Bali szigetén sajnos még sohasem jártam, ám rendkívül jó beszámolót hallottam a helyről olyan barátaimtól, akik már jártak arra, felvételekről pedig némi bali zenét is sikerült meghallgatnom. Kis ország, egzotikus kultúra, valamiért mégis - legalábbis - a 20. század kezdetétől foglalkoztatja a zenészeket, zeneszerzőket, és persze a zenetudósokat.

Bár a gamelán zene nem kizárólag Bali sajátossága, mégis a gamelán meglehetősen jellegzetes hangzása jellemző Bali zenéjére. Márpedig a gamelánnak van néhány igen különös vonása. Először is, talán az egyetlen zene a világon, amiben a hangok magassága nem rögzített - legalábbis nem olyan módon, ahogy azt mi az európai zenében megszoktuk.

A gamelán zenére - bár nem kizárólagosan, de főként - két skála használata jellemző: a slendro és a pelog. Ezek egyike 5-, másika pedig 7-fokú, ám a hangok nem rögzített magasságok: minden egyes gamelán zenekar saját hangolást használ, ráadásul egy-egy zenekaron belül mindkét skálára hangolnak hangszereket - s hogy még bonyolultabb legyen a dolog, egymáshoz rendkívül közel (de nem azonos magasságra) hangolt hangszereket használnak.

Maga a zenekar összetétele is meglehetősen változatos: mindig vannak különös gongok, xilofonszerű hangszerek, néhány ütőshangszer illetve dob, és többnyire néhány - európai értelemben vett - dallamhangszer. Az egész zenére a legkülönösebb hangszínű gongok, ütőhangszerek, mondhatni minden jellemző, ami az európai zenére nem.

Sokat hallottam a gamelán zenéről, élőben azonban még sosem volt alkalmam élvezni egy ilyen előadást, szóval azonnal felkaptam a fejem, amikor megláttam, hogy a Művészetek Palotája "Bali ősi ritmusai" címmel előadást szervez. És lehettünk ezzel néhányan így, ugyanis a koncert előtt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem csordultig megtelt érdeklődőkkel.

Szerencsém volt, az első sorokban foglalhattam helyet, közvetlen közelről csodálhattam meg az előadást, a táncosokat és a zenészeket, s még rögtön a koncert előtt a különös hangszereket. A színpadon nagyjából félkörben helyezkedtek el a rendkívül díszes, olykor hangszer-voltukban teljesen felismerhetetlen csodaszerkezetek, s a különös elrendezés miatt úgy tűnt, mintha egy kínai pagodaszerűséget építettek volna a színpadra.

Két oldalt díszes állványzatokon sorakoztak a dallam-ütőhangszerek. Egy sorban xilofonra emlékeztető, ám annál vastagabb és nagyobb fémlapok sorakoztak (egy-egy játékos előtt 3-4 fémnyelv), mögöttük (illetve a másik oldalon éppen fordított elrendezésben, azaz előttük) különös "harangok". Harangnak nevezem, mert ahhoz hasonlít talán a legjobban, azonban zárt harangra, amely széles - nálunk nyitott - részével nyugszik az állványzaton. E harangok tetején "gombok" voltak: egy-egy "gomb" minden harangon - a zenészek ezt a "gombot" ütötték különösen kiképzett "kalapáccsal".


A háttérben volt néhány hagyományos dob, két sípon/furolyán játszó zenész, két nagyobb gong, és valami különös ritmushangszer, amiből szinte semmit sem lehetett látni - ám hallani annál inkább: a hangja arra emlékeztetett, amikor egy deszkába vert szögsoron végighúzunk valami lemezdarabot.

A színpad jobb oldalán a "harangok" voltak az első sorban, melyek közül a középső méretében és magasságában is ki volt emelve. Ahogy a zenészek beszivárogtak hangszereik közé, az emögé ülő férfi aranyszínű "kalapácsot" tartott a kezében, amelyet rendkívül gyorsan, mégis kecses ívben és jól láthatóan meglengetve indította a zenét (és az összes tőbbi darabot), számok közben mintegy "taktust" verve. Egyébként a hangszerek díszítésére, a színpadi elrendezésre és a - kizárólag férfi - zenészek (aszimmetrikus) öltözékére is három szín volt jellemző: a zöld, a sárga és piros.

Minthogy a síp/furulya volt a legismerősebb hangszer, ezért először ezek használatát próbálom leírni. Próbálom, ugyanis teljességében lehetetlen: ugyan nem rögzített hangmagasságon, de nagyjából 4 hangnyi hangkészleten játszottak - az egész koncert során. Igen, komolyan mondom. Ahogy egy-egy zenésznek nem is állt több hang a rendelkezésére, mindenki a maga 3-4 hangját kezelte - mesteri módon.

Kérem próbálják elképzelni, ahogy mintegy 30-40 ember a színpadon a kb. 4 hangból álló hangkészleten játszik. Talán nem csak a fáradtságomnak volt köszönhető, hogy egy idő után bizony nagyon kellett vigyáznom, hogy el ne bóbiskoljak. Másfél óra nagyjából 4 hangnyi hangkészleten - igazi minimalista zene, Steve Reich módjára. Mintha a Music for 18 Musicians nem volna más, mint amerikanizált bali zene.

Egyébként le- lecsukló fejemet mégis inkább a kimerültségnek tulajdonítom, ugyanis az előadás tele volt mikrotörténésekkel. 30-40 ember játszik a színpadon, mégpedig különös, egyáltalán nem harmonikus felhangsorú hangszíneken, ráadásul e hangok némelyike egymáshoz igen közel van hangolva. Szóval kérem, ezek a különös hangszínek, ezek a különös felhangsorok bizony komoly interakcióba léptek egymással: és nem csak az egymáshoz közeli hangmagasságok létrehozta lebegésre gondolok - a zenészek gyakorlatilag olyan hangokon játszottak, amelyek egyike sem volt hangszerük hangja, olyan meta-hangokon, amelyek csupán az együtthangzásban jöttek létre. Meta-hangokon, ugyanis Steve Reich az ilyen - felhangokból létrejövő - hangokat nevezte metazenének.

Szóval le- lebicsakló fejemet inkább meditatív állapotnak "keresztelem" el, s e különös zenét meditációnak, egész pontosan mantrának, bár nem volt benne ének. Metafizikus, miszikus élmény volt, s hamarosan felfedeztem, hogy minden egyes (meta)hangnak, minden apróságnak mélységes, kozmikus jelentése van.

Ahogy a színpadra lépő táncosok is valami kozmikus, metafizikai történetet meséltek el. A testüket többnyire valamilyen túlstilizált, dobozszerű jelmez fedte: csak a fejük, a lábaik és a kezük mozgott szabadon. Próbáltam követni a különös eseményeket: a fő mozgást a kéz és az ujjak végezték - időnként harmonikus, néhol azonban rendkívül görcsösnek tűnő mozdulatokkal. A láb és a kar többnyire egyetlen pózba merevedett, vagy mechanikus mozgást végzett. A legkülönösebb az volt, hogy az arc, a mimika és a szemek is jól meghatározott koreográfiát követtek: az egészen fiatal - megítélésem szerint 12-13 éves - táncoslánytól az idősebb, rutinosabb táncosnőkig láttam a felragyogó mosolyt, a határozott irányba meredő tekintetet (amiről csak én éreztem úgy, hogy reám néz???).

Hihetetlen, és persze zseniális, valóban tökéletes volt az előadás. És mégis tudatlannak, leginkább pedig idegennek éreztem magam. Újra szembesültem azzal a ténnyel, hogy nem csak az európai zene, nem csak a mi kultúránk hatalmas, mélységes és csodálatos. Kívülről szemlélve.

Előadott művek:

Ókori idők:

- Baris (szólótáncos)
Wayan Lotring alkotói korszaka:
- Gambangan (hangszeres)
- Legong Keraton (4 táncosnő)

Kebyar-korszak:

- Semara Giri (hangszeres)
- Kebyar Duduk (szólótáncos)
- Oleg Tambulilingan (1-1 táncos és táncosnő)
- Teruna Jaya (szólótáncosnő)
- Zenekari kíséretes táncok