi kitekintést adott. Igaz, csak 2001-től vált kizárólagossá az együttműködésünk, de már 1992-ben is volt ott egy csoportos kiállítás, amelyen szerepeltem, és utána többször is dolgoztunk együtt galérián kívüli projektekben. Mikor Hans Knoll külföldi kurátorokat vagy gyűjtőket hozott Budapestre, engem is sokszor meglátogattak.

Természetesen rengeteg hibát is elkövettem, hiszen teljesen új volt a helyzet. A rendszerváltás után szerettem volna egy pillanat alatt elfelejteni és eltemetni azt, ami előtte történt. A ’80-as évek második felében beindultak a változások, és egyre érezhetőbbé vált a szabadság. Azt hittem – másokkal egyetemben -, hogy a rendszerváltás után csak javulhat a helyzetünk.

PRAE.HU: Kell idő a szocialista múlt traumájának feldolgozásához, ami nyilván nyugaton is megvolt, csak más oldalról közelítették meg a problémát.

Kelet-Európában, az egykori volt kommunistának mondott országokban torz kép uralkodott a Nyugatról. Egy idealizált kép élt bennünk. A hatalom pedig ellenkezőleg, igyekezett minél negatívabb fényben feltüntetni a Nyugatot, de már senki nem hitt nekik. A Nyugat legalább annyira torzan látta a kelet-európai országokat, vagyis sok kölcsönös félreértés volt egymással szemben. És  paradox módon a környező országokról még annyit sem tudtunk, mint a nyugatiakról.

Már jócskán túl vagyunk a rendszerváltáson, korábban azt gondoltuk, hogy ennyi idő elegendő lesz ahhoz, hogy be tudjunk kapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, de a részsikerek ellenére nincs áttörés. Sőt az elmúlt 10 évben inkább visszafejlődés tapasztalható az intézményi működésben.

PRAE.HU: Úgy érzed, hogy mostanában nem annyira csereszabatos a magyar képzőművészet?

Vannak jó egyéni teljesítmények, de jónéhány állami intézmény működése külföldről nézve értelmezhetetlen. A valódi szakmai kapcsolatok főleg egyéni ismertségeken múlnak. De azért van egy nemzetközi szintű OFF-Biennálénk, amely példaértékű. Vannak jól működő külföldi residency-programok, ahová sok hazai művész jut el. A magángalériák is egyre aktívabbak, időnként hiányzó intézményi szerepeket is betöltenek, és az utóbbi időben a gyűjtők is sokat tesznek a magyar képzőművészet nemzetközi elfogadottságáért.

PRAE.HU: A nemzetközi integráció csak az intézményrendszeren múlik?

Az intézményrendszer egészséges, autonóm működésén sok múlik. A nemzetközi integráció akkor sikeres, ha minden szereplő beleteszi a magáét. Nem csak a művészeken, vagy a kurátorokon áll a siker. Ez egy nagy patchwork, amit együtt kell összerakni, és ha fontos egységek nem működnek jól, akkor az érezteti a hatását.

PRAE.HU: Vajon mennyire látható Magyarország, és mennyire láthatók a magyar művészeti produktumok kintről?

Ne legyenek nagy illúzióink, Magyarország picike ország, és óriási versenyben van a többi kelet-európai országgal. Mindenki küzd a figyelemért. Sőt nem csak a környező országokkal versengünk, hanem globálisan is küzdünk. Vannak más konfliktuszónák a világban, vannak más átalakuló társadalmak, amelyek most jobban fókuszban vannak. A ’90-es években Kelet-Európára irányult a figyelem a rendszerváltásnak köszönhetően. Most más a helyzet. Akad ugyan némi érdeklődés Magyarország iránt a politikai helyzet romlása miatt, de ez nem azonos a korábbi hullámmal.

PRAE.HU: Van ezzel nekünk, alkotóknak vagy a médiának valamilyen kommunikációs feladatunk?

Mindenképpen. Az elmúlt évtizedben felerősödtek a kritikai reflexiók a hazai művészetben, és magára talált a művészeti aktivizmus. A független médiának is óriási szerepe van ebben a pillanatban. Az állami média vagy ignorál, vagy torzít. Jó lenne a nemzetközi lapokban vagy online oldalakon is kicsit aktívabban jelen lennünk.

