Az apropó nem más, mint hogy I. Ferenc pápa 2016-ban kimondta, hogy az evangéliumok legvitatottabb alakja, Mária Magdolna nő létére végre nem számít másodrendű lénynek, furcsa mellékalaknak a keresztény hagyományban. Éppen ellenkezőleg, ő maga is apostol volt – ő, akiről évszázadokon át kitartóan terjedt a prostituált-legenda, személyét pedig két másik evangéliumi nőalakkal, a Betániai Máriával, valamint a Lukács evangéliumában említett, névtelen „rossz hírű nővel” is összemosták, ráadásul néhány éve a titkos társaságos, összeesküvés-elméletes művészettörténeti giccsben utazó Dan Brownnak köszönhetően átmenetileg ismét a figyelem középpontjába került, maga is éppen olyan volt, mint ama jól ismert Tizenkettő, akik történetesen mind férfiak voltak, ennélfogva hitelességük és tiszteletük sosem volt kérdés tárgya az elmúlt évszázadokban.

Garth Davis rendezése egyértelműen egy eszközeiben egyszerű, sallangmentes, mégis az ábrázolt téma és szereplők megkívánta elemeltséggel dolgozó film kíván lenni, amely kifejezetten a női apostolra koncentráló történetként szolgál a legkülönbözőbb Jézus-filmek sorában. Szinte tapintható a hitelesség szándéka is: nem sorjáznak a grandiózus tömegjelenetek a történelmi filmek korabelinek szánt tárgyakban és kosztümökben való tobzódásával, nem követjük végig a gyermekkortól haláláig főszereplőnket, ahogyan az életrajzi tablók teszik, ehelyett a legmeghatározóbb időszakra, a Krisztussal való találkozás rövid idejére helyezi a hangsúlyt. Egyszerű, de mély érzésű és nagy hitű nőkét láttatja az ifjú Magdalai Máriát, aki elkötelezetten követi a rendkívüli karizmájú, ám legalább ennyire különös viselkedésű vándortanítót.

A film vállalása nemes, minthogy az eszköztelenség szerény minimalizmusával akar hatni, s annyiban sikeres is, hogy valóban ügyesen kerüli a hollywoodias vallási-bibliai giccset ez a szikár, egyszerű film. Szinte meditatív lassúsággal halad előre a jól ismert történet, amelyet most mintha nem premierplánból látnánk, hanem folyamatosan oldalról, egy kissé a háttérből figyelnénk, épp ahogyan Mária követi végig Jézus Jeruzsálembe vonulását és passióját. Ez az antidramatikus cselekményvezetés egy filmnek azonban a legritkább esetben tesz jót. Az ismerős epizódok különösebb magyarázat nélkül következnek egymás után, s mivel mind pontosan tudjuk, hová tartunk, ráérünk a lenszövetek és a kopár, sziklás táj valóságában elidőzni. A film sajátossága, hogy Mária mellett olyan, általában elhanyagolt mellékszereplőket emel ki, mint Iskarióti Júdás, aki ezúttal nem a megtestesült gonosz, ahogyan az árulót sokszor elképzeljük, hanem egy megtévedt, szenvedő ember, aki – mint olyan sokan a korában – félreértette Jézus tanítását. Különös módon sokszor mégis hiányérzetünk támad: nagyon fontos mondatok és mozzanatok hiányoznak a filmből, Mária jelentőségének és Jézussal való kiemelten szoros kapcsolatának hangsúlyozása érdekében például csaknem teljes egészében elmarad Jánosnak, a szeretett tanítványnak az ábrázolása, aki az Írások szerint Máriához és Jézus anyjához hasonlóan ugyancsak ott volt a végsőkig, a keresztről való levétel pillanatában éppúgy, mint az üres sírnál.

Érdekes pontja a filmnek, hogy a transzcendens elemek, például a csodatételek sem heroikusan vagy magasztosan ábrázolva jelennek meg, Lázár feltámasztása például kifejezetten gyötrelmes és nehéz cselekedetnek tetszik. Úgy tűnik, mintha a rendező a transzcendens minőség megjelenítését a gondosan szűrőzött képekre és a mesterségesen távolira alakított akusztikus térre bízta volna –, és nem kevésbé Joaquin Phoenixre mint Jézus megtestesítőjére. Van valami megközelíthetetlen és valóban emberfeletti ebben a Jézusban. Ennek ára, hogy a barátságos és megnyugtató tanító megszokott alakja helyett egyes pillanatokban az önmagába zárult, bomlott elméjű ember körvonalai sejlenek fel Phoenix Jézus-ábrázolásában, az viszont tagadhatatlan, hogy hosszú évek óta nem láttunk ilyen átélt és más, nem evilági minőség felé mutató Jézust. Rooney Mara szerencsére viszont nem „dolgozza túl” az ő Máriáját: ereje a tiszta és rezzenéstelen tekintetében rejlik – ez a magdalai asszony egy hétköznapi nő, akit mélyen megérintett valami, amit még ő maga sem tud nevén nevezni.

Garth Davis munkája a tökéletestől igen messze van, mint film túl gyakran válik unalmassá, sőt olykor vontatottá is, a Jézus-filmek, s úgy általában a kosztümös, történelmi filmek csapdáitól viszont ügyesen távol tartja magát, ez pedig már önmagában méltányolandó. A Mária Magdolna film nem feminista kiáltvány – ehhez jóval mélyebbre kellett volna süllyednie a didaxis mocsarába –, nem naturalista passió-exploitation, de nem is gördülékeny és szabályos elbeszélés. Sokkal inkább hasonlít egy kékesszürke árnyalatú bibliai képeskönyvre, amely olyan közös tudásra épít, amelynek felidézésekor részletes magyarázatra nincs szükség, s ha itt-ott felütjük, örülhetünk a szép képeknek és egy-egy jól eltalált részletnek.

Mária Magdolna (Mary Magdalene) Színes, feliratos angol film, 120 perc, 2018 Rendező: Garth Davis Író: Helen Edmundson és Philippa Goslett Producer: Iain Canning, Emile Sherman, Liz Watts Zene: Hildur Guðnadóttir , Jóhann Jóhannsson Operatőr: Greig Fraser Magyar szöveg: Speier Dávid Szereplők: Rooney Mara, Joaquin Phoenix, Chiwetel Ejiofor, Tahar Rahim Bemutató: 2018. március 29. Forgalmazó: UIP-Duna Film Korhatár: Tizenkét éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

Képek forrása: UIP-Duna/Universal Pictures International