Sofi Oksanen legújabb regényének, a Normának már a borítóján megjelenik a haj, ami aztán az egész művön végighullámzik. Ez a motívum egyszerre lehet a csábítás és a kiszolgáltatottság eszköze. Kinek szégyen, kinek büszkeség, egyszerre banális és végzetes. Oksanen épp csak egy hajszálnyi mágiát adagolva a realista regénybe egybefon múltat és jövőt. Így kerülnek ugyanabba a csomóba a preraffaeliták múzsái, a kilencszázas évek bevándorlóinak küszködése az Újvilágban, és napjaink maffiaszervezetei.

Béranyák, hajkereskedelem, a globalizálódott gazdaságban tárggyá vált nők. A Norma fülszövegét olvasva felkészültem a jól ismert szorongásra, ami egyszerre présel kívülről: mint Aliide Truut a történelem fogaskerekei, és egyszerre feszít belülről, mint a saját bosszúvágya és féltékenysége Oksanen második könyvének főszereplőjét. Vagy mint a Sztálin tehenei Annáját préselik anyjának szorongásai-elvárásai, és erre válaszul feszíti belül „ura”, a bulimiarexiája. S így tovább, Oksanen-alakok során át. A jelenünkre is ráfér a tisztogatás, nem csak a múltunkra.

Bár mint kiderült, a szorongató légkör nem, de alakok és motívumok annál inkább jellegzetesen Oksanen-művé teszik a Normát. Norma és anyja, Anita erős egymásrautaltsága, szimbiózisa, másoktól való elszigeteltsége Katariina és Anna anya-lánya kapcsolatát idézi a Sztálin teheneiből. Norma mindennapjait is testének különös működése határozza meg, akárcsak Annáét, ezért mindkét lány titkolózásra, hazugságokra, izolálódásra kényszerül. A Norma is a nők kiszolgáltatottságának egy szegmensére fókuszál: itt nem a történelem vagy saját érzelmeik, hanem a gazdaság gépezetének csapdájába esnek. (Mellesleg ki másnak lenne testhezállóbb feladat a hajról regényt írni, mint a madártestén hatalmas, sötét-tarka rasztát egyensúlyozó írónőnek?) Minden adott tehát egy Oksanen-könyvhöz, amitől az ember olvasás után sem bír elszakadni, hanem vissza-visszatér hozzá, mint a tettes a gyilkosság helyszínére.

Ezúttal azonban olvasás közben is nehéz volt visszatérni a történethez, amelynek fordulatai, karakterei mintha halványabbra sikerültek volna. Kérdés, üthet-e akkorát egy maffiaszervezetről szóló regény, mint a Tisztogatás. Hiszen a filmvásznon és a krimik lapjain évtizedek óta maffiafőnökök osztogatják az utasításokat és változatos módon iktatják ki az ellenfeleiket. A tömegkultúra bevett kliséjévé vált a maffia, mindenkinek van róla képe, nem úgy, mint a kommunizmus rémtetteiről, szomszédos népek közötti feszültségekről vagy éppen egy bulimiás hétköznapjairól, amely témák inkább a szőnyeg alá söpört tabuknak számítanak.

Emiatt a karakterek közül is azok az érdekesebbek, akik nem köszönhetnek vissza a mozivászonról (mint a gátlástalan maffiafőnök, vagy a lelkifurdalásán túllépni nem tudó, kegyvesztett, de a klántól elszakadni nem tudó bandatag, illetve az egészbe csak úgy belecsöppenő külsős, akinek valahogy mégis sikerül mindent megúsznia).

Annak ellenére, hogy ő a címszereplő, Norma egy sodródó figura, aki a haja, majd a hirtelen köréje bogozódó körülmények marionettje. Először az anyja óvja és irányítja, majd Norma más mellé csapódik, és a regény nem jut el addig a pontig, hogy kiderüljön, megállná-e egyedül a helyét.

Anita, az anya figurája viszont a mű egyik kulcskaraktere. Említettük már a párhuzamot közte és a Sztálin tehenei Katariinája között. Anita is külföldre kerül és rossz házasságot köt, és nincs igazán befogadó otthona sem az új, sem a régi hazájában, ahová végül is kénytelen visszatérni. Élete elején ugyanolyan sodródó figura, mint később a lánya, Norma születésével viszont meghatározó fordulat következik be. Gyermeke érdekében minden egyes napért mozgósítania kell az összes leleményét és bátorságát. Ez a folyamatos kényszer, majd az életébe lépő bűntudat, végül egy inspiráló segítő felbukkanása hatására olyan erős karakterré érlelődik, hogy végül nem csak a saját és lánya sorsát képes a kezébe venni, hanem egész bűnszervezettel száll szembe. Ő lép ki egyedül a körülmények által rákényszerített mederből. Az általa bejárt út jelentőségét nem csökkenti a végkifejlet sem.

Hogyan halt meg valójában Norma anyja? Kik a halála után felbukkanó gyanús alakok, és mit akarnak Normától? Vajon sikerrel veszi fel velük a lány a küzdelmet? A kérdésekre kis adagokra porciózva, egyenletes ütemben kapjuk a válaszokat. Talán túlságosan is egyenletesen, amitől az olvasónak az lehet a benyomása, hogy kevesebb oldalon is elmesélhető lenne a történet. Az áruba bocsátott nők a könyvben csak statiszták, sorsuk iránt nem csak a belőlük hasznot húzók közönyösek, hanem valamennyi szereplő az. A korábbi könyvekben jól működő szenvtelenség fordul a Normában közönybe. Az olvasó ingerküszöbét nem éri el jobban a béranyák sorsa, mint ahogy egy róluk szóló hír tenné az esti híradóban.

A könyv szerkezete egyszerűbb, mint a korábbi Oksanen-műveké. A történetvezetést csak Anitának a Norma számára felvett videóüzenetei szakítják meg. Az információkat tizenkét ötletszerűen felosztott fejezetre és epilógusra osztva adagolja Oksanen. A fejezetek elejére külön oldalon, mottószerűen van kiemelve egy-egy videóüzenet szövege, amely sokszor egyáltalán nem kapcsolható a fejezetben történtekhez. (A Három például teljes egészében Norma egyik felmenőjéről szól, a kiemelt mondatok pedig Anita és a maffiafőnök első találkozóját idézik meg.) Viszont fókuszpontba emelnek fontos üzeneteket.

Sofi Oksanen most sem enged kibúvót az olvasónak. Megmutatja, hogy fogyasztó és a fogyasztás áldozata nem csak ugyanannak a láncnak a részei, de egyformán függők és kiszolgáltatottak: „Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot. Az, aki uralja a hajat, uralja a nőket. (…) Az, aki elégedetté teszi a nőket, a férfiakat is kielégíti, és az, aki a haj és gyermek iránti lázban égő emberek körül doktorkodik, az közöttük a király.”

Fotó: Bach Máté (prae.hu)