A hetvenes években kibontakozó, majd két évtizeden át fénykorát élő katasztrófafilm műfajában a természet kiszámíthatatlan erői mellett sokszor az ember által alkotott modern technikai vívmányok fordulnak a hősök csapata ellen. A Poszeidon katasztrófában és a Titanicban elsüllyeszthetetlennek hitt luxushajók kerülnek víz alá, a Pokoli toronyban egy felhőkarcoló ejti foglyul a túlélőket, a Fonalakban és a Ne várd a csodát!-ban atombomba csap le az emberiségre, a pár évvel ezelőtt bemutatott Gravitációban pedig a Föld körül keringő űrállomások válnak egy baleset miatt a főszereplők ellenségeivé. És bár a katasztrófafilmek általában a közösséget és a konzervatív értékrendet erősítik meg (kevés kivételtől eltekintve jellemzően fehér férfiak mentik meg a csapdába esetteket), annyiban mégis társadalomkritikus alkotások, amennyiben rámutatnak az emberi mohóságra, mely a patriarchális családot és a társadalmi rendet veszélyezteti. Ezeket a filmeket pedig a sci-fiktől az különbözteti meg, hogy sokszor valós esetekből (például a Titanic balesete) indulnak ki, de legalábbis már létező technológiák a fő konfliktus forrásai, így a katasztrófafilmek a stabilabban állnak a realitás talaján.

Ebből a zsánerből táplálkozik Rawson Marshall Thurber Dwayne „The Rock” Johnsonnal készült filmje, a Felhőkarcoló is. Azonban a pankrátorból lett akciósztár által megformált, szinte sebezhetetlen főhős miatt Thurber műve elrugaszkodik a katasztrófafilmektől és a realizmustól, így a Felhőkarcoló inkább a Drágán add az életed! paródiájaként, semmint a Pokoli torony parafrázisaként működik.

A cselekmény helyszíne ezúttal nem San Francisco vagy Los Angeles, hanem Hongkong (ami részben annak köszönhető, hogy a Felhőkarcolót többek között a kínai Perfect World Pictures gyártotta), és a Nakatomi tornyot a Gyöngy nevű csúcstechnológiával ellátott felhőkarcoló váltja. A grandiózus épület atyja Zhao Long Ji, a világhírű technokrata üzletember, aki az egykori FBI ügynök, a mozgássérült Will Sawyer biztonsági cégét bízza meg a Gyöngy felügyeletével. Ám egy Koras Botha nevű terrorista bandájával elfoglalja az épületet, és egy teljes szint felgyújtásával, illetve a tűzoltórendszer kiiktatásával foglyul ejtik Zhao Long Jit. Mivel a terroristák Will tabletjével ütik ki a biztonsági rendszert, így a hongkongi rendőrség a férfit is üldözőbe veszi. Azonban az egykori FBI ügynököt semmi sem állíthatja meg, mivel családja a lángokban álló pokoli toronyban rekedt, és Will eltökélt szándéka, hogy egymaga mentse ki szeretteit.

A katasztrófafilmek nagy korszaka tehát az 1970 és 2000 közötti időszak volt, a műfajt a 2000-es évek során háttérbe szorította a szuperhősfilmek ciklusa. Ettől persze még készül egy-két komolytalanabb és egy-két újító jellegű film is, előbbire a szintén a Szikla mentőakcióját bemutató Törésvonal, utóbbira a Cloverfield-sorozat a példa. A Felhőkarcoló nem akar ez utóbbi kategóriába tartozni, hacsak az nem tekinthető újításnak, hogy az alkotók a műfajra jellemző közösségi összefogás helyett az akciófilmek keménykötésű hősének fantasztikumba hajló egyszemélyes küzdelmeire helyezi a hangsúlyt. A film készítői már a marketingkampányban is a nagy elődöket idézték meg például egy, a Drágán add az életed!-et imitáló ironikus plakát formájában. Éppen ezért szerencsésebb lett volna, ha a vígjátékairól (például a Központi hírszerzés a Sziklával) elhíresült Rawson Marshall Thurber nem veszi véresen komolyan magát, és a cselekményt sem.

Ám szándékos paródia helyett a Felhőkarcoló egy önkéntelen önparódia, mely az összes bárgyú és elhasznált akciófilmes klisét belesűríti bő másfél órába. Ez nem jelenti azt, hogy Dwayne Johnson zúzása ne lenne szórakoztató és látványos, jóllehet, csak az IMAX-formátumnak van értelme, a levitézlett 3D-t nem tudja kihasználni Rawson Marshall Thurber műve. Azonban a Felhőkarcoló hiába szól egy valószerű esetről, megvalósításában inkább egy túlhajtott szuperhősfilmre hasonlít. Annak például semmi funkciója nincs, hogy a Szikla karakterének a prológusban, egy sikertelen küldetés során lerobbantják az egyik lábát, és emiatt művégtagot kell viselnie. Will a játékidő hátralevő részében ugyanúgy fut, ugrik, rúg és verekszik, mintha mi sem történt volna. A protézisre legfeljebb azért volt szüksége az alkotóknak, hogy egy hajmeresztő akciójelenetben legyen mibe kapaszkodnia a főhősnek. Többek között az ilyen momentumok miatt teljes mértékben komolyan vehetetlen a Felhőkarcoló. A realizmust erősítendő hiába szerepel a filmben a mai csúcstechnika, ha a Szikla karaktere látványos, de röhejes akciókban hazudtolja meg a fizika törvényeit. Willnek nem jelent gondot nekifutásból 10-20 métert ugrani száz emelet magasságban, vagy ragasztószalaggal végigmászni a Gyöngy üvegablakain, de rémesen blőd módszerrel próbálja megmenteni szeretteit is egy lángra kapott, leomló hídról. Röviden: ha Rawson Marshall Thurber fel is állít szabályokat a cselekmény elején, logikátlanságokkal és fantasztikumba hajló jelenetekkel felrúgja azokat.

Megvalósítása miatt akár még egy minőségi szórakoztató akciómozi is lehetne a Felhőkarcoló, hiszen a vígjátékrendező Thurber végig megmosolyogtató, de frappáns ötletekkel dobja fel a kiszámítható cselekményt (lásd a tükörteremben zajló finálét). Kár, hogy a film bántóan suta fordulatai és jellegtelen karakterei miatt a moziban ülve a film+ csatornák vasárnap délutáni kínálata juthat eszünkbe. Először is a Szikla lenne hivatott manapság olyan akciósztár lenni, mint amilyen a nyolcvanas években Arnold Schwarzenegger vagy Sylvester Stallone voltak, azonban Dwayne Johnsonnak nincsenek olyan kiemelkedő filmjei, mint a Terminator vagy a Rambo, jellemzően középszerű alkotásokban szerepelt, így nincs egy markáns perszónája sem. az ex-pankrátornak Emiatt nem elég, hogy a Szikla benne van a Felhőkarcolóban, ő nem teheti meg azt, hogy csupán lazán hozza önmagát, mint Schwarzi vagy Sly (vagy akár a klasszikus Hollywoodban John Wayne), valamit alakítania is kellene. Azonban Johnsonnak nincs mit eljátszania, mert a Felhőkarcoló Willje feltűnően rossz és egysíkú karakter.

