bezár
 

film

2018. 07. 23.
Rock a drótkerítés mögött, Putyin-kompatibilisan
Kirill Szerebrennyikov: Nyár
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Az államszocializmus évtizedei alatt Kelet-Európában a populáris zenei társulatokat szabadságszeretetük miatt a halálra rémült diktatórikus rendszerek módszeresen támadták. Erről a korszakról, illetve Viktor Coi szovjet rocksztár felemelkedéséről szól Kirill Szerebrennyikov legújabb filmje, a Nyár.

Hiába hirdette meg Nyikita Hruscsov 1956-ban az olvadást (csúnyán szólva: desztalinizációt), a diktatúra Sztálin halála után is diktatúra maradt. Ráadásul Leonyid Brezsnyev hatalomra kerülése után a szovjet kultúrpolitika, így kötelezően a keleti blokkhoz tartozó országok is "konzervatív" fordulaton estek át. Ennek szimbólumává vált a Varsói Szerződés tagállamainak bevonulása Prágába, Magyarországon az Agitátorok és A tanú, Csehszlovákiában A fül és a Szétlőtt vasárnap című rendszerkritikus filmek betiltása, vagy a Kex és a Syrius zenekarok ellehetetlenítése. Mint azt Sebők János részletes elemzéséből, a Rock a vasfüggöny mögöttből is megtudhatjuk, a kádári hatalom és általában az államszocialista rendszerek rettegtek a nyugati zenétől és annak kelet-európai változataitól. A hatvanas években a beat, a hetvenes években a kemény rock, a nyolcvanas években pedig a punk és az új hullám hozta a frászt a nyakkendős-öltönyös pártkáderekre a „kirívóan viselkedő”, szabados bandák és a furcsán öltöző, őrjöngő rajongók miatt. Kelet-Európában a populáris zene valóban lázadás volt a hatalom és a fiatalok számára rémségesen unalmas hivatalos kultúra ellen. A beat, a rock és a punk a szocialista táborban ténylegesen azt a szabadságot közvetítette a zeneőrültek felé, amit a társadalom nem ismert, csak mítoszokból.

Magyarország persze a „legvidámabb barakknak" volt gúnyolva a rendszerváltás előtt, és az Erdős Péter, illetve a Hungaroton által uralt zenei élet valóban sokkal fejlettebb, szabadabb volt, mint másutt a térségben. A Szovjetunióban 1981-ben megalakult Leningrád Rock Klub volt az egyik első legális platformja a szigorúan megregulázott, államilag támogatott (tehát nem punk és nem új hullámos) bandáknak. Persze, ahogy a magyarországi klubokat, úgy a leningrádi rockklubot is figyelte a KGB, ellenőrizte a szovjet ifjúsági szervezet, a Komszomol és a Szovjetunió Kommunista Pártja is. Ebben a közegben nem volt könnyű egy rockzenésznek, mégis kiemelkedett, és hatalmas sztárrá, sőt szimbólummá vált a James Dean-i tragikus hirtelenséggel elhunyt Viktor Coj. Róla, és persze rajta keresztül az örök diktatúráról szól a jelenleg háziőrizetben tartott orosz rendező, Kirill Szerebrennyikov (Téli utazás, Mártírok) legújabb filmje, a Nyár.

Kirill Szerebrennyikov: Nyár

A Nyár tulajdonképpen Valerij Todorovszkij 2008-as Jampecekjének a folytatása, amennyiben előbbi az ötvenes évek illegális popzenekultúrájával foglalkozott, míg Szerebrennyikov műve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának punk-rock és új hullámos zenéjét, illetve zenészeit állítja a történet centrumába. A főszereplő a még zöldfülű, kapualjakban, tengerparton zenélő Viktor Coj, akire felfigyel Mike, a rendszer által felkarolt leningrádi szovjet rockzenész. Mike és Viktor között mester-tanítvány kapcsolat alakul ki, és a csendes, de makacs ifjú titán kettejük kapcsolatában egyre inkább ráébred arra, hogy ellen kell állnia. Viktor rájön, hogy arról kell énekelnie, zenélnie, ami őt feszíti szét belülről, nem pedig arról, amit mások mondanak neki, legyen bár szó a hivatalos kultúrpolitikáról vagy mentoráról. A fiatal tehetség érvényesülését tovább nehezíti, hogy dobosukat behívják a kezdődő afganisztáni háborúba, és csillapíthatatlan szerelem lobban Viktor és Mike élettársa, Natalia között.

A cselekményleírás ellenére Kirill Szerebrennyikov filmje nem konvencionális történetmesélő mű, hanem egy erősen stilizált, szubjektív képekkel teli epizodikus, musicalelemekkel dúsított zenés film – a melankolikusabb fajtából. A Jampecek mellett a Nyárnak olyan párdarabjai vannak, mint a Mindhalálig zene, a Hair, a cseh Süvölvényévek vagy akár a két évvel ezelőtt hatalmas sikert aratott Kaliforniai álom. Szerebrennyikov következetesen fekete-fehérben vette fel a Nyárt, csak a cselekmény megfelelő dramaturgiai pontjain alkalmaz színes felvételeket, és gyakran szakítják félbe a történetet falfirkákat idéző feliratokkal, rajzokkal dúsított zenei betétek, melyek azért kapcsolódnak a film témájához. Így Viktor Coj és korabeli előadók rockszámait hallhatjuk, illetve érdekes módon a Nyárban gyakran feltűnnek nyugati bandáknak a film kedvéért feldolgozott klasszikus dalai. Például az egyik jelenetben, melyben egy trolin utazik Viktor és Natalia, felcsendül Iggy Popp The Passengere a buszon álló-ülő emberek előadásában.

Tehát a Nyár nézhető rockfilmként is, de szerencsére sokkal több annál. A hangulatos és ötletes zenei betétek sok musicallel ellentétben nagyon szorosan kapcsolódnak a történethez, vagyis dramaturgiai értelemben motiváltak. A cselekmény során újra és újra feltűnik egy cinikus szócsőfigura, aki mintegy a főszereplők belső vágyainak kivetülése, megtestesülése is. Ő mindig figyelmeztet minket arra, hogy ezek a klip-a-filmben jelenetek valójában nem történtek meg – de egy jobb helyen, egy szabad országban megtörténhettek volna, tehetné hozzá a néző. Az egyik ilyen klipben például a konszolidáltan zenélő Mike víziója bontakozik ki, miszerint végre felszínre engedi törni érzelmeit, és szabályosan felrobbantja a KGB által megfigyelt és megfélemlített, nyugodtan ülő közönséget, akár a nyugati rocksztárok. Persze ez a kitörés csupán vágy marad, soha nem teljesülhet be a diktatúrában. Legalábbis a rendszer által támogatott, hivatalos koncertteremben semmiképp.

Ezen a téren rendkívül nagy sikert arat Kirill Szerebrennyikov, mert az említett visszatérő formai elemmel, a szürke valóság, a szolid zenélés és a szereplők szubjektívjei, a valódi rockzene szembeállításával képes tökéletesen és egyedi módon bemutatni a kelet-európai könnyűzenei kultúrát. Az ilyen képsorokon kívül még hasonlóan frappánsak az olyan szituációk, melyekben a rendszer, a művészek és a rajongók közé préselődött bürokraták konfrontálódnak az ellenkultúrával. Van egy jelenet mely Miloš Forman Verseny, Gazdag Gyula A válogatás vagy Jeles András A meghallgatás című dokumentumfilmjeit idézi. Ebben az állami rockzenei kultúrát megszervező bizottság ellőtt kell Viktornak és bandájának bizonyítania, hogy alkalmasak a fellépésére, vagyis konformok a Szovjetunió kultúrpolitikai irányelveivel. A rendszert naivan kritizáló, egyszerű erkölcsi értékrendje mellett kitartó Viktor azonban nem hajlandó azt mondani, amit a hatalom hallani akar, ezért Mike inkább elküldi őt kompótért, így talán könnyebb lesz meggyőzni a kulturális bürokratákat.

A Nyár egyfelől nagyon erős abban, ahogyan bemutatja a mindenkori hatalommal és a konformizmussal tragikomikus küzdelmet folytató előadóművész kálváriáját. Másfelől Mike figuráján keresztül sikerül kicsit általánosabb érvényű problémát is bemutatnia Kirill Szerebrennyikovnak. A laza, a nap 24 órájában ivó-cigiző Mike ugyanis annak ellenére küzd egyfajta identitásválsággal, hogy amúgy befutott rocksztár. Mint a filmben elhangzik, Moszkvát (ahová később dolgozni megy) is csak matt részegen képes elviselni. Mélabús és szép jelenet, melyben Mike egy bulin a falra kirakott nyugati előadók (Bob Dylan, Iggy Popp, David Bowie stb.) albumait nézegeti, és azon töpreng, hogy ő tulajdonképpen csak ezeknek a farvizén evez, de semmi egyediség nincs a zenéjében. Ezzel a problémával sok kelet-európai zenekar küzdött, akik a Beatles, majd a Sex Pistols árnyékában nem találták a saját hangjukat. Ezzel a helyzettel Mike nem, csak Viktor Coj tudott megbirkózni, aki előnyt kovácsolt a technikai hiányosságaikból, és rendkívül egyedi hangzású rockzenét játszott. Érdemes meghallgatni Coj néhány számát YouTube-on, ahol egyébként a dalok alatti kommentszekcióban a Black Sabbathon, Judas Piresten, Pink Floydon vagy Kissen szocializálódott amerikai kommentelők is elismerik Viktor egyediségét.

Kirill Szerebrennyikov: Nyár

A Nyár kiválóan megragadja, mit jelent az, hogy mi itt élünk Kelet-Európában, illetve milyen kemény feladat Oroszországban érvényesülni. Ennek ellenére a film koránt sem tökéletes, sőt vannak igen nagy hibái. Egyrészt már Viktor Coj bandája, a Kino tagjai is felrótták a filmnek, hogy szerintük nem hiteles, és Szerebrennyikovnak köze sincs a rockzenéhez. Én azért nem fogalmaznék ilyen erősen, de az tény, hogy még laikusként is látványos és nevetséges, hogy a főszerepekre kiválasztott színészek látszólag mennyire nem értenek a hangszerekhez. Sok koncert alatt közelképeken láthatjuk, hogy a színészek (meglepő módon még a profi zenész, a Mike-ot játszó Roman Bilyk is) csak léggitároznak, vagy ugyanazzal a mozdulattal „pengetik” végig az amúgy változatos számokat.

Persze ezen a zenéhez nem értő közönség még túlteheti magát, azonban az már sokkal nagyobb baj, hogy a Nyár a cselekmény második felétől leül. Ehhez érdemes megjegyezni, hogy Kirill Szerebrennyikov a házi őrizet miatt távolról irányítva volt kénytelen befejezni a filmet, illetve az utómunkálatokat. Hogy mennyiben köszönhető ennek az erős színvonalesés, azt nem tudjuk, mindenesetre sokkal gyengébbé válik a Nyár, miután Viktor átesik az első, kicsit kínos koncerten, és az alkotók áthelyezik a hangsúlyt a társadalomkritikáról a szerelmi (melo)drámára. Natalia és Viktor kapcsolatának alakulása nem túl érdekes, ezért igen problémás, hogy ez a románc háttérbe szorítja a zenét és Mike sokkal érdekesebb lelki válságát. Ráadásul a cselekmény lezárása is esetleges és légből kapott. Jóllehet, a Nyár alapvetően egy dedramatizált, epizodikus történet, ám a végkifejlet, a nyitott befejezés ehhez képest is igen erőtlen.

Kirill Szerebrennyikov: Nyár

Kirill Szerebrennyikov legújabb művével hasonló a helyzet, mint a két évvel ezelőtt bemutatott Mártírokkal: adott egy igen izgalmas alapötlet, ezt félig jól meg is valósítja a rendező, azonban félúton rossz alkotói döntések miatt kifogy belőle a szufla. Olyan, mintha a házi őrizetbe vett Szerebrennyikov megriadt volna a film nyilvánvaló kortárs áthallásaitól, és inkább szelídített az egészen, hogy Putyin-kompatibilis legyen a Nyár. Persze nyilván nem ez történt, viszont éppen elég nagy baj, hogy ez érződik a végső változaton. Azért a film még így is szép és méltó tisztelgés Viktor Coj, a bátor szovjet rockzenész előtt.

 

Nyár (Leto), orosz-francia zenés film, 126 perc, 2018. Rendező: Kirill Szerebrennyikov. Forgatókönyv: Mihail Idov, Lili Idova, Ivan Kapitonov, Natalya Naumenko, Kirill Szerebrennyikov. Operatőr: Vladislav Opelyants. Vágó: Jurij Karikh. Zene: Ilya Demuckij. Producer: Paver Burya, Georgy Chumburidze, Mihail Finogenov, Murad Osmann, Ilya Stewart. Szereplők: Teo Yoo (Viktor Coj), Irina Starshenbaum (Natalia), Roman Bilyk (Mike Naumenko), Nikita Efremov (Bob), Aleksandr Gorchilin (Pank), Andrej Kodorcsenkov (Artyom) Filip Avdeev (Leonyid). Forgalmazó: Mozinet. Bemutató: 2018. július 26. Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintés nagykorú felügyelete mellett ajánlott. Képek forrása: Mozinet.

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap
Interjú Dér Asiával a Nem halok meg című filmje kapcsán
Az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról

Más művészeti ágakról

Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
színház

A Vígszínház Ármány és szerelem bemutatójáról
Händel: Alcina. Marc Minkowski felvétele


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés