bezár
 

irodalom

2018. 05. 02.
Posztmodern kígyó meg a farka
Salman Rushdie: A Golden ház. Helikon, 2018. Fordította: Greskovits Endre
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Golden ház kísérlet egy nagy amerikai (poszt)posztmodern családregényre. Lenne monumentális tabló a Trump-éráról és az azt megelőző négy évről, bemutatná a jelen alapkrízisét: az identitás válságát-sokszínűségét, szólna egy húszéves dél-kelet ázsiai maffiaháborúról és annak látható következményeiről és mindezt át- meg átszőnék a filmtörténeti, mitológiai és irodalmi utalások. A Golden ház végül egy szép terv torzóvá vált megvalósításának története marad, mert ennyire sokmindent nem bír el Rushdie új regénye.

Néhány évvel ezelőtt jelent meg magyarul Jonathan Franzen Huszonhetedik város című 1988-as regénye. Itt egy képzeletbeli város, St. Louis felemelkedése és bukása játszódik le a szemünk előtt, illetve ráláthatunk a háttérben zajló ingatlanspekulációkra, politikai és társadalmi zavarokra, mikrotörténetként pedig egy család szétesésére és az indiai rendőrfőnöknő és szeretője/i történetére. Franzen első regénye érezhetően túlvállalta magát, a cselekményszálak meglehetősen összegabalyodtak, a közéleti-magántörténeti egyensúly kibillent. Ha azonban az eredeti megjelenés idejét (1988) nézzük, jól látható, hogyan épült fel ezeken a romokon a későbbi Franzen-próza, hogy került egyensúlyba a kétféle történet: az egy-egy kiválasztott szereplő és egy-egy globális méretű probléma át- meg áttükröztetése egymásba. Ez a kronologikusság annyiból lehet érdekes Rushdie-nál, hogy itt, a Golden ház esetében az a jellegzetes hang, ami Rushdie történeteinek védjegye, (már?) nem igazán működik. A történet annyira szétaprózódik, olyan sokféle problémát, hangot, narrációs technikát vegyít, hogy ezek egy idő után egymás ellenében kezdenek hatni: például az identitás problémája nemhogy árnyaltabbá, de inkább lila kuszasággá, úri passzióvá válik, amit egy valós tragédia sem igazán képes visszabillenteni a félig-meddig paródiává kicsinyített változatából.

Rushdie regényének nagy erénye számomra, hogy a jelenre koncentrál és itt a legkonkrétabb közelmúltra: 2016 legvégére gondoljunk. Jó lenne, ha ilyesmi megjelenne a kortárs magyar irodalomban is, nemcsak esszék, tárcák, nagy ritkán novellák vagy közéleti versek soraiban, hanem regényekben is. A közelmúlt, az "elmúltnyolcév" eseményeit – nem mellesleg az ezt az időszakot lezáró nagy amerikai sokkot, Trump megválasztását – vizsgálja a New York-i kulturális elit megannyi szereplője és a bevándorló, ismeretlen hátterű (muzulmán és orosz) milliárdosok szemszögéből. A regény egyik fontos feladata, hogy megpróbálja megfejteni, milyen okok vezethettek a könyvbeli "Joker" megválasztásához.

A Golden ház azonban nem csak politikai tabló. Sőt elsősorban nem az szeretne lenni, sokkal inkább családregény, s ennek érdekében jó diák módjára végig is szalad velünk a világ család- és dinasztiatörténetein. A görög mitológia "családregényeitől" indulunk, a tizenkilencedik-huszadik század nagyregényeit – mondjuk szépfiút vagy a Vörös és feketét – érintjük, kicsit szippantunk a Buddenbrook házból és elérkezünk a jelen Royal Tenenbaumjaihoz. Kérdés, hogy hozzátesz-e valamit a Golden ház a műfaj történetéhez? 

A történet: a New York-ban található titokzatos Gardensbe új család költözik. A magukat Goldennek nevező klán a kert egyik romos palotáját veszi birtokba. A család egy (eleinte) megnevezhetetlen városból (később kiderül, hogy Bombayről/ Mumbairól van szó) menekült ide a tekintélyes és gazdag családfő: Nero vezetésével. Nerót három fia kíséri: az aspergeres videojáték-programozó zseni, Petya (=Petronius), a kissé csapodár, de tehetséges festő, Apu (=Apuleius) és a szépséges, de fiú-lány identitásának bonyodalmaiba belecsavarodó D. (=Dionüszosz). A Gardens egyik régi családja a belga akadémikus házaspár és fiuk, a wannabe filmrendező, René, aki egyrészt megfigyelő-voyeurként, másrészt a valóságot továbbíró alkotóként meséli el a történetet. Tulajdonképpen René első monológjából kiderül, hogy maga a narrátori pozíció is bizonytalan entitás ("Szólítsanak Renének"), akiről nem mindig lehet tudni, mikor rugaszkodik el a kézzelfogható valóságtól. René szerepét sokan mint az elbeszélői pozíció bizonytalanságaira reflektáló írói gesztust értékelik, ugyanakkor ez a hol belülről, hol kívülről-felülről szemlélő mesélő pont annyira lesz súlytalan és megfoghatatlan (és unalmasan nyakatekert), mint sok helyen maga a történet. Sokat akar, de keveset fog - ha nagyon rosszindulatúan leegyszerűsítem a dolgokat. René mesélőtechnikái a filmes elbeszélésmódot idézik: hol forgatókönyvet, hol dramatizált párbeszédtöredékeket, néha monológokat, összefoglaló scripteket épít a történetbe. Ez a műfaji sokféleség megint messzire vezet, könnyen felidézheti például John Dos Passos nagyívű U.S.A. című trilógiáját, de valahogy a különféle zsánereknek itt nem igazán lesz szerepe, hacsak nem az elbeszélés ívének feltöredezése vagy épp a narrációt vélhetően még tovább terhelő érzelmi sokféleség lecsupaszítása volt a cél.

Hiába vonul fel a szemünk előtt több tucat szereplő, különféle izgalmas karakterek a feltörekvő szibériai luxusnőtől az indiai maffiózón át a szomáliai sztárszobrászig és az ausztrál hipnotizőr-life coachig (ezek csak kiragadott példák a zsúfolásig tömött állatkertből), igazából senkit nem sikerül megismernünk, egy-egy pillanatra rálátunk saját életcsapdájukra, de egyik problémát sem látjuk elég mélyen, nem érezni a súlyukat, nem látni a megoldásokat és a személyes tragédiák mélységeit sem. Latjuk a Golden-fiúkat a vesztükbe rohanni (mint egy görög sorstragédiában), látjuk az Identitás Múzeumát vezető kurátor, Riya saját tragédiáját felvillanni, egy-egy filmkockán feltűnik a kortárs amerikai képzőművészet egy sor fontos alakja (névvel és név nélkül), ott vannak a kissé tetován csetlő-botló René-szülők egy pillanatig a szemünk előtt. Megannyi tragédia, de egyik sem üti át az érzés- és ingerküszöbünket. Ha ez a családregény épp a szétszálazást, az elmesélhetetlenséget célozná, talán nem panaszkodnék. De itt az egyes szálak csak ("snitt") a levegőben maradnak, mintha tétován épp elejtené őket a mesélő, mert nincs kedve sokat agyalni a folytatáson. Megint csak rendben lenne ez, ha nem épp a folytatásra, a furcsa családtörténet folytathatóságára futna ki a történetünk, így azonban egy felbomló szövetet, egy kissé használt rongyszőnyeget kapunk magunk alá, repüljünk, amíg tudunk vele.

Újabb kérdés: kicsoda René, miért épp ő az, aki megkapja ebben a filmben a főszerepet, aki át- és túlél minden tragédiát, sőt képes győztesként kikerülni a történetből?

Voyeur – a szomszéd házból (Hátsó ablak, Hitchcock, ahogy többször is a szájunkba rágják), krónikás (Nick Carraway, Fitzgerald: A nagy Gatsby), túltenyésztett-túlérzékeny New York-i élhetetlen értelmiségi (Holden Caulfield, Salinger: Zabhegyező), romlásba döntött (szép-) jófiú (Nick Guest, Hollinghurst: A szépség vonala). 

René Unterlindent a családneve is kötelezi. Míg a Goldeneket benamiként, azaz névtelenként jellemzi a szöveg, akik sokféle néven, maguknak adott vagy épp gúnyneveken szerepelnek, az Unterlindenek nagyon is büszkék belga gyökereikre. René apja például mintha szándékosan fransziásan beszélné az angolt, anyja pedig gyakran hangoztatja európai gyökereiket. Csapongva a különféle konnotációk között, olyan goldenesen, kötöttségek nélkül, többek között ilyen jelzésekre bukkanhatunk: Unterlinden Múzeum, Colmar, Franciaország. Herzog és de Meuron tervezte épület, többek között Jakob Grünewald isenheimi oltárának kiállítóhelye. Unter den Linden. Berlini sugárút, a dicsőséges és pompás múlt helye, a császárkor utolsó lenyomatainak egyike.

A Golden ház

Unter den Linden, A hársfaágak csendes árnyán, Walter von den Vogelveide verse. René és a rejtőzködő szerelem története. ("Ha tudná más azt, / hogy mi jártunk / ott! ó hogy szégyelném magam! / Nem sejti más azt, / mit csináltunk, / csak ő maga meg én magam, / meg egy kis madár a fán / Ejhajahujj! / az nem árul el talán.") Anélkül, hogy a történetet elspoilerezném, ez is az egyik fontos cselekményszálra mutató gesztus, René és a Goldenek közös meséjének egyik eleme.

René: egy ember, aki ott sem volt, aki a hatvanmillió Trump-támogató ellen szavazott, csalódott a megvesztegethető, hiszékeny többségben. Aki nem hisz elvileg semmiben (csak a szellemekben?), elfogadó a mássággal, a bevándorlókkal kapcsolatban és kellően érzékeny és tanult ahhoz, hogy nehezen ismerje fel saját küldetését és talán sosem, vagy csak nagy nehézségek árán váljon maga is felnőtté. Egy európai amerikai, afféle Woody Allen- vagy Wes Anderson-hős, otthonosan-belterjes otthontalan figura.

A Golden ház a grandiózus bukás története. Egy olyan vállalkozásé (akárcsak Renének a Goldenekről szóló áldokumentumfilmje), ami eleve kudarcra van ítélve, mert a Nagy Történetnek annyi ága-boga van, hogy végső soron átláthatatlan. 

Hogy lehet valaki egyszerre rossz és jó? "Lehet valaki jó ember, amikor rossz?" – teszi fel a kérdést Nero Golden az elbeszélő-Renének az egyik monológban. Tulajdonképp itt kellett volna kezdeni és ezen a vonalon lett volna értelme megmaradni. Egy alapkérdés, ami a tarka háttér előtt lényegében megválaszolatlan marad. "Snitt."

nyomtat

Szerzők

-- Benedek Anna --


További írások a rovatból

Weber Kristóf Keringő című regényének bemutatója
Lengyel riportirodalom - Prae 2023/2 lapszámbemutató
irodalom

Vaktérkép


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés