Borral más kiállítás-megnyitókon is megkínálják az embert, popcornnal már ritkábban. Az egyik kiállítótermi sarokban olvasom, hogy a paneldzsungelek hőskorában, az újpalotai lakótelep bodegájában, egykori legendás találkozóhelyen árultak pattogatott kukoricát, amire többen szívesen emlékeznek a mai napig – egy Facebook-csoport hozzászólásai alapján ezt is megidézi a kiállítás, melynek kurátora Csatlós Judit, kurátor-asszisztensei Horváth Kitti és Őze Eszter, dizájnja pedig Thury Lili munkáját dicséri. De elsősorban nem ezért különleges: a Tettek ideje – Lakhatási mozgalmak a 20. században inkább azért számít kuriózumnak, mert a bemutatott dokumentumokat összegyűjtők egy része megtapasztalta a lakhatási szegénységet, sőt akad, aki a hajléktalanságot is, más szemszögből nézhetjük tehát a problémát, mintha kizárólag magasan kvalifikált, fűtött lakásban élő múzeumi szakemberek munkáját látnánk.

A lakhatás aktuális kérdés, akkor is, ha a kiállítást megtekintve azzal szembesülhetünk, hogy száz éve is ugyanolyan aktuális volt, mint ma. Akkor mit mondhatunk még róla? Esetleg valami személyeset. Személyesen érint például engem is, még ha egyértelműen a szerencsésebbek közé is tartozom. Tapasztalataim a vidékről fővárosba költöző fiatalok albérletkeresésének területéről származnak: hat év alatt tíz alkalommal kellett új albérletet, szobát vagy garzont keresnem. Laktam olyan helyen, ahol a szomszédnak a folyosó végén kellett végeznie a dolgát – nem Soroksáron vagy Kőbányán, hanem a Belső-Erzsébetvárosban. Láttam olyan hirdetést is, amiben egy hálószobává alakított mellékhelyiséget árultak kiadó garzonlakásként, nem is olcsón, és olyan garzont is, ami egy tízessel lett drágább az előző nap feladott hirdetéshez képest, mire odaértem megnézni.

Kereslet van, kínálat nincs, pedig lakások tízezrei állnak üresen. Cikkek jelennek meg a csillagászati magasságokba emelkedett bérleti díjakról, és arról, hogy a minimálbér feléért legfeljebb szobát lehet bérelni valamelyik külső kerületben, közös konyha- és fürdőszoba-használattal. A kéthavi kaució egy teljes fizetést is elvihet, és ha szerződést is kötnek a felek, a tulaj nem jelenti be a lakót, nem adózik utána, a lakó pedig kiszolgáltatott, eladhatják a feje felől a lakást, ezeket a sok esetben sötét, huzatos lukakat dohos falakkal, elavult gépekkel, leharcolt bútorokkal, gyakran pedig bútorok nélkül. Akik saját ingatlannal rendelkeznek, hajléktalant láthattak ugyan, de a dolgozói szegénység vagy a lakhatási szegénység fogalmaival nincsenek tisztában.

Amíg tehát fizetésének legalább fele bérleti díjra megy el, a magamfajta nem tud félretenni, szemben azzal, aki saját lakásában lakhat, és esetleg gyűjthet egy másikra, amit majd kiadhat, újabb bevételekhez jutva. És ez csak egy példa arra, hogyan nőnek tovább az amúgy is mély szakadékok egy albérlő és egy lakástulajdonos között, miközben én legalább elmondhatom magamról, hogy van lehetőségem lakást bérelni, mert sokan még erről sem álmodhatnak. És hogy miért fontos az én személyes érintettségem? Bass László szociológus azzal kezdi beszédét a kiállítás megnyitóján, hogy amikor a feladatra felkérték, először nem értette, mi köze van neki mindehhez. Aztán eszébe jutott, hogy a nagymamája szoba-konyhás bérlakásban élt, dédapja pedig egy hajléktalanszállón tengette élete utolsó éveit. A családtörténet pedig éppen elég személyes ahhoz, hogy valaki magáénak érezze a problémát.

Az nem lehet – mondja Bass –, hogy ne legyen közünk a saját országunk és városunk történetéhez, a benne élők, a saját szomszédaink és rokonaink nyomorához. Lehetetlen, hogy ne vegyünk tudomást arról, mások milyen nehéz körülmények között élnek a környezetünkben, miközben tudjuk, hogy az otthon életünk legintimebb tere. A szociológus hozzáteszi, hogy a korabeli tudósítások csupa rémségekről szólnak, a fotók a reménytelenséget ábrázolják, a kiállítás viszont próbálja betemetni az árkot a kívülálló borzongása és a nélkülözők sokszor derűsnek tűnő beletörődése között – tudják, hogy nem így kellene élniük, de nekik is szükségük van otthonra. Nem árt tudni, hogy a mögöttünk hagyott évszázadban sokan, többé-kevésbé nyíltan és szervezetten, sokszor a hatalom ellenében tettek valamit a lakhatási problémák megoldása érdekében.

