A skandinávok szerencsére nemcsak a (fekete) humorhoz értenek nagyon, hanem a bűnügyi történetekhez is, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a világszerte sikeres (és az amerikai filmkultúrába is adaptált) A tetovált lány és a The Killing című tévésorozat. Ezekhez csatlakozott pár éve a Jussi Adler-Olsen nevű dán író thrillerjeiből készült Nyomtalanul és a Fácángyilkosok, melyek az úgynevezett Q-ügyosztály történetéből mesélnek el egy-egy megoldatlan ügyet, illetve ezek felgöngyölítésére tett kísérletet. A főszereplő két, amolyan „levitézlett”, kollégáik által sem túlzottan kedvelt nyomozó (Carl Mørck és Assad) és a titkárnőjük (Rosen). Minél marginálisabb a helyzetük, annál elhivatottabbak, mivel feltett szándékuk, hogy pontot tegyenek a felfüggesztett nyomozások végére. Erről szólt a Nyomtalanul és a Fácángyilkosok, melyek bár kísértetiesen hasonlítottak a CSI – Helyszínelők-részekre, de szerencsére nyomasztó, fagyos hangulatuk, brutális és dinamikus akciójeleneteik miatt – bár továbbra sem voltak túl eredetik – (Jussi Adler-Olsen bizonyára sok Thomas Harris-regényt olvasott), de a frissebb, jobbfajta filmekhez és sorozatokhoz hasonlítottak. A tetovált lány és a Killing mellett joggal jut eszünkbe például a legújabb Q-film, a Palackposta nézése közben a True Detective 1. évada.

A Palackposta szám szerint a harmadik a Q-ügyosztályt bemutató regények sorában, és ezúttal a rendezői székben a szintén remek noir-beütésű krimi-thriller, Az eltűnés sorrendjében alkotója, Hans Petter Moland ül. Megijedni nem kell attól, hogy ezúttal nem Mikkel Nørgaard jegyzi az aktuális Q-filmet, habár azért több gond van a Palackpostával, mint amennyi a Nyomtalanullal és a Fácángyilkosokkal volt.

Assad és Rosen ezúttal egy Skócia partjaira sodródott üzenetet kap kézhez. Az üvegcsében egy kb. 1996-ban kátránnyal íródott levél áll, melyen a betűk már kicsit elmosódtak, de annyi kivehető, hogy egy riadt gyermek írta, akit testvérével együtt fogva tartott egy „bácsi”. Ezzel szorosan összefüggni látszik, hogy a közelmúltban egy másik testvérpárnak is nyoma veszett, akiknek édesanyja és édesapja egy keresztény szekta tagjai. Eközben az előző részben a tehetetlensége miatt lelkileg padlóra került Carl is visszatér a munkába, hogy az ügy megoldásával önmaga számára is bizonyítson, és visszanyerje hitét.

A Palackposta elődeihez hasonlóan eleinte kicsit tévékrimis, azaz mint a Helyszínelőkben vagy egy Derrick-epizódban, Assad és Carl csak kérdezősködnek, és ki-kiderülnek információk a gyerekrablóról és a történet centrumában álló szektáról. Ám szerencsére ahogy a Fácángyilkosokban, úgy a Palackpostában is gyorsan átvált átlagos krimiből nyomasztó pszichothrillerbe. Igaz, azért olyan nagyon izgalmas sztorira nem kell számítani, mint a Nyomtalanulban vagy a Fácángyilkosokban, sőt. Ezt a történetet valahol biztosan láttuk már, és most nem a CSI-ra célzok.

A Palackpostán egyfelől érződik, hogy írója, Jussi Adler-Olsen valószínűleg ismeri, olvasta, és feltehetőleg szereti is Thomas Harris Hannibal-regényeit, mert az antagonista például igencsak hasonlít részint a Vörös Sárkányra, részint Dr. Lekterre. Illetve A hetedik negatív hősére is. Avagy tipikusan küldetésorientált sorozatgyilkos, aki természetesen gyerekkori traumái miatt kezdi meg bosszúhadjáratát. Szerencsére azért ezen a sémán csavar egy nagyot a Palackposta, így nem egészen az a helyzet, ami a vallási fanatikusokkal foglalkozó drámákban vagy horrorfilmekben lenni szokott. Ám mégis lehetne sokkal eredetibb, sokkal invenciózusabb a Ryan Goslingra erősen emlékeztető, látszólag kedélyes antagonista. S jegyezzük meg, a csavar sem olyan információkra derít fényt, melyektől kiugrunk a moziszékekből. Sőt, egyesek akár fapadosnak is érezhetik a sorozatgyilkos valódi motivációját.

Ebben a formában meglehetősen sablonos és sajnos irreális is a „gonosz” karaktere. Nemcsak előtörténete, de a történet második felében látható jelenetei miatt is. Azt le kell szögezni, hogy a Palackposta cselekményének középső, fő fordulata lehengerlő akciószekvenciában bomlik ki, a vonatos-erdős, párhuzamos szerkesztésű üldözős jelenetek Hans Petter Moland thrillerjének csúcsjelenetei, fénypontjai. Azonban ezután következik jónéhány olyan irreális és hatásvadász lépés az antagonista, illetve az alkotók részéről, melyek szinte röhejessé teszik a cselekményt hosszú időre, egészen a kiszámítható leszámolást megelőző, újfent bivalyerős kulcsjelenetig. Legalábbis totálisan hihetetlen és ostoba lépés egy bő tíz évig sikeresen „ügyködő”, agyafúrt sorozatgyilkostól, hogy miután kereket old, maga sétál a nyomozók karjaiba kicsinyes bosszúja végett (hogy tulajdonképpen megtorolja a Carl által karján ejtett sebet), feláldozva sokkal fontosabb fő küldetését.

Pedig amúgy működőképessé válik Carl és az antagonista kapcsolata a cselekmény második felében, még ha szembekerülésük hirtelen és kicsit összecsapott is. Igaz, Carl depizése meghökkentőnek és erőltetettnek tűnhet azok számára, akik nem látták a Fácángyilkosokat. Ám az amúgy is elég morcos és cinikus, némileg a melankolikus Humphrey Bogartot idéző Carl érdekes tud lenni ezzel együtt is. Az előző epizódokban is természetesen központi szerepe volt a sztoriban, Assad csak amolyan másodfőszereplő „buddy” volt, de itt ténylegesen Carl és lelki világa kerül a centrumban. Rajta keresztül ezerszer elcsépelt, bár napjaink vallásháborús hangulatában fájóan aktuális témát hoz be a Palackposta a történetbe, de a hit problémája ezúttal mégis kiválóan rímel a Fácángyilkosok tragikus végkifejletét megakadályozni képtelen Carl szenvedésére. S annyit elárulhatunk, hogy a remek és nagyon erőteljes film végi konfrontációban megismétlődik a Fácángyilkosok krízishelyzete. Ez természetesen lehetne akár önismétlés is, ám ha sorozatként tekintünk a Nyomtalanul – Fácángyilkosok – Palackposta filmhármasra, akkor nagyon is frappáns a showdown, a leszámolás ezzel az utalással az előző részre.

A Palackposta továbbra is megőrzi „tévésorozatos” beütését, de a sematikus pszichothriller séma alatt, ha nem is remek, de izgalmas dráma bújik meg, mellyel felfrissítették a konvencionális Helyszínelők vagy a trendi sorozatgyilkosos sorozatok (True Detective, The Killing) történetkliséit. Ez pedig elég jó érv arra, hogy felkeljünk kicsit a tévé elől, és a nagyvásznon nézzük meg ezt a sötét thrillert, mely még sablonos megoldásai ellenére is ezerszer többet ér Hollywood bármelyik mai felszínes és dögunalmas CGI-fércművénél.

Palackposta (Flaskepost fra P.)

Színes, feliratos, dán-svéd-német krimi, pszichothriller, 112 perc, 2016

Rendező: Hans Petter Moland

Író: Jussi Adler-Olsen

Forgatókönyvíró: Nikolaj Arcel

Operatőr: John Andreas Andersen

Zene: Nicklas Schmidt

Producer: Peter Aalbaek Jensen, Louise Vesth

Vágó: Olivier Bugge Coutté, Nicolaj Monberg

Szereplők: Nikolaj Lie Kaas (Carl Mørck), Fares Fares (Assad), Johanne Louise Schmidt (Rose Knudsen), Pål Sverre Hagen (Johannes), Jakob Oftebro (Pasgard), Søren Pilmark (Marcus Jacobsen), Michael Brostrup (Borge Bak), Morten Kirkskov (Lars Bjorn), Lotte Andersen (Mia).

Bemutató: 2016. augusztus 25.

Forgalmazó: Vertigo Media Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!