A disztópia kedvelt alműfaja a sci-fi műfajának, mely nem annyira természettudományi kérdésekkel vagy a jövőbeli technikai lehetőségekkel, hanem politikai rendszerekkel és a társadalom fejlődésével foglalkozik. A disztopikus sci-fiket gyakran valamilyen erős irodalmi alapra építik fel, vagy legalábbis regényklasszikusok az adott film ihletforrásai. A Majmok bolygója, a Mechanikus narancs, az 1984, a V mint Vendetta, az Az éhezők viadala vagy A futurológiai kongresszus sem eredeti történetek. De például Terry Gilliam Brazilja ha nem is konkrétan George Orwell klasszikusának, az 1984 adaptációja, bevallottan a brit író regénye inspirálta Gilliam szatíráját.

Annak pedig mindig kell, hogy legyen valamilyen oka, ha egy filmkészítő úgy érzi, vászonra kell vinnie egy sokak által ismert történetet, s általában mindig azok sikerülnek jobban, melyek nem szolgai módon játsszák vissza az eredetit, hanem a rendező vagy forgatókönyvíró hozzá is ad a vizualitáson kívül valamilyen plusz tartalmat a könyvhöz. Az 1968-as Majmok bolygója vagy a Mechanikus narancs egyaránt a legkreatívabb adaptációk közé tartoznak. A Majmok bolygója különösen, hiszen Pierre Boulle regényében még szó sincs atomkatasztrófáról, Franklin J. Schaffner filmje viszont kifejezetten a hidegháborús pánikhangulathoz igazította a sztorit, a cselekmény végi sokkoló fordulat is az atomháború rémképéből következett.

Ellenben Michael Radford 1984-e szinte semmit nem változtatott Orwell regényén, sőt a lecsupaszított, minimalista filmforma miatt elvetette a főhős lelki világának bemutatását, így kommentárjait, melyek a regény történetének szerves részét képezték. Ettől persze még önmagában igencsak erős atmoszférájú, kétségbeejtő disztópia az 1984, csupán a regényhez mérten marad alul.

Nagyjából hasonló a helyzet az Alex Helfrecht és Jörg Tittel által rendezett Dragomán György-adaptációval, A fehér királlyal is, mely ugyan a bestseller alapszituációját radikálisan megváltoztatja, azonban a cselekmény és a főhős kamaszfiú, Djata (az eredetiben Dzsátá, mely a György román beceneve) komplexitását képtelen ez a másfél órás film visszaadni. Emiatt pedig Alex Helfrecht és Jorg Tittel munkája átlagos disztópiává zülleszti Dragomán György remek közelmúlt-regényének összetett sztoriját.

A fehér király egy meghatározhatatlan, leginkább mediterrán szigetnek tűnő helyszínen játszódik (szemben a regénnyel, mely az 1980-as évek román kommunista diktatúrájának pontos látlelete), ahol megvalósult a minden ember által vágyott rousseau-i utópia a „vissza a természethez” jegyében. Vagy legalábbis a mezőgazdasági termelést előnyben részesítő militarista totalitárius állam propagandagépezete ezt hirdeti mindenütt plakátjain. Hiszen, mint lenni szokott, a valóság igencsak kontrasztban áll az ideológiával: az állami boltokban a rendszer ellenségei még pénzért sem vásárolhatnak, így sok az éhező, a béke helyett pedig a bűnbakkeresésből fakadóan a szorongás és a fegyvermánia jellemzi a társadalmat.

Ebben a közegben kellene a gondtalan gyermek- és iskoláséveit élnie Djatának, a 12 éves fiúnak családi körében. Azonban, mivel egy nap édesapjáért, Peterért eljön a "fekete autó", Djata és édesanyja, Hannah is a rendszer ellenségeivé válnak. Ennek legbeszédesebb szimbóluma, mikor egy iskolai feladatot, a zászlórajzolást tökéletesen teljesíti Djata, ám tanára (vagy inkább nevelőtisztje) ok nélkül megszégyeníti és megveri osztálytársai előtt a fiút. Innentől pedig senki sem védi Djatát és Hannah-t, csak magukra számíthatnak. Illetve ott lennének apai ágon a nagyszülők, Fitz ezredes és Kathrin, csak éppen ők is félnek a kiátkozástól, és nem kedvelik Djata anyját sem. Így a fiúnak eltökélt szándékává válik, hogy felkutassa és tisztázza a közösség előtt a munkatáborban robotoló (vagy talán már nem is élő) édesapját. Ami lehetetlen feladatnak tűnik egy olyan rendszerben, mely alapvetően ellenzi az igazságot és az emberséget, szívességeket pedig csak súlyos áron tesz.

A fehér király mint film egyvalamiben mindenképp jelesre vizsgázott: alkotói merészen változtattak Dragomán György regényén. „A regényemben szerettem volna megmutatni a szabadság eszméjét egy olyan társadalomban, ahol a szabadság nem létezhetne. Alex és Jörg a filmjükben bátran változtattak a kommunizmusban töltött gyermekéveim történetén, és áthelyezték az egészet modern környezetbe, hogy rávilágítsanak: a szabadság eltiprására tett kísérletek legalább olyan örökérvényűek, mint a szabadságért folytatott küzdelmünk” – nyilatkozta Dragomán György író.

Persze mind a regény, mind a film lényege a totalitárius diktatúra abszurditásának és a diktatúrával folytatott reménytelen harcnak a bemutatása egy naiv, még reményekkel teli gyermek szemszögéből. Azonban Dragomán művében nemcsak a diktatúra általános természetrajza, hanem a Ceaușescu-rendszer emlékezete is kulcsfontosságú. Ez utóbbit hagyta el teljes mértékben Alex Helfrecht és Jörg Tittel, és egy teljesen új diktatúrát alkottak meg.

E téren pedig A fehér király-film nagyon erős. A hangulat, az atmoszféra helyén van, és magába szippant. A katonai rezsim szimbóluma például egy hatalmas parasztfiú-szobor (csak Hank Lumberként emlegetik a cselekmény során), mely a New York-i vagy a Gellért-hegyen álló szabadságszobrot idézi, és amely egy háromágú vasvillát tart kezében. Ez a vasvilla a rendszer szimbóluma, mely egyaránt idézi a fasiszta és a bolsevik diktatúra jelképeit (a sarló és kalapács allúzió egyértelmű, de a fekete zászlón a fehér gereblye éppen Mussolinit és az SS-t juttathatja eszünkbe).

A mitológia pedig más téren is jól kitalált, bár amúgy közel sem eredeti, ismerős disztópia-sablonokból építkeztek az alkotók. A hatalom egyik központja például egy hegytetőn álló, templomszerű, vörös épület négy toronnyal, melyek a négy égtáj felé néznek, és belőlük kitekintve 360 fokban szemmel tartható a környező vidék, vagyis a társadalom tagjai. Erről az objektumról érdemes tudni, hogy eredetileg troposzféra mérő állomásként funkcionált, és meteorológiai kísérleteket végeztek itt. Magyarországon (A fehér királyt teljes egészében hazánkban forgatták) több ilyen objektum is található, melyek még a rendszerváltás előtt épültek, mára azonban a természet újra átvette az uralmat az elhagyatott, fellegvárszerű mérőállomások felett, így tökéletesen passzoltak A fehér király agrárdiktatúrájához.

Továbbá sikerült élesen elkülöníteni a hatalom és a dolgozó társadalom világát helyszínekben és viselkedésmintákban is. A hatalom propagandagépezete azt hirdeti, hogy ebben a megvalósult utópiában visszatérhetett az ember a gyökerekhez, és végre ismét természetközeli állapotban élhet. Ez részben igaz is, hiszen a fejlődő országokat, sőt törzsi társadalmakat idéző körülmények között élő emberek (nincs normális infrastruktúra, földutakon kell közlekedni, egyszerű ruhák viselete, digitális technika és tömegkommunikáció gyér jelenléte stb.) valóban újra közvetlen kapcsolatba kerültek a természettel.

Azonban ez nemcsak pozitívumokkal jár, mivel az ember állati ösztöneit is újra szabadjára engedi az erőszakkultúrát éltető hatalom. Djatát nagyszülei erőnek erejével lőni tanítják, s arra kényszerítik, hogy pusztán a gyilkolás kedvéért elvegye egy szerencsétlen macska életét. S a főhős fiút és barátait focimeccs közben egy, a Mad Max-filmekből szabadult, őrült, száguldozó testvérpáros fenyegeti meg, majd veszi el Djatáék labdáját. A játékeszközért cserébe a fiúknak vérre menő katonásdit kell játszania a „nagyokkal”: mint a törzsi társadalmakban, Djata és barátai kifestik arcukat, lándzsákkal támadnak az íjakkal és késekkel felszerelt testvérpárosra, akik egy őrtoronyba vették be magukat. A féktelen agresszió elszabadulásakor látszik csak meg, hogy mennyire nincs rendben semmi ezzel a közösséggel, mely nem pozitív értelemben tért vissza a természethez.

S annak rendje és módja szerint a hatalom fényévekre van az emberektől, szinte szó szerint elefántcsonttoronyban élnek a rendszert irányító, klisés módon szexuálisan is perverz katonai vezetők. A hatalom kezében van a csúcstechnika: kamerákkal, lehallgató készülékekkel tartják szemmel az alattvalókat, így a társadalom megfigyelését jelképező troposzféra mérő épület mellett direkten is jelen van a Michel Foucault által leírt panoptikusság A fehér király által megjelenített diktatúrában. A rendszer, akár Foucault panoptikus börtöne, ismeri fogvatartottjai, a hétköznapi emberek minden mozdulatát, sőt gondolatát, a szándékosan tudatlanságban és alacsony fejlettségi szinten tartott alattvalók viszont szorongásban élnek a kamerák jelenléte, és a „bármelyik pillanatban jöhet a fekete autó” gondolata miatt.

De szembetűnő a társadalom és a hatalom képviselőinek vagyoni különbsége is a filmben. Míg Djata és édesanyja gyakorlatilag éheznek (bár ezt A fehér király képtelen hitelesen bemutatni, a fiú egyetlen enervált mondatban jegyzi meg, hogy éhes, amúgy nem nagyon látjuk rajta a szenvedést emiatt), a hatalom dúskál a luxusjavakban. S az is beszédes jelenet, mikor Hannah végső elkeseredésében eljátssza, hogy spicliskedni akar, így bejut az egyik női tábornok rezidenciájára, ahol láthatóvá válik a csúcstechnológia, mely az elnyomó rendszert szolgálja.

A fehér király mitológiájával tehát nincsenek gondok, Alex Helfrecht és Jörg Tittel disztópiája még úgy is izgalmas, hogy ismerős sablonokból (Orwell műve mellett ide kívánkozik William Golding A Legyek Ura és Koushun Takami Battle Royale című műve is) építkezik. A baj az, hogy a filmben sem a központi akrakter, sem maga a történet nem túl erősek.

Először is Dragomán György műve kifejezetten személyes. A regény sztorija Dzsátá szemszögéből, egyes szám első személyben lett megírva, és így fontos, hogy a naiv gyermeki fantázia uralja a cselekményt. Dzsátá vakon bízik abban, hogy édesapja életben van, és foggal-körömmel küzd tisztázásáért. Mindezt pedig az erdélyi származású író következetesen hosszú, összetett mondatokban írja le, leképezve ezáltal egy még fejlődésben levő elme működését, egy még romlatlan kamaszfiú gondolkodásmódját.

Alex Helfrecht és Jörg Tittel filmje rendkívül sokat veszít azáltal, hogy teljesen konvencionális stílusban adja elő A fehér király történetét. Ugyan arra ügyeltek az alkotók, hogy Djata minden jelenetben ott legyen, ám ettől a kibontakozó cselekmény még nem válik Djata szubjektív nézőpontú, személyes történetévé. Ehhez valami markánsabb filmformát kellett volna választania a két rendezőnek. John Boorman Gyilkos túra című klasszikusában például szintén hangsúlyos, hogy a történet főszereplőjét alakító John Voight minden egyes akciónál jelen legyen, azonban a sztori éppen azért válik a karakter szubjektív elbeszélésévé, sőt bizonyos értelmezésében víziójává, mert Boorman nemcsak a hős állandó jelenlétének hangsúlyozására, hanem a képi megvalósításra is kínosan ügyelt. Azaz a jelenetek impresszionista stílusú fényképezése, a szűk képkivágatok és a kulcsfontosságú akciók képen kívülre helyezése mind az elbeszélt történet szubjektivitását igyekeztek nyomatékosítani.

A fehér királynak is hasonló koncepcióval kellett volna dolgoznia, hogy legalább formailag hű legyen Dragomán György eredetijéhez. Így viszont, klasszikus elbeszélésmóddal és a hollywoodi filmekből ismerős stílusban nem különösebben izgalmas, hogy Djata a történet főszereplője. Ezzel pedig éppen A fehér király lényege veszik el. Azaz Alex Helfrecht és Jörg Tittel nem képesek érzékletesen bemutatni egy naiv kamaszfiú ártatlanságának elvesztését, illetve korai, kényszeredett felnövekedését a diktatúrában.

Az eredeti mű koncepciójának elhagyásából pedig egyenesen a történet ellaposodása következik. Avagy ami a regényben tökéletesen működik a szubjektív stílusnak köszönhetően, az egy konvencionális film keretei között elvarratlannak, esetlegesnek tűnik. A fehér király című film olyan, mintha alkotói egymásra dobáltak volna jeleneteket, melyek csupán lazán kapcsolódnak. Így pedig joggal érezzük azt, hogy a fő történet nem halad előre, sőt a film egyes epizódjai tulajdonképpen variációk ugyanarra a témára. Az említett harc a gyerekek között például semmilyen funkcióval nem bír azon kívül, hogy újra bemutassa, ez egy nagyon rossz hely, nagyon kegyetlen világ. Csak éppen erről már sokkal óvatosabban, visszafogottabban tudósított a nyitójelenet is, melyben az autó eljön az apáért.

Továbbá a sztori hemzseg a logikátlanságoktól. Az alkotók gyönyörűen felvázolják a totalitárius diktatúrát az első harminc percben, megmutatják a szembetűnő kontrasztot a hatalom és a társadalom, ideológia és valóság között. Azonban az utolsó kulcsjelenetben ez a profin megszervezett hatalom olyan hibát vét, mely alapvetően ellenkezik a diktatúrák logikájával. Sőt, ez a baki olyannyira meghökkentő, hogy felmerül a kérdés, egyáltalán miért maradt fenn eddig ez a rendszer. Hogy ne legyünk poéngyilkosok, csak egy párhuzammal érzékeltetnénk a végső fordulat abszurditását. Képzeljük el, mi lett volna, ha Nicolae Ceaușescu nyilvánosan bevallja, hogy nincs jólét, az ország népe éhezik, vagy ha Kádár János itthon 1989-es utolsó beszéde előtt, mondjuk a hatvanas években beismeri, hogy 1956 forradalom, és nem ellenforradalom volt. Szerencsétlenségünkre egyik kelet-európai diktátor sem vétett ilyen hibát, mert tudták jól, hogy a diktatúrát e a kínos titkok leplezése tartja egyben.

A fehér király alkotói azonban csak felületesen ábrázolták a totalitárius rendszert, és rendkívül felületesen olvasták Dragomán György regényét is. Így Alex Helfrecht és Jörg Tittel műve egyszer nézhető, átlagos disztópia, mely még fel is bosszantja a nézőt széteső, lapos történetével, gyenge záró képsoraival. A néző haragja pedig csak nagyobbra duzzad, ha ismeri, olvasta A fehér királyt regényváltozatban, hiszen a film olyan Dragomán eredetije után, mintha egy minőségi kézműves sörből a márkanév sikerén felbuzdulva piacra dobnának egy gyümölcsös, alkoholmentes, kommersz üdítőváltozatot.

A cikkben szereplő képekért köszönet a Vertigo Media Kft.-nek!

A fehér király (The White King)

Színes, magyarul beszélő angol sci-fi, dráma, 89 perc, 2017

Rendezte: Alex Helfrecht, Jörg Tittel

Író: Dragomán György

Forgatókönyv: Alex Helfrecht, Jörg Tittel

Producer: Alex Helfrecht, Jörg Tittel, Teun Hilte, Philip Munger

Fényképezte: René Richter

Vágó: Peter R. Adam

Zene: Joanna Bruzdowicz

Szereplők: Lorenzo Allchurch (Djata), Agyness Deyn (Hannah), Ross Partridge (Peter Fitz) Jonathan Pryce (Fitz ezredes), Greta Scacchi (Meade tábornok), Fiona Shaw (Karhrin Fitz), Ólafur Darri Ólafsson (Csákány)

Bemutató: 2017. március 9.

Forgalmazó: Vertigo Media Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott