A Sátántangó és sok más könyv szerzőjének ez a kötete, durván, de pontosan megnevezve, katasztrófa-könyv. Van is egy hangsúlyos utalás a Sátántangóra, egyszerre visszavonó és megerősítő, ám mindenképpen hangsúlyos utalás. Maga a regény egésze – saját maga nem nevezi magát regénynek, semminek nem nevezi magát, csak egy rövid, alább tüstént idézendő és valóban szerzői szöveg nevezi, még a legelső fejezet előtt, regénynek – formálisan egy dúdolt dallam dünnyögésére tagolódik. Nem a fejezetcímekben, hanem fölöttük olvasható a tartalomjegyzéket helyettesítő „Tánclap”-ban: TRRR...  RAM PAM PAM PAM HMMM RÁRÍRÁ RÍ ROM,

„S A FOLYTATÁSBAN:

                        RAM, PAM, PAM, PAM, HMMM, RÁRÍRÁ, RÍ, ROM

                        RAM, PAM, PAM, PAM, HMMM, RÁRÍRÁ, RÍ, ROM

                        RAM  -  PÁRÍRÁ, RÍRÁROM

                        TRRR”

Szeretném hinni, hogy így kell magunkban dúdolni a sátántangó dallamát.

Ez, a Báró Wenckheim hazatér, a lassú lepusztulásról és a gyors, nagyon gyors elpusztulásról beszél. A címszereplő neve csak a 76. oldalon kerül elő első ízben, „/.../ mert nagy dolgok vannak készülőben, ahogy beszélik, mert az járja, hogy a báró úr, tudja, a báró, hogy állítólag hazajön /.../”. Haza, Argentínából, Bécsen, majd a Budapest-Cegléd-Békéscsaba vasútvonalon, haza, egy mindvégig megnevezetlen kisvárosba, amely a rengeteg helységnév miatt (a környező falvak nevei, a városon belüli utca- és helynevek) könnyűszerrel beazonosítható, de „A regényben szereplő karakterek, nevek, helyszínek esetleges hasonlósága vagy egybeesése a valósággal kizárólag a rohadt véletlen műve”, tudjuk meg, és ez szerzői szöveg. A vonat a báróval csak a 201. oldalon érkezik meg a kisvárosi pályaudvarra. És a tágabban fölfogott jelenben utazik és érkezik meg a báró, az egyetlen szereplő, aki – azt mondhatni – boldogan hal meg, nem brutális erőszak áldozata. A regényben a Keleti Pályaudvar a fővárosban dugig van menekültekkel, a kisvárosban a bőrdzsekis-motoros Helyierők, a VTK (Valamit Tenni Kell) tagjai „rohadék nácik”, „Fasiszta csőcselék” (288. p.), a tisztaeszme.hu és „a Meinkampf” (sic!) hívei (80. p.), helyi vezérük egyik lelkesítő beszéde alapján egyszerű hungarofasiszták; és valamennyi alak, olykor a fiziognómiai pontossággal megjelenített szereplő, valóságosnak gondolhatni, a róluk adott rajzok igen plasztikusak. Maga az alapszerkezet – egy közösség várakozása a megérkezőre, az üdvözlés a pályaudvaron, stb. - már-már topikusnak mondható: hogy igen ismert példákra hivatkozzam, ilyen Friedrich Dürrenmattól Az öreg hölgy látogatása, vagy szatirikus hangvétellel az 1956-ból való és Rajz János alakította Dollárpapa. De Krasznahorkai Lászlónál a történet egészen másfelé kanyarodik, a kezdetben soványnak mondható, majd később mindjobban felpörgő eseménysor egyre inkább odahagyja az alapmintát.

Nézzük meg a kötet prózapoétikai szerkesztésmódját! Ki a történetmondó? És ki a regény főszereplője (mert báró Wenckheim Béla aligha tekinthető annak)? Mondhatnánk, hogy az először a 17. oldalon megnevezett elv (principium) vagy létező (entitás), „a gonosz”, a malum metaphysicum az, az ő munkálkodásának eredményei az 'események', egy az emberi elme által föl nem fogható összefüggésrend. Még a regény belső címlapja (a kiadó föltüntetésével, a megjelenés évével és a túloldalon a copy right feltüntetésével) előtt egy különös szöveg áll, a 6 oldal terjedelmű „Figyelmeztetés”. Ez a szöveg nem része a regénynek, de része a kötet egészének, és nem intézhetjük el azzal, hogy egyszerűen paratextus. Mert ennek is van elbeszélője, aki a magát impresszáriónak nevezett egyénről beszél, majd függő beszédben hosszan beszélteti őt, valahogy így (az impresszárió) „/.../ mélyet sóhajtott, kissé hátradőlt, és e hosszú csend után, mely az égadta világon nem jelentett semmit, azt mondta, szólítsák, aminek akarják, bár ő azt ajánlja, inkább ne szólítsák sehogyan /.../”. Az impresszárió bizonyos közelebbről meg nem határozott „muzsikus urakhoz” intézi szavait, egy szerződéses együttműködésről közte és az egyes zenészek között, ám az már különös, hogy kezében közben egy tükörfényesre dörzsölt almát (!) tart, ráadásul ez az impresszárió rendelkezik a Teremtő egyik attribútumával, a mindent előre látással és a mindent előre tudással („/.../ a legjobb, ha úgy hallgatják a szavaimat, mintha, és itt most viccelek, magát az Úristent hallanák /.../), ennek minden ellentmondásával együtt (miért teremtette meg az Úr Lucifert, ha előre tudta, hogy ez majd a trónusára tör? Miért teremtette meg Ádámot, ha előre tudott az „eséséről”, a bukásáról?). És hibátlan végrehajtást követel, hiba nélküli játékot, ki-ki a maga hangszerén, nem ismerve a kotta egészét, nem ismerve a többiek kottáit, mit sem értve az egészből, „/.../ mert az egész, az meghaladja mindegyiküket /.../”. És ő, az impresszárió „/.../ Istenigazából ennek az egésznek csupán a végét várja /.../”, vagyis a kisváros teljes megsemmisülését.

Tehát a „Figyelmeztetés” szövege kívülről jön, a regény szövegén kívülről, de nyilvánvalóan a regény tektonikájáról, szerkesztésmódjáról szól. Ami egyben azt is jelenti, hogy az olvasónak is kötnie kell egy szerződést, egy paktumot a szövegegyüttessel, ha jobban tetszik, a copy rightban megnevezett szerzővel. Mert a szövegegyüttes legfontosabb poétikai szabályát el kell fogadnia ahhoz, hogy egyáltalán végigolvashassa a regényt. E szabály, e contrainte (szerzői meg- vagy kikötés) a következő: minimális vagy igen csekély történetmondói mondatokhoz kapcsolódnak monológok, hangos vagy belső beszédek, és e függő mondatok egy-egy teljes bekezdést alkotnak, a bekezdések belül nem mondatokra, csak tagmondatok sorozatára tagolódnak. A szöveg contrainte-je: 1 bekezdés = 1 mondat (ritka kivételek vannak), és ez a megkötés olykor 6-7 oldalnyi bekezdést eredményez. Ez nem az antik körmondat, pedig a regényben egy rendőr szakaszvezető Tacitust, Cicerót és Caesart olvas latinul, a könyv 464. oldalán kapunk is egy lefordítatlan részletet Tacitustól (Annales, I. könyv, 28.). Vagyis nem olyan mondat, amely lassan megindul valamilyen irányba, megy kényelmesen fölfelé az alá- és mellérendelő tagmondatok lépcsőfokain, eljut a lépcső tetejére, majd egy igen rövid, erős utolsó tagmondat – összegzőn és hirtelen – lezárja az egészet. Krasznahorkai László mondat-monstrumai inkább beékelésekkel telitűzdelt hosszú mondatok, és az egyetlen mondaton belül a tagmondatok egy-egy összetartozó kupacát többnyire és vagy s köti össze, egyszerű mellérendelés. Vagyis az olvasónak hozzá kell lassulnia, már az olvasás legelején, ezekhez az óriásmondatokhoz (a hazai rekordot persze változatlanul Esterházy Péter tartja a Függővel), ez a szövegalakítás lassú és figyelmes olvasást követel meg. E mód vagy eljárás vagy megkötés mindenre kiterjed, kiterjed a teljes regényre: olyannyira, hogy amikor egy magyarellenes írásból a lapszerkesztő részeket olvas föl, e részletek idézőjel nélkül következnek (429-431., 432-433. és 434. p.), mindez összeépül egy 7 oldalas óriásmondatba, az imént jellemzett belső tagolási technikával. A kezdete: „Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld /.../”, a folytatása: „/.../ ne bolygassuk a múlt szégyeneit és a dicsőségről való összevissza hazudozást, elég nekünk most fennmaradni annak a mocsárnak a felszínén, ha lehetséges ez egyáltalán, amit a mai erkölcsi állapotok jelentenek /.../”, de az írás beidézése még folytatódik a 443-444. oldalon, amit itt a vezetőtitkárnő olvas:  és amely a magyar fajta végítéletéért kiált, és befejeződik a 451-453. oldalon, ahol a keresztény magyar ember, ez a „mindennek a legalja” jellemzéséről van szó, és amit a plébános olvas.

A regény valamennyi szereplője a saját szótárát használja és a maga privátnyelvén beszél, vagyis a Tanár úr filozofál, amikor fogalmi szinten beszél a gondolkodás tévedéseiről, Cantorról és az ő istenéről, a gondolkodás megtisztításáról a gondolkodás segítségével, teizmusról és ateizmusról, az univerzumban szinkron és egymástól függetlenül megeső milliárd 'eseményről', arról, hogy „/.../ a világ puszta eseménytéboly, milliárd és milliárd esemény tébolya /.../ (gondoljunk csak arra, hogy a heideggeri 'létesemény' kritikája – szőröstül-bőröstül, de Cantorostul is – milyen fontos szerepet játszik Alain Badiou L'etre et l'événement (A lét és az esemény) című könyvében). A „paraszt” is a maga nyelvén szólal meg, ráadásul dialektálisan, a helyi neonácikkal „együttműködő” (rendőr)Kapitány is a magáén, az ellenzéki Újságszerkesztő, a Polgármester, Irénke, stb., ki-ki a maga szótárával és nyelvezetével él, és nem tudhatni, melyikbe mikor és hol férkőzik be a hazugság és az önhazugság. Mindettől a regénynek a klasszikus levélregényekéhez hasonlító hatása lesz: az olvasónak kell kiszűrnie a levelekből a szándékoltan téves információkat, a szándékolatlan önhazugságokat, és természetesen a lezajlott eseményeket vagy történéseket. De azt is mondhatnám, hogy a bahtyini polifónikus regény eszményének tömény megvalósításáról van szó.

A Báró Wenckheim hazatér című regényben egy drasztikusan valóságosnak tetsző világba kerülünk bele, és bár sok kísérletet olvashatunk az 'események' magyarázatára, ha bármely szereplő (beszélő) nézőpontjára is állunk rá, kielégítő magyarázatra nem lelhetünk (az impresszárió figyelmeztetésének megfelelően: az egészre nem lehet rálátásunk). Erről gondoskodnak a kifejezetten irracionális történések is: például az, amikor „/.../ minden megállt, megdermedt és megfagyott, megállt az élet a Bikerben, mert ez a pillanat valahogy megrepedt - /.../ és mindenki sréen fölfelé nézett, valami magyarázatot keresve, hogy mi ez, de nem volt magyarázat /.../”. Ekkor egy hatalmas autókaraván szállja meg a várost, és a főtéren talán maga az inkarnálódott Gonosz száll ki az autóból, hogy „/.../ halott tekintetével és egy jeges unalommal” körbenézzen (177-181. p.): „/.../ rossz volt – rossz, beteg és mindenható.” És ugyanilyen irracionális a katasztrófát megelőző huszonnégy gyilkosság, melyek között semmilyen összefüggés nem állítható föl; ugyanilyenek a hajléktalanok (repüléses) álmai az óriási kék égben és a mennyei csendben; ugyanilyen a rengeteg, hirtelen megjelent tanker a városban, vagy a megbolondult varangyok hatalmas tömege az úttesteken és a járdákon. Mindezeket természetesen lehet úgy olvasni, értelmezni, mint az apokalipszis előjeleit.

Valamiféle antropológiai kényszer a szereplőkkel is, az olvasóval is azt mondatja, hogy a diszkrét, vagyis egymástól elszigetelt, elkülönült 'események' között muszáj valamilyen összefüggésrendnek lennie. A hatalmas tűzrobbanás előtt az utolsó belső beszéd a (rendőr)Kapitányé, aki már érzi a véget. Az orvosok elmenekültek a kórházból, az intézmények bezártak, telefon, e-mail, sms, fax nem működik, a távolsági közlekedés rég leállt, benzin régóta csak a kivételezetteknek van, ha van, a rendőrkapitányságnak is vége, itt a vereség, de mindebből „/.../ eddig nem derült ki semmi, mert nem volt ellenfél, erre jött rá ma délután, hogy odakint pusztít valami, vagy nagyon készül rá, de nem nevezheti ellenségnek, mert az a valami egyszerűen nincs sehol /.../”. Azért valamiféle magyarázat vagy magyarázatféleség, természetesen metafizikai természetű. A történetmondó hangját halljuk akkor, amikor a pillanat valahogy megrepedt (ez volna a regényben a kairotikus pillanat?), ugyanakkor, amikor a hatalmas autókaraván ellepi a várost, és a jelenésből, bár mindenki érzékelte, senki nem értett semmit. Elnézést kérek azért, hogy kissé hosszabban idézem ezt a részt, de azt hiszem, a regényben itt jelenik meg a (metafizikai) gonosz, ha pedig a numinózus és fenséges hatásra gondolok, amit a megtestesültsége vált ki az emberekből, akkor maga az Antikrisztus.

„/.../ egyszerűen őrjítő volt, és természetesen senki nem akart hinni a szemének, és ha valami aztán maradt is bennük mindabból, ami történt, az semmi más nem volt, csak félelem, egy félelem, mely már csak emlékezett az iménti félelemre, félelem és emlékezés a félelemre, éppoly megrendítő az egyik, mint a másik, de olyat, mint az első, soha senki nem élt át, mert nem is élhetett, mert ismeretlenül mély, elementáris, elsöprő erejű félelem volt az, és nem hasonlított semmiféle korábbi félelemre, semmire, amit korábban emberek és dolgok elképzelni és elviselni bírtak, mert nem afféle halálos rettegés volt, amelynek a tárgya egy megnevezett vagy megnevezhetetlen ok, itt nem volt ok, és nem volt szó rá, és nem a puszta gonoszt vetítette maga elé, inkább egy olyan rémület volt, amelyben a rémület hatása alá kerülő lényeket és dolgokat elfogja a csodálat, valami rajongó, de megalázó bámulat őiránta, aki mindennek a közepén áll, mert bárki, aki látta őt a főtéren, vagy bárki, aki megérezte, hogy ott van, nem tehetett mást, mint hogy csodálja és csodálja őt, mert kifejezhetetlenül ijesztő volt, de oly módon, hogy az emberek is szívesen eléje vetették volna magukat, és elé is vetették ebben a csodálatban és bámulatban, mert minden lényt és minden dolgot, minden folyamatot és minden, a létezésre még csak készülőt magával ragadott a nagyság, a hihetetlen, az érthetetlen, a monumentális grandiozitás, amelyet sugárzott magából, mert abban a pillanatban – és ezt akarták a leginkább s voltak képesek a legmesszebbmenőkig kitörölni az emlékezetükből – bárki és bármi odaadta volna magát neki, s ez az odaadás volt a legelviselhetetlenebb embereknek és dolgoknak egyaránt, hisz a tárgya ennek a csodálatnak, ennek a bámulatnak, ennek az odaadásnak és elragadtatásnak, a centruma ennek a tárgynak, azaz középpontja, a mélye, a lényege annak, aki kiszállt a főtéren, s a maga halott tekintetével s egy jeges unalommal körbenézett, végül gyorsan, mint aki siet, visszaszállt, mert nem érdekelte ez a város s ezek a történetek, rossz volt – rossz, beteg és mindenható.” (180-181. p.)

Engem persze sokkal jobban érdekelnek a pusztulás előjelei, a végső és mindent elnyelő katasztrófa előtti állapotok festése, és azt hiszem, Krasznahorkai László ebben mesteri. Mert az olvasás meglassítása egyben a felbomlás, a széthullás folyamatának a meglassítása, és ezt a folyamatot, a felszíni dermedtséget, már-már mozdulatlanságot, és a mélyben a vulkanikus erők közömbös, egykedvű és ostoba fortyogását oda tudom kötni a magam társadalmi tapasztalataihoz. Ami a lassú és egyre mélyülő lepusztulás folyamatát illeti, a fizikusok által már mintegy fél évszázada kidolgozott katasztrófa-elmélet ellenére, a folyamatfilozófiák kísérletei ellenére a buddhizmusban, Whiteheadnél (ő is előkerül a könyvben, a Tanár úr egyik 'előadásában' a bicerei állomás kis várófülkéjében: „/.../ senki nem óhajtott szembenézni a bizonyításnak mint bizonyításnak a mélységesen problematikus voltával, vagy aki megtette, az megbolondult, vagy sima dilettánsnak tűnt föl, vagy ami a legrosszabb, sima dilettánssá vált, mint a nagy reményű Whitehead, aki pedig nem volt vádolható azzal, hogy ne a logikusból indult volna ki /.../, 316. p.), vagy Csikós Ella felfogásában Hegelnél. A mi regényünkben a folyamatok széttöredeznek diszkrét eseményekre, vagy ami ugyanaz, a diszkrét események nem adnak ki folyamatot.

Azért nem annyira komor és ólomszürke ez a regény, amilyenre az iméntiekben festettem, olykor fel-feltűnik benne a pusztulás humora, olykor ebben a merő embertelenségben a mélyen emberi. Például: a kádári időkben Lenin-gödörnek nevezett helyet a rendszerváltozás utáni mindent átnevezni! Lázában Lenon-gödörnek keresztelték át (ad analogiam: a szegedi Mars térből később Marx tér lett, majd ismét visszatért a rendszerváltozás után a római hadisten). Vagy: arról az akácos és bozótos területről, melyet a városban mindenki csak Csipkebokornak hív a regényben, miután a Tanár úr felgyújtotta, és leégett, a rendőrkapitány szerint másnap a firkászok majd ezzel a címmel írnak róla: AZ ÉGŐ CSIPKEBOKOR (304. p.). De mélyen emberi a négy és fél évtized után hazatérő báró érzelmi világa, aki a hosszú emigrációban mentális emlékképei mellett egyetlen fénykép és kevés emlék birtokában őrzött egy kamaszkori szerelmet. Ha valaki már hosszú idő után repatriált, az tudja, hogy mennyire lehetetlen és milyen fájdalmas dolog ez. (Tavaly repatriáltam szülővárosomba, Pécsre. Háromnegyed év múlva el kellett menekülnöm.) Igen sok irodalmi mű szól arról, hogy képtelenség visszatérni ugyanarra a helyre, amelyet egyszer már rég elhagytunk. Már csak az időtényező, az eltelt idő miatt is. Amikor a vonatablakból a koratéli Alföldet nézi, a bárót a majdnem-ugyanaz érzése fogja el (125. p.). Később, amikor már fölkeres „régi helyeket”, megtalálja például az időközben kínai tulajdonba került régi Casino épületét (ahol ma Biliárdszalon van), megleli a régi teraszt (teli bálás ruhák báláival), ahonnan rálát a Körösre és a parti csupasz fűzfákra, de ez már nem a majdnem-ugyanaz, hanem a hasonló benyomása, míg végtére rá nem jön, hogy „/.../ ez nem ugyanaz a város” (K. L. kiemelése). Hát még a kamaszkori szerelem! Amikor az öreg báró meglátogatja házában Marikát, az öregasszonyban nem ismeri föl azt, aki ő hajdan Mariettának nevezett... Ezek igen finom részletek.

Ami engem illet, én a lassú pusztulásra rendezkedtem be, és nem vonz a katasztrofizmus. Ez utóbbi egyszemélyes formában úgyis eljön majd magától, és bár mit sem értek, figyelek az előjelekre. Ha jobban tetszik, diagnosztizálni próbálok.