Amikor sportfilmre ül be a néző, bizonyos elvárások mentén fogadja be, amit a vásznon lát. Arra számít, hogy a főhős sportkarrierjének fejlődése mellett nagy valószínűséggel valamiféle szerelmi szál is a szeme elé fog kerülni. A sportfilmek többnyire jellemfejlődési drámák is, amelyekhez az érzelmi motiváció szinte elmaradhatatlan kellék. Klasszikus példa erre az első Rocky-film, ahol a főszereplő – edzője és barátai segítségével – a sportolói élet kihívásaival néz szembe, míg a nő ezzel párhuzamosan a romantikát nyújtja. A két szál a fináléban ér össze, ekkor a hős megmérettetik, s a nő könnybe lábadt szemmel, az első sorból izgulja végig az eseményeket. Nem csak a Rocky, de számos más filmes példa illeszkedik ebbe a konvencióba. Nem gyakori azonban az olyan alkotás, amely így szétfeszíti a műfaj kereteit, mint ez a finn bokszfilm: a hőst nem különösebben foglalkoztatja a karrier, hanem legszívesebben csak a szerelmével lenne.

Magyarországon nem sokan ismerhetik, de Olli Mäki egy valóban létező bokszoló, aki az ötvenes évektől a hetvenes évekig harcolt a ringben Finnországért. 1962-ben csapott össze az amerikai pehelysúlyú világbajnok Davey Moore-ral, a film is ebbe a szűk intervallumba kapcsolódik be. A tét igen nagy volt, mert Mäki az egész országot képviselte a világ előtt. Nem csoda, hogy interjúról interjúra rángatták, ráadásul még egy dokumentumfilmet is készítetni akartak róla. Finnország hőse tehát nem ideális pillanatban esett szerelembe. A sok hűhó még egy céltudatos sportoló mentális erejét is megtépázná, Olli viszont teljes identitásválságba került.

Leszögezném, hogy kerülje el az Olli Mäkit az, aki magára a bokszolásra kihegyezett darabot akar látni (hacsak nem kíváncsi a világ legkevésbé látványos fináléjára).  Fontos, hogy ez a film nem biográfia, mert ahhoz túlságosan személyes és korlátozott tudású az elbeszélőmódja. Nem ad átfogóan számot Mäki életéről vagy korábbi teljesítményeiről, hanem kifejezetten az 1962 körül megélt elidegenedésére, lelki válságára helyezi a hangsúlyt, az ő perspektívájából szemlélve a folyamatot. (Az angol és magyar cím is a főhősnek mindössze egyetlen napjára utal.) Egy lélektani dráma, de kicsit még ilyen értelemben is rendhagyó, mert folyamatosan könnyed humor lengi át, vagyis nem hozza azt a fanyar és depresszív sötétséget, amit a skandináv filmektől talán már megszokhattunk. Nem mondom, volt néhány előítéletem, amikor beültem a filmre, de alaptalan volt. Az északi melankólia humorral, iróniával van megjelenítve. Végre egy skandináv lélektani film, amit nemcsak esős időben lehet nézni!

A történet, habár könnyen kiszámítható, de árnyalt. Elmondható, hogy kellően használja a film sajátos nyelvét, tehát nem feltétlen beszéddel kommunikál, hanem sokkal inkább a képi tartalomban van a lényeg. Olli keveset mond, gesztusai viszont igencsak kifejezőek, érzelmi állapotáról mély képet festenek. Habár nincs kiemelkedően látványos jelenet, mégis érzékletes, amit a vásznon látunk. Azt a kézikamerás, szubjektívekkel dolgozó stílust használja a film, amelyet olyan sok független és nagyprodukció manapság. Ettől lesz a cselekmény „testközeli” és semmisíti meg az életrajzi filmeket jellemző mindentudó narratívát, idéz meg egy intimebb elbeszélésmódot.

Jarkko Lahti remekül játssza el a lelki válságban szenvedő bokszolót, akit közben majd’ szétvet a szerelem. Nem a szavakon, hanem a gesztusain és az arcjátékán van a fókusz. Érdemes megfigyelni, milyen összetett érzelmeket fejez ki pusztán a szemével. Erre rásegít a kiemelkedő operatőri munka, ami mindig tudja, milyen helyzetben alkalmazható a legelőnyösebb snitt a színészről, miközben a filmkép mégsem válik megcsinált, mesterkélt érzetűvé. Vannak továbbá külön-külön pici jelenetek, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Ilyen, amikor a dokumentumfilmesek forgatni kezdik Olli életét: a rendező a bokszolónak és barátainak minden mozdulatát dirigálni akarja, ezzel a természetesség látszatát is kilúgozva a szituációkból – ez rávilágít a dokumentumfilmesek beavatkozásmentességének illúziójára. Vagy amikor Olli visszatér a sajtótájékoztatóra, miután rövid kimenője volt, s egy közelit kapunk az arcáról, amint bámul ki a fejéből, miközben mindenki angolul beszél körülötte. A film ezzel tökéletesen ábrázolja Olli elidegenedését a boksztól. Ollinak ritkán adatik meg, hogy kimondja, ami lelkében dúl, a néző mégis tökéletesen érti és átérzi belső hányattatásait.

Az Olli Mäki legboldogabb napja tudatos, jól összerakott, megfelelően használja a filmes eszközeit, értelmes és humoros is. Egyetlen negatívum, hogy a történet némiképp kiszámítható, de ezt is meg lehet bocsájtani neki, a többi komponens annyira erős összhatást nyújt. Összességében egy remek film, ami mindenképp megérdemli a dicsőséget, amit (eddig) szerzett. Kuosmanen pedig egy újabb név, akire érdemes lehet a jövőben figyelni az európai filmgyártás palettáján.

Olli Mäki legboldogabb napja (Hymyilevä mies)

Fekete-fehér, finn-svéd-német filmdráma, 92 perc, 2016

Rendezte: Juho Kuosmanen

Forgatókönyv: Mikko Myllylahti

Producer: Jussi Rantamaki

Operatőr: Jani-Petteri Passi

Vágó: Jussi Rautaniemi

Zene: Laura Airola

Szereplők: Jarkko Lahti (Olli Mäki), Eero Milonoff (Elis Ask), Joonas Saartamo (bokszoló), Oona Airola (Raija Mäki), Marko Wilskman (Extra) Joanna Haartti (Laila Ask),
Deogracias Masomi (Eddie Cotton), John Bosco Jr. (Davey Moore)

Országos bemutató: 2016. december 22.

Forgalmazó: Mozinet

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott