irodalom
Otthon a lichthof irányából érkező üvegcsörömpölésre rezzenek össze, talán kitört egy ablak vagy valaki a mélybe dobott egy üveget, pár órával később, az Írók Boltja galériáján meg másokkal együtt nézem, ahogy Faludy György angol nyelvű, My Happy Days In Hell című kötetének egy példánya esik le a földre, úgy, hogy senki nincs a közelében. A gravitáció tényén túl nem látom más magyarázatát ezeknek a rejtélyes eseteknek, azon meg csak az online térben élők csodálkoznak, hogy április vége felé hirtelen havazni kezd. A havazást aztán szűnni nem akaró eső váltja fel, de Molnár T. Eszter A számozottak című könyvének bemutatójára így is többen érkezünk, mint amennyire egy ilyen baljós jelektől terhelt délutánon számítani lehetett.
A József Attila Kör és a PRAE.HU közös kiadásában megjelent kötet kapcsán két szintén JAK-kötetes pályatárs, Mán-Várhegyi Réka és Czinki Ferenc beszélget a szerzővel, aki legutóbb Stand up! – Egy majdnem normális család és folytatása, a Most már igazán - Egy majdnem normális család című ifjúsági regényeivel jelentkezett, de már a beszélgetés elején kiderül, hogy A számozottak novellái régebb óta íródtak, és csak a véletlen hozta, hogy később álltak össze egy később megjelenő kötetté. Mán-Várhegyi Réka szerint a kötet különlegessége, hogy az egyes novellák kerek egészet alkotnak, és egy olyan világban játszódnak, ami a magyar szépirodalmi hagyománytól eltérően a jelen szomorú valósága helyett inkább a disztrópiák nem kevésbé sötét színeivel dolgozik.
A szövegek hátteréül szolgáló negatív utópia viszont a Kádár-korba visz vissza. Ezzel kapcsolatban Molnár T. Eszter elmondja, hogy előzetesen nem álmodott ennyire nyomasztó környezetet, inkább az egyes karakterekre koncentrált. „Az foglalkoztatott, hogyan erősödnek fel azok az apró hazugságok, amik a hétköznapokban segítenek a túlélésben, és hogyan torzulnak egy elnyomó rendszerben azok a viselkedésminták, amiket felveszünk, hogy a társadalomba jobban beilleszkedjünk” – teszi hozzá a szerző, akinek könnyebbséget is jelentett, hogy az első novella megírása után összeállt a fejében ez a múltat idéző, mégis a jövőben elképzelt világ, és nem kellett novellánként újabb és újabb világokat megalkotnia.
Ez a világ nem azonosítható egyértelműen Magyarországgal, már csak azért sem, mert Eszter és családja Freiburgban él, a történetek egy része is külföldön játszódik. A nyelvezet, a ma már kevésbé divatos magyar, illetve szlávos hangzású nevek ugyan a szocializmusba repítenek vissza, a szabadsághiány mértéke inkább egy Észak-Korea típusú diktatúrát idéz. Van olyan szöveg, aminek már a német fordítása is elkészült, és Eszter szerint nem csak a magyar olvasó értheti meg, esetleg a német, akinek számára a szabadság hiánya szintén nem túl távoli emlék (elég az NDK-ra gondolni), mert a szituációk sokkal általánosabbak. A hely tehát kevésbé fontos, még a Bach Máté munkáját dicsérő borítóképen látható Dunát is csak kétszer nevezi nevén.
A kollégák írástechnikai kérdésekről is faggatják a szerzőt, aki elárulja, hogy a kötet első novellája időben is megelőzte a többit, az utolsót pedig valóban utolsóként írta (a többi viszont összevissza keletkezett), hogy a szövegeket szigorúan meghúzza, eredeti méretük felére tömörítve őket, illetve hogy csalódást jelent számára, ha egy szövegből csak annyi lesz, amennyit a megírás előtt kitalált – írás közben történnie kell tehát valaminek, ami váratlan irányba viszi. Arra a kérdésre, hogy a kamaszoknak és a felnőtteknek szóló szövegek írása között mennyire nehéz átállítani a váltót oda és vissza, azt feleli, hogy egyszerre csak egyikkel tud foglalkozni, mivel erősen beleéli magát a szereplők helyzetébe.
Ennél komolyabb kihívást okoz neki a tudomány és a művészet közötti ingázás. Az eredetilegí biológus Eszter most már évek óta pihenteti a tudományos kutatómunkát – úgy érzi, a visszatérés az szépirodalomból a természettudományok világába nehezebb, mint fordítva. A családanyai szereppel járó kötelezettségeket nem említi ugyan a nehézségek között, az íráshoz szükséges paradicsomi állapotokat viszont az teremti meg számára, ha a gyerekek pár órán keresztül éppen nincsenek otthon. A szerző a könyvet – bár nem ifjúsági könyv – nem tiltaná el a kamaszoktól. Ebből a szempontból a Legyek urát tartja a viszonyítási pontnak: Golding klasszikusát még a legidősebb, tizenhét éves fiának sem adná jó szívvel a kezébe. A "min dolgozol most" kérdésre elmondta, hogy Szabadesés címmel jelenik meg egy krimije a PRAE.HU-nál az Ünnepi Könyvhétre.
A borítón egyébként nemcsak egy folyó, hanem egy gyerek is látható, piros pöttyös labdával a hóna alatt – ő lehet a szimbóluma a reménynek, ami egy szabadsághiányos közegben is tovább élhet. A kortárs magyar irodalom számára is él a remény: alapvetően felnőtteknek szóló könyvek bemutatóján ritkán látni annyi gyereket, mint ezen a délutánon az Írók Boltjában. A beszélgetés kötetlenebb formában a Legenda sörözőben folytatódik. "Most nem apához megyünk, hanem egy kocsmába" - mondja egy anyuka a kislányának.
Fotó: Bach Máté
Szerzők
-- Szarka Károly --
További írások a rovatból
