PRAE.HU: Milyen érzés volt kiszakadni az egyetemi közegből, és egy kőszínházban főszerepet játszani?

Már korábban is játszottam kőszínházban, a Katonában statisztáltam két előadásban, a Sirályban és a Minden jó, ha vége jóban. Ezek voltak az első alkalmak, amikor megtapasztaltam, hogy voltaképpen annyi a különbség, hogy egy színházban méltó körülmények vannak az alkotáshoz, az egyetemen pedig legtöbbször nincsenek. Azon, hogy most főszerepet játszom a Radnótiban, szinte nem is gondolkodtam, inkább az előttem álló, hatalmas feladatra koncentráltam. Félelem persze volt bennem, főleg az elején, hiszen irreálisan nagy teendőt láttam magam előtt, de aztán megnyugodtam, és nagyon élveztem az egész próbafolyamatot. Ez a félelem aztán visszatért a főpróbahéten.

PRAE.HU: És még mindig benned van, vagy már sikerült leküzdened?

A premier után még három napig a díszlettel álmodtam. Újfajta szorongás vette át a régi helyét, mert azt éreztem, hogy nagyon jól sikerült a bemutató, és féltem attól, hogy esetleg nem tudok majd máskor ugyanilyen energiával mozogni a színpadon. Az sokat segít, hogy közben az egyetemen máson is dolgozunk, ez kissé eltereli a figyelmemet a kételyekről. Abban bízom, hogy fokozatosan el is tűnnek majd. 

PRAE.HU: Milyen volt a Radnóti társulatával dolgozni? Sikerült megtalálnod itt a helyed?

Az az igazság, hogy én általában nehezen tudok beilleszkedni. Érzem, hogy elfogad és kedvel a társulat, de egyszerűen képtelen vagyok a feloldódásra. Fogalmam sincs, miért van ez, bármilyen másik közegben is ugyanezt érzem, ez nem a színházon múlik. A játékost itt egyébként megelőzte a Téli rege, amiben az egyik szicíliai nemes urat játszom, úgyhogy az is sokat segített, abban, hogy nem azonnal egy nagy szerepben kellett a színpadra állnom.

PRAE.HU: Mik voltak az első gondolataid, amikor elolvastad a szövegkönyvet?

Amikor elkezdtem olvasni a regényt, azt hittem, hogy több szó lesz a rulettről. Úgyhogy igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy a szerencsejáték viszonylag háttérbe szorul ebben a kusza történetben. Első olvasásra talán pont annyit értettem az egészből, amennyit Alekszej a környezetéből. Bíztam Fekete Ádámban, tudtam, hogy valami olyat fog írni a regényből, amivel igazán jó lesz dolgozni. A szövegkönyvet az elején még kissé laposnak éreztem, de mihelyt elkezdtünk komolyabban foglalkozni a helyzetekkel és a szereplők motivációival, ez elmúlt. Egy pillanatig sem eresztettem le a próbafolyamat közben, annyira lefoglalt ez az összetettség.

PRAE.HU: Mennyire kellett megküzdened Alekszej szerepével? Miből tudtál táplálkozni a karakterformálás során?

Rengetegszer beszéltünk arról a próbák során, hogy ennek a tanítónak van egyfajta kiválasztottság-tudata. És ez igaz szerintem mindenkire, aki valamilyen művészeti pályára lép, hiszen természetszerűleg azt hiszi, hogy hivatott valamire. Ezt én is érzem, ahogyan azt is tapasztaltam már a saját bőrömön, hogy milyen az, amikor lenézik az embert, és ez ellen hiába tiltakozik görcsösen. Sokat tudtam meríteni a saját megéléseimből, talán a szerencsejátékkal volt a legnehezebb elboldogulni, mert nem áll közel hozzám. Benővel el is mentünk rulettezni a szerep érekében.

PRAE.HU: Visszatérve A játékosra: hogy látod, milyen Alekszej karakteríve? Honnan indul és mi a végpont?

Szerencsére nem egy statikus figuráról beszélünk. Zsámbéki Gábor, az osztályfőnököm mindig azt kifogásolja az előadásokban, hogy nem mozdulnak el a karakterek, Alekszej viszont bejár egy óriási ívet. Elindul abból a közegből, ahol ő egy senki, de görcsösen próbál kapaszkodni, miközben odatartozik a szerelme, Polina, akivel szemben azért viselkedik olyan bátran és sokszor megalázóan is, mert tudja, hogy semmi esélye sincs nála. Aztán ott van még az életében valahol a rulett, ekkor még egy egészen elhanyagolható kis szegmenst jelent. A végére mindez felborul, egyre inkább előtérbe kerül a kaszinózás, a nagy adrenalinlöket közben pedig valahol elfejetődik Polina, akiért egészen addig próbált küzdeni. Nem azt mondom, hogy elmúltak iránta az érzései, de most már két szerelem van: a szerencsejáték és Polina. Ezek pedig nem férnek meg egymás mellett. De nem csak ő jár be ilyen utat, minden egyes karakter roncs lesz az előadás végére. Tulajdonképpen itt nincs is szerencse.

PRAE.HU: Szerinted mi lesz végül Alekszej sorsa? Elmegy Polinához, úgy, ahogyan megígéri?

A regényben is úgy van vége a történetnek, hogy nem lehet tudni, hogy az utolsó pénzén elutazik, vagy pedig felrakja a vörösre. Én biztos vagyok abban, hogy nem menne el, de az a jó ebben, hogy sem nekem, sem a közönségnek nem kell ezt végérvényesen eldönteni.

PRAE.HU: Mit gondolsz, mit tud adni a szerencsejáték, amiért ezek a bukás peremén egyensúlyozó figurák képtelenek megválni tőle?

Az emberek nyerni mennek a kaszinóba, egyik sem azon gondolkodik, amikor belép, hogy ő most mennyit is fog veszíteni. Csak az kattog bennük, hogy nyerni kell. Emellett valóban van egy különleges aurája az egész játéknak, ami nagyon könnyen be tud szippantani. Amikor elmentünk Benővel, kétszer is kijött az a szám, amire raktam, és én is úgy éreztem arra a pár órára, hogy innentől kezdve enyém a világ. Érdekes egyébként, hogy a nyerőszériámnál az emberek egy idő után elkezdtek oda rakni, ahova én.

PRAE.HU: Ez a kaszinói világ kicsit idegennek is tűnhet egy átlagos magyar ember számára, hiszen nálunk nincs olyan nagy kultúrája.

A kaszinózásnak ugyan valóban nincs, de azért volt egy olyan időszak, amikor a szerencsejáték nagyon erősen jelen volt mindenhol. Gondoljuk csak a régi kocsmákra, lebujokra és a játékgépekre. Most már ugyan betiltották őket, de azért még emlékezhetünk, hogy rengetegen az egész fizetésüket elherdálták egy pillanat alatt. A játékos persze nem erről szól, de azt hiszem, mindenkinek van valamiféle élménye a szerencsejátékkal kapcsolatban.

PRAE.HU: Te is a közös élményeket keresed a színházban? Mi az, ami igazán meg tud fogni téged a színjátszásban?

Láttam már több külföldi előadást kultikus rendezőktől, de a magyar színházban éppen azt szeretem, amiért és amitől magyar. Egyszer csináltunk egy jelenetet pár olasz színésszel az egyetemen, a családon belüli erőszakot dolgoztuk fel ilyesformán. A téma ellenére egy groteszk, humoros jelenet született, amire azt mondták az olaszok, hogy ezt náluk egészen biztosan nem lehetne előadni, hiszen már maga az is elképzelhetetlen, hogy ilyen roncsolt nyelvezettel meséljenek el egy történetet. Nagyon kedvelem egyébként ezeket a műhelymunkákat, valahogy így képzelem el a hatékony színházcsinálást. Szeretnék egyszer én is egy sajátos társulathoz, csoporthoz tartozni, amivel mindig közösen hozzuk létre az előadásokat. Ez a munkamódszer sokkal élvezetesebb, mintha lenne egy kiemelt rendező – persze ez utóbbinak is megvannak az előnyei, és nagyon jól is tud működni. Csak valahogy én jobban alkotónak szeretném érezni magam.

PRAE.HU: Mi az, ami leginkább alakítja a színházi gondolkodásod? Van valami esetleg, amit másképpen csinálnál, mint ahogyan azt nézőként megszoktuk?

A zenéhez erősen kötődöm, nagyon szeretem színházban is, de azt például problémának látom, hogy szinte minden előadásban túlmisztifikálják. Ha van egy dalbetét, akkor annak mindenképpen attrakciónak kell lennie. Talán még soha nem is láttam olyan darabot, amelyben úgy szerepelt volna zene, ahogyan én szeretném, és nem azt látom, hogy a színész mindenképpen túl akarja művészkedni. Pedig a legtöbbször csak annyi kellene, hogy egyszerűen elénekli a szöveget, és nem tesz mellé semmi manírt. Ez persze lehet, hogy csak az én egyéni ízlésem.

Dosztojevszkij: A játékos

Alekszej: Vilmányi Benett
Polina: Sodró Eliza
Tábornok: Schneider Zoltán
Antonyida Vaszilejevna: Csomós Mari
Mr. Astley: Rusznák András 
De Grieux: Molnár Áron
Mademoiselle Blanche: Lovas Rozi
Blanche anyja: Martin Márta
Potapics: Dénes Viktor
Marfa: Józsa Bettina, eh.
Orosz herceg: Konfár Erik eh.
Krupié: Hajdu Tibor

Dramaturg: Fekete Ádám, Kelemen Kristóf
Zeneszerző: Dargay Marcell
Díszlet- és jelmeztervező: Izsák Lili
Világítás: Baumgartner Sándor
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi

Rendező: Fehér Balázs Benő

Bemutató: 2017. május 7.

Radnóti Miklós Színház

Fotók: Gerencsér Anna