A tökéletes tudatlanság állapotában indultam el a helyszínre, amely őszintén megvallva egy gyakori és kifejezetten tudatos döntésem egy új előadásnál: sokkal intenzívebben élem meg ilyenkor a színpadon kibontakozott eseményeket, a hely hangulatát és minden impulzust. A színészeket és a rendezőt azért megkerestem a színlapon: „Lázár Kati, Epres Attila főszereplésével, Pelsőczy Réka és Keresztes Tamás rendezésében.” A cím alapján egészen kaotikus dolog élt a fejemben, hogy Józsiból hogyan lesz Erzsike, egyáltalán a két név között szereplő kötőjel hosszú-e vagy rövid. Az előadás plakátját látva persze egyértelművé vált: két címről van szó – az előadás közben pedig az is világos lett, hogy a két monodráma tartalmilag egyáltalán nem függ össze, két teljesen különálló történet. Az egyszerű emberi sorsok csodálatos és néhol meghökkentő változása volt.

Ezen kevés információ birtokában érkeztem a Mozsár Műhely belvárosi helyszínére, mely elsőre egy teljesen átlagos kis kávézónak látszott. A kávézóból nyílt az az ajtó, mely egy igen szűkös nézőtérre vezetett, végében egy pódiummal. Ezen rögtön látszott, nem óriási kulisszának és öt-, hatemberes jeleneteknek van kitalálva. A színpadkép fehér alapon pirossal díszített, autentikus, hímzett falvédőre emlékeztető nagy díszlet, középen felállítva. A hangszórókból közepes hangerőn szólt a Kodály Zoltán által gyűjtött, A jó lovas katonának de jól vagyon dolga kezdetű,  ismert magyar népdal. A teátrális eszközök további elemei azonban elmaradtak: sem a díszletben, sem a színészi játékban nem domináltak, ami magyarázható azzal is, hogy a történetek magja éppen az egyszerűség, a puritán megjelenítés volt, így a történethez annak jellegéből fakadóan abszolút illeszkedett ez a játékmód.

Epres Attila Józsi karakterének bemutatását egészen gyerekkorára visszanyúlva kezdte mesélni, természetesen első szám első személyben. Hányattatott gyerekkoráról és a szegénységből való kiutak kereséséről hosszas, részletes leírást adott, mintha csak egy szimpatikus idegennek mesélne. Ez a feldolgozott anyagok eredeti jellegét is erősen tükrözte, hiszen interjúk formájában vette fel őket Lengyel Nagy. Ennek megfelelően ízes tájszólásban beszélő karakteréből egy pillanatra sem esett ki Epres, egyenletesen vezette a különös élethelyzetekbe sodródott, keményen küzdő kisember életét. Józsi, akit gyerekkorában szinte állatként tartottak a szabad ég alatt, kiszabadulva a kötöttségek alól, fegyelmezett eltökéltséggel spórolta meg a megterhelő fizikai munka minden válfajában összekuporgatott pénzét, melyért később megvehette a hőn áhított Mercedesét. Története során mint kétkezi fizikai munkás, katona, postás, illetve mint különböző országok külügyminisztériumainál való feladatok mindenese is helyt állt.

A kisember szocializmusban való túlélése, a küzdés, majd az újbóli elszegényedés és mindennek az elvesztése érdekes korképet adtak. A remek és árnyalt színészi alakítás mellett azonban mégsem történt katarzis a lámpák kihunyásakor. A történet kereken ért véget, a szegénysorból származó, egyszerű Józsi Pekingben vezette a pincérek garmadáját a külügyminisztérium fogadásain, a sikertörténet mégsem keltett bennem olyan lelkesítő utóérzést, amilyenre számítottam. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy idős ember részleteket mesél el az életéből egy vonatút közben: alapvetően érdekes, mégis sok hasonlóságot fedez fel az ember benne saját nagyapjának történeteivel, az adott generáció problémáival is. Ezzel kissé monotonná vált az amúgy is „lecsupaszított” előadás, olyan érzésem volt az egyáltalán nem szokványosan alakuló életút ellenére is, mintha ezt már hallottam volna valahol.

Epres Attila kiváló alakítása ellenére több helyen döcögött a monológ cselekményének alakulása. A legnagyobb problémám mégis azzal volt, hogy Józsi története számomra hiteltelen volt: a végletekig részletezett szegény legény végül a külügyminisztériumban találja magát, ráadásul a rendszerváltás előtti időkben. Az igaz történetek színpadra állításhoz szükség volt kitalált elemek beépítésére is, ez esetben persze nem tudhatjuk, mi volt kitalált és mi nem, de egy ponton a túlságosan mesés elemekkel átszőtt történet az unalom felé vezetett.

A második történet első pillanatától kezdve izgalmasabb végkifejlettel kecsegtetett. Természetesen annak tudatában, hogy valós emberi sorsokat mutatnak be, mégis várt az ember valami olyan momentumot, amelyből erőt meríthet, inspirálódhat. Emellett szórakoztató is ilyen puritán stílusú pódiumon elbeszélve. A szünet után már kissé nagyobb elvárásokkal Lázár Kati karaktere első mondatától hozta azt a szórakoztató stílust, mely végig fenntartotta az érdeklődést, és a mondanivaló feszültségét is hol humorral, hol végtelen keserűséggel töltötte meg.

Erzsit, a karakán, nagyhangú vidéki asszonyt sorra érték a tragédiák: férje hirtelen halálát követően hamar kiderült, lánya leukémiás. A budapesti kezelések, az új élethelyzetbe való belekényszerülés sokak által ismert nehézségeit igyekezett bemutatni.

Humoros pillanat volt, amikor Erzsi elmesélte, hogyan kiabált rá egy tőle cigarettát kérő betegre – megdorgálva, hogy ilyen állapotban hogy jut eszébe dohányozni –, aki történetesen a valóban leukémiában küzdő Márkus László volt. Lázár Kati elsöprően átszellemült temperamentuma talán közelebb vitte Erzsi történetét a jelenlévőkhöz, ezzel maradandóbb nyomot hagyva az első résznél.

A reményvesztettségben harcolva küzdő anya története mégis olyan gyorsan zárult egy nyitott mondattal, mintha csak a villamosról ugrott volna le a következő megállóban egy, a sanyarú történetét elbeszélő asszony. Ezt az élet gyors változásának, az emberi élet hirtelen bekövetkező eseményeinek metaforájaként értékeltem.

Az Élet.történetek.hu ezen része kissé felemás érzéseket hagyott bennem, bár az ötlet és a karakterek tisztasága megkérdőjelezhetetlen volt. Az első rész nehezen indult be, majd a gyors helyszínek és pozíciók váltakozásában – a korszakokban való elhelyezésről nem is beszélve – nehezen követhetővé vált. Egy élettörténethez kissé mesés volt, és nem a csavarok hiányoztak belőle, hanem magát a történetet éreztem kissé szélsőségesen sarkítva. A második rész már kiegyensúlyozottabb volt, mégsem éreztem hazafelé menet az egészet alkotó egységet. Azon gondolkoztam, hogy tulajdonképp egy emberi sors elmesélésétől nem kell meghökkentést várni: a lényeg, hogy elgondolkodtasson, rávilágítson olyan pillanatokra, melyeket a magunk életében egyénenként értelmezhetünk. Ilyen módon szemlélve érdekes élményt nyújtott az előadás: kedves, ismeretlen idős emberek emlékei által néhány velős életbölcsességet.

Lengyel Nagy Anna: A mi Józsink – Erzsike

Élet.történetek.hu

Előadja: Lázár Kati és Epres Attila

Dramaturg: Zöldi Gergely

Látvány: Cziegler Balázs

Művészeti vezető: Pelsőczy Réka

Plakát: Csáfordi László

Producer: Orlai Tibor

Rendező: Keresztes Tamás és Pelsőczy Réka

Bemutató: 2017. december 8.

Mozsár Műhely,

Fotó: Takács Attila