Udvarhelyi Tessza, A Város Mindenkié és a Közélet Iskolája csoportok tagja utóbbi gondolatot viszi tovább: van hagyománya a lakhatásért küzdő civil mozgalmaknak, ezekről pedig tudnia kell az utókornak, ötletet és erőt meríteni eredményeikből. A kiállítás egyik alkotója rámutat, ő maga rendezett körülmények között él, ami viszont nem mondható el a kutatócsoport többi, néhány rövid mondatban bemutatkozó tagjáról, Csécsei Ilonáról, Csengei Andreáról, Palotai Magdolnáról és Szombathy Károlyról. Ők azok, akik egyedül vagy több gyermekkel, romos házakban, szociális bérlakásokban vagy hajléktalanként élnek, és akik a programnak köszönhetően könyvtári, levéltári kutatásaikkal járulhattak hozzá a kiállítás létrejöttéhez.

A két teremben tárgyak és dokumentumok láthatók, újságcikkek, hangfelvételek, videók, és rengeteg fotó, amelyek valóban nem kizárólag a szenvedést és a nyomort kívánják bemutatni: látunk mosolygós arcokat is. A látogató elképzelheti, milyen lehet vályogházban élni, ágyra járni vagy éppen ingázni. Megtudhatjuk, hogy a budafoki és kőbányai barlanglakásokat, a ferencvárosi Kiserdő és a pesterzsébeti Hangyatelep bódéit csak néhány évtizeddel ezelőtt számolták fel. Láthatunk olyan fotót, amin egy pesti bérház lakói a háziurat szimbolizáló szalmabábot akasztanak. A század elején a lakbérsztrájkok és a szabályozásokért szerveződő tüntetések élére a Szociáldemokrata Párt állt, mivel az állam, illetve a népességnövekedésen áteső főváros nem érezte feladatának a szociális lakásépítéseket. A probléma megoldásán olyanok fáradoztak, mint Vázsonyi Vilmos, akit Krúdy terézvárosi Cyranónak nevezett el.

A demonstrációkról a Népszava tudósított, az a lap, aminek Kassák is munkatársa volt. A múzeum névadójának olyan, társadalmi kérdésekkel is foglalkozó folyóiratok alapítása fűződik a nevéhez, mint a Tett, a Ma vagy a Munka, és a kiállítás címét is egy tőle, az Angyalföld című műből származó idézet ihlette: „Mindig csak a szavak, és megint csak a szavak, eltanácskozzátok az egész életet. Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?!” Akadnak dokumentumok a két világháború és az ’56-os forradalom utáni önkényes lakásfoglalásokról, amikor az emberek egymásnak adták az információkat az üres lakásokról. Nem maradhatnak ki a munkásszállók története és természetesen a ’70-es évek nagy lakótelepítési hulláma sem, valamint a rendszerváltás idejének „rongyos” forradalma, amikor hajléktalanok pályaudvarokat foglaltak el – az egyik videóban egy férfi arról beszél, hogy vasúti kocsiban lakik, és még a nyugdíját is oda viszi neki a postás.

Így is lehet élni, a lakhatási problémák állatorvosi lova azonban a néhány éve lebontott ferencvárosi Dzsumbuj, amelynek múltját személyes történeteken keresztül A Város Peremén csoport mutatja be. A három épületet azért húzták fel a ’30-as években, hogy a környék felszámolt nyomortelepeinek lakóit elhelyezzék valahova, a ’80-as évek lakásprogramjainak köszönhetően aztán sokan kiköltöztek, helyüket azonban újabb családok foglalták el az eleve komfort nélküli, az évtizedek alatt ráadásul súlyosan leromló szükséglakásokban, így a nyomor újratermelte magát. A legújabb kori kitelepítéseket ismét lakásfoglalások követték, egészen a közelmúltbeli teljes felszámolásig. Hasonló problémák ma is léteznek, ezért is érdemes napirenden tartani a kérdést, akár ezzel a kiállítással, ami különösen az önszerveződésre hívja fel a figyelmet. Ahogy Bass László mondja, hagyunk magunknak időt a megtekintésére.

Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században

Megtekinthető: 2017. január 26. - április 2.

Kassák Múzeum, Budapest, Fő tér 1.

A kiállítás létrehozói: Csatlós Judit, Csécsei Ilona, Csengei Andrea, Palotai Magdolna, Őze Eszter, Udvarhelyi Éva Tessza, Szombathy Károly

Kurátor: Csatlós Judit

Kurátor asszisztens: Horváth Kitti

Design: Thury Lili

Támogató: Nemzeti Kulturális Alap

Fotók: Csécsei Ilona, Várady István