„Star Wars vagy A Gyűrűk Ura?” „Star Trek!” – vágnák rá a trekkie-k, a Star Trek-világ (vagy magyar címén: Űrszekerek) rajongói. A Star Treket talán még a Csillagok háborúja-mítosznál is nagyobb hisztéria övezi, igaz, mindkét széria fanatikusai kezdenek már kicsit öregedni. Ezért is lenne fontos a jogokat birtokló stúdiók szempontjából, hogy az ifjú generáció számára is átélhetővé és eladhatóvá tegyék a jól csengő márkaneveket, biztosíva e modern mítoszok továbbélését, illetve természetesen az anyagi haszonszerzést felturbózó termékkapcsolásokat (játékfigurák, videojátékok, Happy Meal-menük stb.).

A Star Wars előzménytrilógia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, legalábbis sokan csalódtak az idős korára megkergült George Lucas unalmas matinéiban, s a Csillagok háborújával párhuzamosan készült Star Trek-filmek (Űrlázadás, Nemezis) sem a rajongók kedvencei (és akkor még finoman is fogalmaztam). Így félő volt, hogy mindkét nagy brand a múlt nosztalgikus és mitikus ködjébe vész.

Ám 2009-ben az a J. J. Abrams tett kísérletet a Star Trek felélesztésére, akinek a nagy rivális, a meglepően jól sikerült Star Wars: Az ébredő erőt is köszönhettük tavaly decemberben. Azonban amennyire a Star Wars visszatérése anyagi és művészi értelemben is sikeresnek bizonyult, a 2009-es Star Trek olyannyira megosztotta a közönséget. Az Abrams-féle Trek-epizód sokak szerint tulajdonképpen egy újabb Star Wars rész volt Star Trek-álruhában, ami a két rajongótábor markáns ellentétét tekintve egyenlő a blaszfémiával. Ám amiben az Abrams által sokkal lelkesebben megvalósított Ébredő erő jó volt, abban a 2009-es film is kiemelkedett: azon túl, hogy látványos blockbuster volt, a trekkie-k szívét is megdobogtatta többek között az öreg Spock, Leonard Nimoy visszatérésével. Éppen ezért volt kár, hogy a fontoskodó (globális terrorizmus témájának sablonos felvetése) és az egyik legjobb Star Trek-film, az 1982-es Khan haragja sztoriját arcátlanul lemásoló, illetve kontár módon átalakító 2013-as Sötétségben eléggé lerontotta az amúgy sem túlságosan kedvelt reboot renoméját. J. J. Abramst így a folytatásban Justin Lin követte a rendezői székben, és az alkotók azt ígérték, hogy az idén nyáron mozikba kerülő Mindenen túl kijavítja a túlzsúfolt és felszínes Sötétségben hibáit. S elmondhatjuk, hogy az eredmény kétségtelenül jobb lett, ám a film készítői átestek a ló túlsó oldalára, és túlságosan is letisztult, sőt sablonos, éppen ezért feledhető kalandfilmet hoztak össze.

A Mindenen túl szinte görcsösen ügyel arra, hogy a sorozathoz hűen egy újabb különös világot mutasson be, így olyan érzésünk lehet a legújabb Star Trek-film nézése közben, mintha egy epizódot néznénk valamelyik Trek-szériából. Ami persze nem baj, pont ez kellene a rajongóknak, csak éppen a sztori is meglehetősen olyan, mint egy közepes, koraesti rész egy Trek-évadból.

A történet szerint James T. Kirk és csapata (Spock, Bones, Scotty, Chekov stb.) az Enterprise-on folytatja a Föderáció küldetését: új bolygókat, új életformákat térképeznek fel, és szétspriccelik a Galaxisban és azon túl az emberiség békéjét. Erre persze nem mindenki vevő, mint azt a viccesnek szánt nyitójelenetben is láthatjuk, melyben mókusszerű szörnyecskék csimpaszkodnak Kirk kapitány nyakába. Az igazi ellenség azonban egy videóüzenet után érkezik. Egy ismeretlen bolygóról származó idegen, feminin lény kér segítséget az Enterprise-tól, melyre a naiv és segítőkész Kirkék azonnal válaszolnak is. Rosszul teszik, mert az idegen fajtársa, egy bizonyos Krall amolyan Star Wars IV. részt idéző, Darth Vader-es stílusban lerohanja katonáival a hajót, ami – mint az az utóbbi két Star Trek-filmben is lenni szokott – darabjaira szakadva hullik alá az új bolygó felszínére. Így nincs más hátra, minthogy a csapat egyesüljön, és megállítsa az Enterprise-on elrejtett ősi fegyverre vadászó Krallt. Akiről persze kiderül, hogy nem is az, aminek látszik.

Ez lenne tehát a sztori, melyen nagyon érződik, hogy az alkotók végig féltek, sőt reszkettek attól, hogy túlbonyolított és szinte követhetetlen lesz, mint a Sötétségben esetében. Így a Mindenen túl teljes mértékben klasszikus, egyenes vonalú kalandfilm, melyben csak a fő csavar miatt tűnik fel a múlt, az is videofelvételen keresztül. Ezt leszámítva azonban tipikus „széthullott csapatot újra kell egyesíteni, hogy legyőzzék a gonoszt”-kalandfilmes narratíva működik a legújabb Star Trekben. S mondhatni, végre csak egy markáns főellenféllel szemben kell felvennie a kesztyűt Kirkéknek, nem három-néggyel, mint a Sötétségben sztorijában.

Mindez persze roppantmód látványos, sőt. Amikor az Enterprise megérkezik az idegen bolygóhoz, intenzív, magába szippantó csatajelenetbe csöppenünk. A hajóhoz képest darázsméretű, de iszonyú nagy számú vadászgépek elképesztő erővel csapódnak Kirkék járművének, akik természetesen nem bírják megállítani fotontorpedókkal sem az áradatot. Így a lények darabjaira kapják a gépet, majd kétségbeesett menekülés kezdődik. Izgalmas és dinamikus képsorokban szerzik vissza a csapat tagjai az irányítást a gép roncsai és a mentőkabinok felett, és szinte hajszálhíján menekülnek csak meg. Bátran emlegethetjük ezt a nagyjelenetet Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című háborús kalandjának Omaha Beach-i partraszállós jelenete vagy Michael Bay Pearl Harborjének hasonló, kétségbeesett nyitójelenete mellett.

Tehát mint akció-kalandfilm, a Star Trek valóban monumentális és magával ragadó. Jóllehet, vannak benne irtó buta harci jelenetek is, mint például mikor a Kirkék mellé szegülő, az Ébredő erő Rey nevű női hősét idéző Jaylah megküzd Krall egyik csatlósával. Szinte csak a fénykard hiányzik a kezükből, hogy a Baljós árnyak első, Qui-gon mester és Darth Maul közti párbaja eszünkbe jusson. Idegen ez a csihipuhi a Star Trek világától. De a finálébeli nagy hajsza is elég ostoba és hirtelen – én magam például alig fogtam fel, hogyan kerülnek egyik helyszínről hirtelen a másikra az üldözős jelenet közben Kirk kapitányék, pedig becsszó, hogy nagyon figyeltem.

Apropó, Star Wars. A Csillagok háborúja áthallásoktól valahogy nem tudnak szabadulni az új Star Trekek alkotói (Justin Lin jegyzi az idén decemberben mozikba kerülő Csillagok háborúja-spinoffot, a Rogue One-t is), mert a Darth Vader-es ostromjeleneten kívül számos Star Wars-elemmel találkozhatunk, melyek ezesetben nem annyira megmosolyogtató kikacsintásként, hanem sokkal inkább istenkáromlásként működnek. A cselekmény elején Spock a jedikre emlékeztető köpenyes alakokkal tárgyal; a Kirkék mellé szegődő csatlós, Jaylah kiköpött Rey az Ébredő erőből; s a fináléban – mely az Új remény Halálcsillag ellen intézett támadását idézi – az egyik épületkomplexum, amit Krallnak el kell pusztítania, Kirknek pedig meg kellene mentenie, vonásaiban kísértetiesen a Halálcsillagra emlékeztet. Persze ezek a momentumok és motívumok tűnhetnek belemagyarázásnak, azonban a Star Wars-mítosz popularitása miatt annyira nyilvánvalók, hogy egy Star Treket kicsit is tisztelő alkotó biztosan másképp oldotta volna meg őket.

S igen, ez a legnagyobb baj a Mindenen túllal, hogy csak Star Trek-filmnek álcázza magát, valójából azonban egy átlagos sci-fi blockbuster. Az rendben van, hogy a 2009-es első részhez mérve még mesterkéltebb fanservice itt is működésben van, hiszen nem ússzuk meg a régi Star Trek-csapat és Leonard Nimoy képének ismételt bevágása nélkül. Azonban ezeken kívül már vajmi kevés köze van a Mindenen túlnak a régi sorozathoz és a klasszikus mozifilmekhez. Ironikus, de éppen a klasszikus Trek-team felemlegetésével válik nagyon szembetűnővé, hogy Justin Lin művének mennyire csak a felszíne az Űrszkerek-mítosz. Nézzünk rá a szőke, kék szemű, szépfiús Chris Pine flegma és trendi Kirk kapitányára, és vessük össze a filmbeli képen látható barna szemű, göndör hajú William Sahtner űrcowboyával!

De nemcsak James T. Kirk divatosítása szembetűnő, hanem továbbra is zavaró Dr. Spock kifigurázása. A színész, Zachary Quinto nem vészes, és szerencsére a karakter ebben az epizódban már sokkal közelebb áll a Nimmoy által alakított valóban racionális és elmés figurához, ám még így is inkább csak paródiája Quinto vulkáni tudósa az eredeti széria Spockjához képest. Dr. Bones-szal folytatott vitáik bugyuták, és nem a Star Trekeket, hanem az egykaptafára készülő Marvel-szuperhősmozik sablonos, csapattagok közti csipkelődéseit idézik.

A Star Trek hasonlít kicsit a legutóbbi James Bond-filmre, a A Fantom visszatérre annyiban, hogy az alkotók visszavettek az előző részekből, és sokkal klasszikusabb, egyúttal sokkal sematikusabb alkotást hoztak létre. Jóllehet, azért a Star Trek történetileg és karaktereiben is rendben van, tisztességes iparosmunka, és nem vérzik több sebből, mint az említett James Bond-film. Ám ennél sokkal többet várnánk egy ilyen márkanév esetében. Így a Mindenen túl mindenféle komolyabb dráma vagy társadalomelemző tematika nélkül úgy elillan fejünkből a mozitermeket elhagyva, mint ahogy az Enterprise elsuhan a „végső határ”, a világűr felé, hogy remélhetőleg a következő részben egy sokkal izgalmasabb világot és Star Trek-sztorit fedezzen fel. Ja, és felesleges a Mindenen túlt 3D-ben nézni, ez a technológia továbbra is csupán parasztvakítás, mert az alkotók a stáblistán kívül nem használták ki a térhatást, Justin Lin filmje tökéletesen működőképes lenne 2D-ben.

Star Trek: Mindenen túl (Star Trek: Beyond)

Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, kalandfilm, 122 perc, 2016

Rendező: Justin Lin

Forgatókönyvíró: Simon Pegg, Doug Jung, Roberto Orci

Operatőr: Stephen F. Windon

Zene: Michael Giacchino

Producer: J.J. Abrams, Bryan Burke, Roberto Orci

Vágó: Greg D'Auria, Dylan Highsmith, Kelly Matsumoto

Szereplők: Chris Pine (James T. Kirk), Zachary Quinto (Spock), Karl Urban (Dr. Leonard ’Bones’ McCoy), Idris Elba (Krall), Anton Yelchin (Pavel Chekov), Simon Pegg (Scotty), John Cho (Sulu), Sofia Boutella (Jaylah)

Forgalmazó: UIP-Dunafilm

Bemutató: 2016. július 21.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!