A musical a hangosfilm bevezetését követően a hollywoodi filmgyártás egyik legjövedelmezőbb műfaja volt egészen a hatvanas évekig, mikor a régi közönség teljesen lecserélődött, és a fiatalok már inkább beatet és rockot szerettek hallgatni tánczene és dzsessz helyett. Így, bár musicalek napjainkig készülnek (lásd a tavalyi év egyik legnagyobb sikerfilmjét, a Kaliforniai álmot), a műfaj a hetvenes években perifériára szorult, és a nyugati filmgyártásban úgy, mint a magyar filmkultúrában ritka jelenség. Ahol a zsáner még továbbra is kirobbanóan népszerű, az az indiai, illetve bollywoodi (mumbai) filmipar. Az indiai masalafilmek, bár kezdenek letisztultabbak lenni, de még mindig több műfajt kevernek, és egy bollywoodi blockbusternek kötelező elemei a vissza-visszatérő zenés-táncos jelenetek, legyen szó bűnügyi történetről, fantasyről vagy akár akciófilmről (ilyen például az Endhiran című sci-fi). Az eleddig rajzfilmeket készítő Csupó Gábor (Fecsegő tipegők, Immigrants – Jóska menni Amerika) legújabb műve, „az idei nyár legnagyobb bulifilmje”-ként reklámozott Pappa pia bizarr módon az indiai zenés-táncos műfajfilmekhez áll legközelebb néhány korábbi magyar példa mellett.

Hogy a musical miért nem honosodott meg Magyarországon, arról egy külön tanulmányt lehetne írni. Elégedjünk most meg azzal, hogy ez a műfaj Hollywoodban és Bollywoodban is a legköltségesebbek egyike, hiszen egy musicalhez külön zenéket kell írni, jó énekesek kellenek (lehetőleg sztárarcok), drága díszletekre és persze jól megkoreografált táncjelenetekre van szükség. Így legfeljebb magyar musicalkísérletekről beszélhetünk, úgy, mint az Állami áruház Gertler Viktortól, Bacsó Pétertől a Szikrázó lányok, Gazdag Gyula ironikus Bástyasétány ’74-e vagy a rendszerváltás utáni két retrófilm, a Csinibaba és a Made in Hungaria. A műfajra eleve jellemző, hogy a történet háttérbe szorul a zenei anyag mellett, azonban a hazai műfajváltozatok általában még kevésbé találják meg az összhangot a cselekmény és a forma között. Ez a probléma hangsúlyozottan jelen van a legújabb musicalkísérletben, a Pappa piában is, mely sajnos az utóbbi évek egyik legrosszabb magyar műfajfilmje lett.

Pedig a Pappa pia látszólag egy komoly és értelmes, drámai történetet szeretne bemutatni, mellyel Csupó Gábor műve csatlakozott volna a kortárs magyar műfajfilmek populista irányzatához (Kojot, Brazil). Avagy a Pappa piában is egy pénzember, a pökhendi Wizy szeretné megkaparintani az öreg rocker, Papi csónakházát, melyhez mind az örökfiatal bohémnek, mind pedig unokájának, Tominak szép emlékei kötődnek. Éppen ezért a rozoga Duna parti házikó eszmei értéke megfizethetetlen, ám úgy tűnik, hogy Papi és Tomi el fogják veszíteni fiatalkoruk legendás bódéját. A helyzetet bonyolítja, hogy Mara, Tomi szívszerelme Wizy alkalmazásában áll, így kvázi ellenségek. Ráadásul Mara azért is orrol Tomira, mert a fiú 3 évre eltűnt Amszterdamba zenélni, maga mögött hagyva az egyetemet, barátait és szerelmét. A musicalek alapkérdése így a Pappa piában is adott: vajon ezúttal erősebb lesz-e a szerelem az üzleti és a személyes érdekeknél?

A Pappa pia sok szempontból rendkívül antipatikus film a nyitójelenetétől kezdve. Avagy Csupó Gábor műve idealizált képet fest a mai Magyarországról, annak ellenére, hogy alaptörténete a pénzember és a helyét nem találó fiatalok konfliktusáról szól. A nyitójelenetben ráadásul egy klipforgatást láthatunk, majd Vajna Tímea többedmagával jetskin elsüvít a klip főszereplőit játszó Korda György és Balázs Klári mellett. A Pappa pia ezzel a cameóval eleve ellentmondásba kerül önmagával, hiszen míg főhősei egy pénzemberrel küzdenek, addig Andy Vajna feleségének feltűnése azt sugallja, hogy egy pénzember hatalmánál fogva indokolatlanul beleerőltetheti a nejét egy filmbe.

A Pappa pia pedig nemcsak a nyitójelenetében idézi a harmincas évek fehértelefonos filmjeit vagy a bollywoodi filmeket, melyekben, ha meg is jelennek aktuális társadalmi problémák, azok csodaszerűen feloldásra kerülnek. A cselekmény kezdettől fogva azt sulykolja, hogy igazából senki sem kényszerítette Tomit az ország elhagyására, sőt nagyapja önmagához hasonlítja, és dalban énekli meg, hogy mindketten csupán a buli kedvéért csavarogtak. Holott a magyar néző tudhatja, hogy rengeteg fiatal nem talál (a képzettségének megfelelő) munkát Magyarországon, ezért kénytelen külföldön szerencsét próbálni. Azonban Csupó Gábor filmje nem foglalkozik többet ezzel a problémával, egészen más irányba tereli a történetét. A Pappa pia hőséről például lassan kiderül, hogy csak egy tipikus iskolakerülő bohém volt, ezért kalandozott Londonban és Amszterdamban, de már kezd benőni a feje lágya. És igen is vannak lehetőségei, mert Magyarország a lehetőségek földje – avagy egy nap alatt egy szakadt bódéból lehet menő romkocsmát csinálni, miként azt a film legelején is teszi Tomi a barátaival. Akiknek egyébként eszük ágában sem volt elhagyni az országot, hiszen buli az életük.

Ráadásul Wizy karakterének aktuálpolitikai áthallásai vannak, minthogy kvázi a pénzember miatt nem tudnak érvényesülni a fiatalok, aki bár magyar, de a jobboldali populista retorika ellenségképének jegyeit hordozza magán: amellett, hogy az egyszerű embereket kizsákmányolja, furcsa módon női ruhákat kezd el hordani. Avagy az alkotók szerint egy látens transzvesztita karaktert még könnyebb utálni, mintha csak szimplán egy arrogáns milliomossal lenne dolgunk. Ilyen utópiát, illetve ilyen gyűlöletkeltő antagonistákat legutóbb az Állami áruházban vagy az Ifjú szívvel című szocreál zenés filmekben láthattunk.

Persze a musical mindig is konformista műfaj volt, például Thomas Schatz filmteoretikus szerint, aki a társadalmi integrációhoz kötötte a zsánert, melyben a karrier és a magánélet közti konfliktusok feloldhatónak bizonyulnak. Azonban az Ének az esőben vagy a Kaliforniai álom azért is lettek sikeresek, mert a társadalmi integráció problémájáról szóló történetet úgy adták elő, hogy a musicalforma teljes összhangban volt a cselekménnyel, és ami még fontosabb, alkotóik (Gene Kelly, Damien Chazelle) jó érzékkel osztották el a zenei slágereket a film epizódjai között. Nos, mindez a Pappa piáról egyáltalán nem mondható el, üzenetét képtelen valóban szórakoztató módon átadni.

Csupó Gábor művében a karakterek kifejezetten sablonosak, Tomin és Marán kívül mindenki legfeljebb egydimenziós figura. De Tomi és Mara sem túlzottan érdekesek, főleg, hogy konfliktusuk álkonfliktus, nem vehető komolyan, mivel dalban és cselekedeteikben is ellentmondanak annak, hogy ők utálják egymást. Ugyanakkor viszont a kémia nem működik kettejük között, így nehéz elhinni, hogy bármilyen kapcsolat van köztük. A Nagy Feró által alakított Papi még elmenne egy tipikus laza rockernek, aki állandóan menő és vicces dolgokat csinál, és meghazudtolja korát, de őt elég gyorsan háttérbe szorítják az alkotók. És vele együtt a csónakház, mint az alapkonfliktus tárgya is teljes mértékben érdektelenné válik.

Mindemellett a Pappa pia erőltetett is. A szereplők irracionális dolgokat cselekednek, és ennek megfelelően a történet fordulatai is irracionálisak (pedig a forgatókönyvet Diviny Réka jegyzi, aki nem ma kezdte a szakmát). Például a „pórnéphez” soha le nem alacsonyodó Wizy belemegy egy motorcsónakversenybe Tomiékkal, majd a vesztes Wizy meghívja a csapatot klubjába, hogy Tomiék lelopjanak kompromittáló adatokat a számítógépéről, melyekkel megzsarolhatják a pénzembert.

Másfelől a zenés részek sem működnek. A dalok eleve nem speciálisan a filmhez írt slágergyanús dalbetétek, hanem újra felhasznált vagy remixelt klasszikusok a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évekből. Persze ezt cseppet sem szégyellték az alkotók, így a cselekményben sokszor a kelleténél gyakrabban követik egymást a zenés-táncos jelenetek. Különösen szembetűnő ez a Pappa pia utolsó harminc percében, minthogy a főszereplő Tomit alakító Szabó Kimmel Tamás egyhuzamban két-három dalt is elénekel. A táncok még csak-csak elmennének egy középiskolai farsangi bálon, ám egy több, mint 1 milliárd forintból készült filmben rendkívül feltűnő, mennyire igénytelen és amatőr a zenés jelenetek koreográfiája.

Tehát a Pappa pia logikátlanságokkal, irracionális fordulatokkal és végtelenül sablonos cselekménnyel rendelkezik, és nem túl jó érzékkel adagolja a zenés jeleneteket sem. Ráadásul otromba módon szexista is, mivel a női karaktereket nemcsak Wizy kezeli kiárusítható húsdarabként, hanem maga a film is akként kezeli őket, beleértve az egyetlen intelligensebb hősnőt, Marát is, aki még egy erotikus táncot is előad (a férfi főszereplő természetesen nem tesz ilyet). Hogy a magyar nézőknek tetszeni fog, azt csak az eddigi nézettségi statisztikák alapján lehet megjósolni, mivel a tendencia azt mutatja, hogy a magyar mozik közönsége általában kapható a romantikus történetekre, főleg, ha valamilyen könnyűzenei sláger is feltűnik bennük (az első jelentések szerint nagyon jól nyitott a film). És amúgy Csupó Gábor műve ebből a szempontból egy tisztességesen összerakott munka, mert van benne minden, amire a mozinézők vágynak: szerelem, intrikák, fülbemászó dalok, táncjelenetek, „dögös csajok” és „jóképű pasik”. Szóval olyan ez a magyar musical, mint egy jó indiai masala: mindenki számára fogyasztható. Azonban attól, hogy marketinges szemszögből jól össze van rakva, a Pappa pia még egy rossz film marad, melyről sajnos méltán jut eszébe mindenkinek az emlékezetünkben amúgy jó mélyre elásott 2009-es Szuperbojz, illetve az Álom.net, melyek vitán felül a legrosszabb (kortárs) magyar filmek közé sorolhatók.

A cikkben szereplő képek forrása: InterCom

Pappa pia

Színes, magyar musical, 105 perc, 2017.

Rendező: Csupó Gábor

Forgatókönyv: Divinyi Réka

Kép: Tóth Zsolt

Zene: Rakonczai Viktor, Kozma Katalin

Producer: Tőzsér Attila, Kálomista Gábor

Szereplők: Szabó Kimmel Tamás (Tomi), Ostorházi Bernadett (Mara), Nagy Feró (Papi), Mózes András (Tibó), Stohl András (Wizy), Kováts Vera (Zita), Miller Dávid (Peti), Reviczky Gábor (Csavargó).

Forgalmazó: InterCom

Bemutató: 2017. augusztus 15.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!