Ahogy a hős műlábának semmi funkciója nincs egy-két tenyérizzasztós jeleneten kívül, úgy dramaturgiai következménye sincs annak, hogy Will a múltban elbukott egy küldetést, elvesztette néhány társát és a rábízott gyerektúszokat. A Szikla karaktere kemény fickó volt a sikertelen bevetés előtt, és ugyanolyan kőkemény a cselekmény jelenében is. „Hiába beszélne neki, nem lehet szót érteni vele. Nem érez szánalmat, se gátlást, se félelmet. Nincs semmi, ami visszatartaná. Semmi, amíg meg nem hal” – ezekkel a szavakkal magyarázza el Kyle a Terminatorban Sarah-nak, hogy az őt üldöző bérgyilkos kiborg milyen természetű, és ez a leírás tulajdonképpen a Felhőkarcoló főhősére is maximálisan igaz. Will kicsit sem drámai karakter, csak egy buta akcióhős, aki dönget előre a családjáért, és közben fájdalmas-bús arccal tekint célpontjaira. Will semmit nem fejlődik, karaktere sehová nem tart, így kalandja kicsit sem izgalmas vagy átélhető.

Ugyanez igaz a történet többi hősére is. Will családjából talán felesége, Sarah valamivel emberibb karakter, de nagyjából ő is az anyatigris unalmas archetípusa, aki csak azért nem tipikus bajba jutott nő, mert jól verekszik. Persze azért, ha Will színre lép, Sarah megszelídül, sőt elbutul: jellemző, hogy a főhős felesége nem tud bánni a technikai eszközökkel, csak ha férje megmutatja neki, hogyan kell. Jóllehet, valójában Will technikai tudása is olyan tanácsokra redukálódik, hogy kapcsoljuk ki, majd be a telefont, ha azt hisszük, hogy elromlott. És érdekes módon a férfi elvileg hiába ismeri kitéve-betéve a biztonsági rendszereket, általában primitív túlélőtechnikákkal (ugrás, falmászás, kiékelés stb.) oldja meg a kritikus problémákat. Úgy tűnik, az alkotók nem bíztak abban, hogy a néző elhiszi a Szikla karakteréről, hogy ért a modern kütyükhöz.

A legfeltűnőbb azonban az, hogy a Felhőkarcoló antagonistái mennyire egysíkúak. Kores Bothában meg lett volna a potenciál egy Hans Gruberre (Drágán add az életed!), azonban egyfelől túl keveset tudunk meg róla, másfelől túl kevés alkalommal szerepel a filmben. A forgatókönyvírók bibliája szerint a jó sztoriban nem árulnak el mindent már a cselekmény elején, ám Rawson Marshall Thurber átesik a ló túlsó oldalára, és addig titkolózik, míg vége nem lesz a filmnek. Így alig tudunk meg valamit Kores motivációiról, a terrorista csak egy sablongonosz marad. Még inkább sablongonosz Xia, Kores csatlósa, akinek akciója (hogy szoftveresen átvegyék az uralmat a Gyöngy fölött) a cselekmény szempontjából amúgy is értelmetlennek tűnik, mivel Will számára nem ez jelenti az igazi akadályt, hanem a lángok és Kores emberei. Ez utóbbiakkal pedig úgyis ököl- és tűzharcban számol le a Szikla karaktere.

A Felhőkarcoló tehát egy igen buta és sablonos akció-katasztrófafilm, mely tényleg csak látványos jelenetei miatt érdemli meg az IMAX 3D-t, amúgy a film+-on vagy a Hallmarkon a helye. A nyári uborkaszezonban nem biztos, hogy ezt érdemes választani, ha valami könnyed kikapcsolódásra vágyunk a hűvös moziteremben.

Felhőkarcoló (Skyscraper) – amerikai akciófilm, 102 perc, 2018. Írta és rendezte: Rawson Marshall Thurber. Operatőr: Robert Elswit. Zene: Steve Jablonsky. Producer: Dwayne Johnson, Beau Flynn, Mary Parent. Vágó: Michael L. Sale. Szereplők: Dwayne Johnson (Will Sawyer), Neve Campbell (Sarah Sawyer), McKenna Roberts (Georgia Sawyer), Noah Cottrell (Henry Sawyer), Roland Møller (Kores Botha), Chin Han (Zhao Long Ji), Byron Mann (Wu felügyelő), Hannah Quinlivan (Xia). Forgalmazó: UIP-Duna Film. Bemutató: 2018. július 12. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek:  © Universal Studios.