A szenvedély természetrajza / Gabe Klinger: Porto 35 mm / PRAE.HU

Az amerikai független filmes szcéna meghatározó rendezője, a művészi koncepcióját hosszú ideje stabil kézzel alakító Jim Jarmusch produceri minőségben karolta fel az elsőfilmes Gabe Kinlger projektjét. Ez a tény már önmagában felfokozta az elvárásokat, az ifjú Kingler azonban, olybá tűnik, hogy megugorja a lécet. Ezt az alkotást nézni kifejezetten nosztalgikus élmény, egy igazi cinefilnek pedig folyton-folyvást mosolyra húzódik közben a szája. A celluloidra forgatott film valóban „él”, a materiális hordozótól lehengerlő erejű aurát kap. Klinger alighanem ennek a varázslatnak, a szó leghagyományosabb értelmében vett filmnek a megszállottja, szenvedélye pedig az alkotáson keresztül átragad a nézőre. A fiatal, ám biztos kezű rendező pedig szemlátomást mindent tud erről a világról: a felhasznált technológia, a kézikamerás követések, de még a képkivágatok is pontosan idézik a modernizmus filmművészetét. Mintha csak egy francia újhullámos filmet látnánk, s annak tipikus hőseivel bolyonganánk, Párizs helyett ezúttal Porto utcáin.

Porto 35 mm

A téma tökéletesen illeszkedik ehhez a hangulathoz, forma és tartalom oda-visszaható dinamikája mindvégig játékban tartja a filmet és az arra fogékony nézőt is. A Porto 35 mm a szerelem és a szenvedély természetrajza, két ember váratlan, mégis elementáris erejű összecsillanását mutatja be. A történet voltaképpen nagyon egyszerű: Mati és Jake, két idegen váratlanul egymásba botlanak Portóban. Egy megismételhetetlen éjszakára magányos útjaik keresztezik egymást, hogy azután az élet hétköznapi törvényeinek engedelmeskedve ismét elváljanak. A szereplők utóéletét azonban éppen csak jól elhelyezett felvillanásokban látjuk, hiszen ez a film nem bír a tablószerű mindent tudni akarás igényével, kizárólag az emberi találkozások nagy pillanata érdekli. Ezt a végtelenül intim, mégis univerzális momentumot tágítja ki és helyezi elénk a Porto 35 mm Mati és Jake történetén keresztül. Ez az örökérvényű emberi mese pedig éppen attól hiteles – és mentes a hollywoodias „és aztán boldogan éltek”-giccstől –, hogy őszintén felvillantja a tényt: a nagy egész másról szól, Mati és Jake a maga valóságában éppúgy hétköznapi kihívásokkal és kínzó szerepmegfelelésekkel küzdenek, ahogyan mi mindannyian.

A cselekmény nemlineáris időstruktúrája nem csupán a hatvanas évek európai filmművészetéből újrahasznosított, modernista póz, hanem húsbavágóan pontosan és nagyon láttatóan használt eszköz: mindkét főszereplő kap egy-egy saját fejezetet a cselekményben, amelynek éppúgy kizárólagos hősei, ahogyan mi is azok vagyunk a magunk életének. Jake és Mati saját fejezeteiben mindketten egy-egy epizódot jelentenek egymás sorsának alakulásában, ahogyan egy ponton váratlanul, előzmény nélkül felbukkannak, majd mindörökre eltűnnek az események sodrásában. A lényeg, a film középpontja azonban a közös fejezet, ez a mindössze néhány órát felölelő szakasz, amelyet a Porto univerzálisra tágít és kiemel. Tulajdonképpen ezek a nagy egészhez képest csupán törékeny pillanatokig tartó találkozások, a másik emberrel való legmélyebb és legintenzívebb kapcsolódás az életünk valódi lényege.

Porto 35 mm

Ennek kihangosítása érdekében építkezik a film asszociatívan, helyenként ismétlésekkel és előre-, illetve visszautalásokkal. S legfőképpen ezért ér véget ott, ahol, annak ellenére, hogy a nemlineáris történetvezetésnek köszönhetően korábban már láttuk, hogy milyen irányban folytatódik majd tovább hőseink élete.

A Porto 35 mm Malle Szeretőkjével és Truffaut Jules és Jimjével rokon. Egyfelől a forma játéka a legmeghatározóbb benne, s nem utolsó sorban a filmnek mint anyagnak és művészetnek az önfeledt ünneplése, amelyet egyszerűen csak öröm néznünk. Nagy francia elődjeihez hasonlóan azonban a témaválasztás sem véletlenszerű – bár az emberi életet nem alapjaiban meghatározó, mi több, kimondottan csekély számú, de kitüntetett és mágikus hatású találkozásokat emel piedesztálra, nem kevesebbet állítva, mint hogy egyedül ezek miatt érdemes élnünk.