PRAE.HU: Máshol hogyan működik ez? Melyik az az ország, amelyik jól menedzseli a képzőművészetét?

Kívülről nézve egy kicsit mindig szebbnek tűnik a másé. De ha kelet-európai országokban gondolkodom, Lengyelország vagy Románia sok tekintetben lehet követendő példa.

PRAE.HU: Mik a különbségek?

Például a könyvkiadás. Nagyon fontos, hogy átfogó tanulmányok, albumok jelenjenek meg melyekkel reprezentálni tudjuk magunkat. Az előbb említett országokban sokszor az állam is komoly pénzügyi segítséget nyújt ezekhez az erőfeszítésekhez. Egyébként ezen a téren tapasztalható némi pozitív változás: az utóbbi időben jelent meg egy-két olyan hazai kiadvány, amelyek a nemzetközi könyvpiacon, múzeum-shopokban is megtalálhatóak.

Továbbá jó lenne aktívabban részt venni nemzetközi konferenciákon, újabb kapcsolatokat  építeni, minél több nemzetközi kiállításon szerepelni.

PRAE.HU: Illetve az is kérdés, hogy egy-egy ilyen konferencián vagy a rezidencia programok során begyűjtött inspirációs impulzusok mennyire adaptálhatóak a magyar viszonyokhoz, hogyan lehet azokat a nézőpontokat felhasználni.

Nekem két meghatározó élményem volt rezidencia programokkal kapcsolatban. Az egyik a londoni Gasworks-ben, a másik a New York-i Residency Unlimited-ben. Mindkettőt a budapesti ACAX iroda pályázatainak köszönhetem. 2014-ben New York-ban azt kutattam, hogy a művészeti aktivizmus hogyan működik a világ egyik legnagyobb művészeti centrumában: vajon milyen hasonlóságok, különbségek léteznek hozzánk viszonyítva, melyek az ott tematizált problémák. Mikor visszatértem, megpróbáltam átadni a tapasztalataimat az itthoni közegnek.

Az utóbbi néhány évben a hazai aktivizmus némileg lecsendesedett. Volt egy olyan időszak, amikor a Szabad Művészek csoport, vagy más szerveződések rendszeresen akcióztak. Ezeknek nem lett olyan értelemben hatása, hogy érdemben tudott volna változtatni a kialakult helyzeten. A rendszer mindeközben kiépült, és már nem elegendőek a reaktív tiltakozások, új narratívákra van szükség. A 2012 körüli kultúrpolitikai átalakulások következményeként volt egy erős bojkott hangulat, ami részben máig tart. Sokan ma sem állítanának ki a Műcsarnokban, de más esetekben már nem mindenki számára egyértelműek a határok. Tulajdonképpen nem lehet 100%-osan vegytiszta ellenállást megvalósítani, mégis érdemes jelezni, hogy egyáltalán nincs rendben az, ami a kultúrpolitikával történik. Egyébként meg ez az egészen erős kettészakadás egyáltalán nem tesz jót a művészeti közegnek.

PRAE.HU: Van-e még olyan cél, amit el szeretnél érni, akár külföldön, akár Magyarországon?

Több nagyobb léptékű egyéni kiállításra lenne szükségem itthon és külföldön is jó nevű intézményekben. Klassz lenne, ha egy Phaidon album jelenne meg a munkáimról, ami a világ múzeumshopjaiban ugyanúgy elérhető lenne mint a Wilhelm Sasnal életmű. Az anyagi körülményeim is igazán javulhatnának: évtizedek óta albérletben lakom, ami a műtermem is egyben. Ez egyébként azt jelenti, hogy állandó terpentinszagban élek. Fontos lenne, hogy párhozamosan 3-5 nagyobb méretű képen is tudjak egyszerre dolgozni, tehát több falfelületre, nagyobb terekre lenne szükségem. Ezenkívűl elengedhetetlen az is, hogy normálisan tudjam tárolni a munkáimat, amelyektől lassan alig lehet elférni a lakásban. Egy átlag, polgári színvonalú életet szeretnék, ami nem kellene, hogy még mindig elérhetetlennek tűnjön ennyi év munkája után...

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál