A hosszabb és rövidebb fesztávú ingamozgások, a személyes el- és belendülések és a közös meglendülések és kilendülések ingamozgásai vesznek körül. A dühös felindulások és megnyugvások viszonylag rövid köreitől, a mániákból a depressziókba fordulásig és tovább. Akárcsak társadalmi-kulturális viszonylatokban a felvilágosodás és az elsötétedés váltakozásának hosszú hullámai. Az értelem időszakos felfénylése után az európai kultúrkörben újra sűrűsödik a homály. A nagy, évszázadokon átívelő korszakos hullámzást kisebb amplitúdóval zajló lokális ingások járják át. A valamelyes normalitás évtizedei után a létezés magyar lejtőjén megint lendületessé vált a nemzeti vágta.

Az inga a fizikai meghatározás szerint egy tömegközéppontján kívüli pontban felfüggesztett merev test. Ezt a definíciót szem előtt tartva azt mondhatjuk magunkról, hogy az ember egy középpontján kívüli pontban felfüggesztett test. Ez szinte egybehangzik a modern filozófiai antropológia, közelebbről Helmut Plessner meghatározásával, aki szerint az ember excentrikus lény. Azaz a centruma önmagán kívül van. (Amíg csecsemő, s még azon túl is: az anyja képezi ezt a középpontot. Amikor felnő, szerelmes lesz, akkor a szerelme. És így tovább... Az eredetről és létfeltételeinkről nem is beszélve.) Az excentrikus jellegünk következménye ingatag voltunk. Függünk, nekilendülünk és kibillenünk.

Excentritásunkat az inga ellendülése, ívelése, holtpontra jutása, majd visszafordulása, s mindezek ismétlődése megjeleníti, mintegy leképezi. A létünket ennyire alapjaiban megjelenítő kiábrázolásokat létképleteknek nevezhetjük. Azért nevezhetők így, mert létünk lényeges vonatkozásait képezik le. A képlet, a leképezés kétségtelenül eléggé elvont forma; ahogy latin eredet is tudatja: egy formula. Egy formai mintázat – amelynek különféle meghatározásai vannak, a fizikában, a matematikában, és másutt.

A képlet – képletes: azaz képszerű megjelenítése valamely vonatkozásnak, amely egyébként nem nyilvánvaló, a szemek előtt magától nem mutatkozik meg. Ahhoz, hogy látnivaló lehessen, elő kell állítani: valahogy meg kell formálni. Vonatkozásait, összefüggéseit láthatóvá és beláthatóvá kell tenni. Így van ez az inga esetében is, ami lehet egy függő tárgy, egy praktikus szerszám, egy mérőón, és lehet létképlet is. Ahhoz, hogy utóbbi összefüggése láthatóvá váljék, kellő perspektívában, megfelelő formára hozva kell megmutatkoznia. A művészet erre lehetőséget nyújt.

Turcsány Villő művei sem egyszerűen egy gömb szépségét, az ide és oda lendülés tehetetlenségét, hanem egy mozgásmintázatot is láthatóvá tesznek: a (programozott) megszakítások, rángások, eltérülések pedig saját, excentrikus ingásainkra emlékeztetnek. Munkái ugyanakkor az ingamozgás alakíthatóságát is megmutatja. Ez ad lehetőséget arra, hogy ellendüléseink és visszahullásaink közben figyeljünk az ellenirányú késztetésekre, ne hagyjuk magunkat kiszolgáltatni a puszta lendítőerőnek, a lejtmenet nehézkedésének, az indulat inerciájának. Mert az inga lendülete ugyan előre, de lefelé is visz, és amikor irama tetőz, működésbe lép a fékező erő. Ami majd a végpontra jutva mindezt az ellenkező irányba fordítja.

Az indulatainknak, a késztetéseinknek, a gondolatainknak ezt a hullámzását, ingó mozgását az önismeret, az emberismeret mesterei már régen diagnosztizálták. Kezelésére az antik filozófiában a dialektika technikáját fejlesztették ki. Ez a logosz ingamozgására van tekintettel: egy gondolat kibontakozásának lendületében már számot vet az ellenirányú elgondolás lehetőségével, és annak dinamikáját is működni engedi. Így a gondolkodás nem válik egyoldalúvá, elkerüli a szélsőséges pozíciók egyoldalúságát és megőrzi mozgalmasságát, amit a végletek közti feszültség táplál. Ilyen szellemi gyakorlatokra kaphatunk indíttatást Turcsány Villő konkrét és képletes munkáiból.

Turcsány Villő SOLO inga című kiállítása március 4-ig tekinthető meg a Parthenon-fríz Teremben (1063 Kmety György u. 26-28, Epreskert, MKE) 

Fotók: Turcsány Villő