Három évvel a depresszív, pesszimista Leviatán után tért vissza az orosz auteur, Andrej Zvjagincev. Vitathatatlan, hogy a direktornak a kisujjában van mind a vizualitás, mind pedig a családi drámák iránti fogékonysága. Az árulkodó című Loveless mindkettőt szállítja. Rögtön a nyitósnitt beszédes. Mihail Kricsman operatőr téli erdőt pásztáz, hóval borított fákat, ágakat látni, a fagyott víztükrön csillan a korántsem szívderítő látvány. Röviddel ezután nagytotálból filmezett iskola tárul elénk, az intézmény előtere kong az ürességtől, majd egy kisfiút követünk, aki a még őszi erdőben sétál, majd egy szalagot hajít a fölötte magasodó ágra. Lényeget összegez a felütés: Zvjagincev minden zugban rábukkan a totális emocionális hidegség, valamint a fojtogató elidegenedés nyomaira.

Festményszerű, elégikus képek adnak hírt a nullpontról. A Loveless viszont sosem tisztázza, pontosan mi ment tönkre. A veszekedő szülők, és felmenői perlekedését zokogva, sötétben, az ajtó mögé bújva hallgató 12 éves Alekszej noha áldozat, apja, Borisz, és anyja, Zsenya ugyancsak régóta padlóra kerültek. Zvjagincev félreérthetetlenül közli, diszfunkcionalitásuk jó előre létezik már, a legnagyobb drámai bravúr az, hogy nem tudjuk, miért. Ridegen, csaknem dokumentarista szenvtelenséggel örökíti meg a kataklizmákat ez a dráma. Nincs analízis, nincs óriási, bizonyító erejű magyarázat, a családban lappangó feszültség belülről kínozza a résztvevőket. Okokat dőreség keresni. Hovatovább, Zvjagincev továbbmegy: az apa rezignációja, halk szavakkal, faarccal viselt szomorúsága, illetve az anya indulatos viselkedése, dörgedelmes verbális terrorja generációról generációra ívelő ragályként jelennek meg. Noha látszólag Alekszej eltűnése áll centrumban, a tragédia csupán katalizátor valami még súlyosabb probléma feltárásához. A Loveless egyik kulcsszcénájában például a hatóságok egyik kirendelt, nőnemű keresőspecialistája a nagymamához, a feleség anyjához kíséri a kétségbeesett szülőket, ám ugyanúgy a diszharmónia ül tort. Racionális, nyugodt dialógusok helyett az öregasszony verbális tirádája zúdul ránk, pontosan úgy, ahogy Zsenya bőszen odébb lökte a kedvtelenül gubbasztó Alekszej fejét. Innen lesz abszolút világos, a szülők egymás és gyermekeik életét is pokollá teszik, reflektálatlanul dühösek, nyavalyáik elől nincs menekvés. Apokaliptikus a direktor nézete boldogtalanságról, sőt, a címben jelölt szeretet hiányáról, ehhez pedig rendkívül találó vizuális metaforák járulnak. A havas szcenárió, netán a mértani precizitással vászonra komponált nagytotálok, például a kisfiú utáni csoportos erdei, omladozó házbeli keresés velőtrázók, jéghidegek, minimalisták, épp parányiságuk révén félelmetesek. Alekszej eltűnése maga a red herring: úgy tűnik, a Loveless police procedural domináns, krimibe illő kutatásnarratívával, ám ez csupán félrevezetés, valójában kérlelhetetlen, szikár tanulmány íródik keserűségről, szülői alkalmatlanságról, perspektívátlan gyermeklétről.

Andrej Zvjagincev: Loveless

Zvjagincev mestere a párhuzamos montázsnak is: a válófélben lévő apa és anya gyakran újdonsült szeretőikkel, egymásra vágva láthatók, kezdeti lamúrjukat, erotikus-romantikus hevületüket azonban mind nagyobb fásultság váltja fel, ugyanazok a szürke hétköznapok várnak rájuk, mint korábbi társuk mellett. Az apával élő terhes, fiatal barátnő végül életet ad az új nemzedéket képviselő fiának, ám Borisz elhanyagolja új gyermekét, a korábban jóságról, szimpátiáról papoló Zsenya leharcolt tekintettel lép távolabb új élettársától. Zvjagincev a szereteten és a család szentségén túl a thrillerhez fűződő suspense-hatást is destruálja, felesleges bármiféle reményt táplálni Alekszej feszültségdús keresése iránt. Pluszként 2012 őszén zajlik a cselekménymentes, ám annál nyomasztóbb famíliadráma, a család minikálváriáját a rádióból, tévéből áramló híradások húzzák alá Borisz Nyemcovról, a bontakozó ukrajnai harcokról. 2014-ben hatalmas bálnacsontváz szimbolizálta a Leviatán hatalmi viszonyait, és azzal együtt az emberi kapcsolatok zátonyra futását, idén ugyanezt analitikus Antonioni-felvételek, a Jelenetek egy házasságbólra rímelő perpatvarok, sivár snittek teszik meg – a Loveless ignorálja A visszatérés természetközeliségét, A száműzetés bukolikusságát, legközelebb talán az Elena áporodott, sallangmentes, négy fal közé szorított családi apátiájához áll.

Todd Haynes: Wonderstruck

Todd Haynes tőle szokatlan terepre merészkedett. Női (Elkülönítve, Carol)- és férfitekintettel (Velvet Goldmine) egyaránt operáló, és a queer cinemát is magas fokon űző filmjei után a gyerekszemszöget elemzi a Brian Selznick 2011-es regényén alapuló Wonderstruckban. Két gyermek, Rose és Ben utazását követhetjük nyomon, a kislány 1927-ben, a srác pontosan ötven évvel később, 1977-ben kerekedik fel, odüsszeiájuk az egészen nagyszerű vágástechnika révén párhuzamosan, egymásra feleltetve bontakozik ki. Érezni, valamiféle különleges, mi több, mágikus realista kapcsolat szövődik majd a két gyermek között, a Wonderstruck azonban nem tematikájával, hanem stiláris húzásaival igyekszik zsákolni. Ötletei részben innovatívak, részben fáradtak. Kulcsmotívuma, mely szerint süket gyermekek próbálnak boldogulni, majd ugyanezek a figurák találkoznak, csodálatos, pláne, ha a saját érájuk audiovizuális világát is számításba vesszük. 1927 vaudeville-atmoszférája fekete-fehérben pompázik, a némafilmek egyelőre virágoznak, ám a hangos mozira való átállás már dübörög az ajtón, Rose pedig ilyen környezetben, hallásától fosztva botlik a Lillian Gish-ről mintázott csillag, Lillian Mayhew-ba. 1977-ben a Minnesotából New Yorkba szökő Bent trapéznadrágos szerzetek, a Strauss-féle Also Sprach Zarathustra és a Shaft-féle zenei témák kavalkádja fogadná, ha érzékelné közege hangjait.

Todd Haynes: Wonderstruck

Kétségtelen, hogy a Wonderstruck moziba termett darab, ügyesen játszik a képpel, a hanggal, a zenével, ám formabravúrjai nem leplezik széteső történetét, olykor túlzásba vitt didaxisát, néha ügyetlenül adagolt patetizmusát. A Selznick-adaptációk fényét nem ez a film fogja emelni. Kirakatmoziként ott a Scorsese dirigálta A leleményes Hugo egymás társaivá váló gyerekkarakterekkel, önfelfedezéssel, igazi mozi- és könyvmágiával. Haynes feldolgozása azonban egyenetlen, nehézkezű, a végül összeboruló, csillagos égre törő szereplők – hasson bár akármennyire őszintének, hitelesnek, meghatónak a finálé – nem segítenek ezen a középszerű celluloid-átiraton, hiába tesz ki magáért Julianne Moore, a Rose-t játszó, valóban süketnéma Millicent Simmonds. Míg Scorsese 2011-es filmje történetszinten és látvány tekintetében is csúcsra járatta az eleve mellbevágó vizualitású rajzokkal operáló Selznick-könyvet, Haynes legfeljebb a szándék szintjén ragad le, a tényleg ütős kivitelezéssel adós marad. 

Képek forrása: Festival de Cannes

Borító és lead: Andrej Zvjagincev: Loveless

Főoldal: Todd Haynes: Wonderstruck