PRAE.HU: A párkapcsolati és egzisztenciális problémák már első novelláskötetedben, a Hotel Havannában is jelen voltak, legújabb könyvednek, a Sebnek viszont a 2008-as gazdasági válság adja meg a hátterét. Ezzel összefüggésben egyúttal műfajt is váltottál. Miért regény, s miért nem novellák?

A regényt mint formát mindig is közelebb éreztem magamhoz, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok már novellákat írni. Arról van szó, hogy egy olyan történet állt össze a fejemben, amelyről egyértelmű volt, hogy nagyobb teret igényel, nem lehet novellában megírni.

PRAE.HU: Az egymással párhuzamosan futó történetszálak mentén három különböző pár életét ismerhetjük meg, akik között, ha a társadalomban betöltött pozíciójukat nézzük, elképesztően mély szakadék húzódik. Ott van például a felső-középosztálybeli pár, illetve annak férfi tagja, az étteremtulajdonos Alex, s a náluk dolgozó, alkalmi munkákból tengődő roma férfi, Flóri. Hogyan találtál rá ezekre a figurákra, szükség volt-e a hitelesség érdekében kutatómunkára?

Volt egyfajta személyes tapasztalatom, amelyből aztán a történet kiindult, ugyanakkor azt éreztem, épp amiatt, hogy ezek az emberek más-más társadalmi rétegből származnak, modellezik azt a világot, amelyben élünk. Azt szerettem volna, ha – túllépve az egyéni sorstragédiákon – ennek a három családnak az élete, a lépten-nyomon felmerülő problémák, egyben szimbolikussá is válnának. Ennek érdekében mindhárom szálnál végeztem kutatómunkát: például nem tudtam, pontosan milyen napi gondokkal kell megküzdenie egy étteremtulajdonosnak, de a roma férfi világának megrajzolásában is sokat segített néhány szociális munkás. A könyvben felmerül egy gyerekrablás terve is, ezzel kapcsolatban egy őrző-védő cég vezetőjével beszélgettem, többek között arról, milyen potenciális helyszínekre szokták ilyenkor elvinni a gyereket. Fokozatosan próbáltam visszaellenőrizni, hogy a történetbonyolítás, a figurák hitelesek-e.

PRAE:HU: Az említett krimiszál még izgalmasabbá teszi a történetet, noha maga a regény nem csupán erről szól.  Miért döntöttél úgy, hogy végül mégsem erre helyezed a hangsúlyt?

Azt éreztem, hogy az ügyetlenkedés, a „bénázás” sokkal inkább jellemzi ezeket az embereket, mint az, hogy profin kiterveljenek, majd ezt követően végrehajtsanak egy bűncselekményt. Az elején persze voltak olyan elképzeléseim, hogy végigviszem a krimit és a nyomozást, de akkor túlzottam a műfaj kötelező elemei és a külső események diktálták volna a történet bonyolítását, engem viszont az érdekelt, mi történik ezeknek az embereknek a lelkében. Mindannyian egy kicsit szerencsétlenek, kicsit rosszindulatúak, ugyanakkor sajnálatra méltók is. A krimiszálat, illetve magát a bűncselekményt viszont azért tartottam fontosnak, mert meglátásom szerint rávilágít arra az általános kilátástalanságra és kölcsönös gyűlölködésre, irigységre, amely ma gyakorlatilag minden társadalmi réteget áthat. Mondhatnánk akár azt is, hogy a bűntények jelképezik a szegények forradalmát a gazdagok ellen, amelyhez hasonló Gorkij A Nap gyermekei című drámájában is megjelenik (a Katona József Színház ezt a művet Fényevők címmel mutatta be 2014-ben). A középpontban ott is egy középosztálybeli család belső konfliktusai állnak, a családot pedig a történet végén megtámadják a saját alkalmazottaik. Gorkijnál ez a lázadás nyilvánvalóan az orosz forradalmat szimbolizálta, s bár nálunk nincs forradalom, ki tudja, mi lesz pár év múlva.

PRAE.HU: A regényben jól nyomon követhető az a párhuzam, amely az egyéni sorsokat a központi cselekménnyel összefüggésben működteti. A főszereplő Emma például többször is eljut az összeomlásig, ezzel együtt pedig a külső események is úgy vannak felépítve, hogy egy bizonyos ponton szinte kártyavárként dől össze minden. S bár ez, legalábbis Emma életében, a végére némileg elsimul, a fenyegetettség mégis a háttérben marad, ami viszont ismét a szereplők (lét)bizonytalanságához vezethető vissza. Milyen a viszonyod az egyes figurákhoz?

Egyrészről fontos volt némi távolságtartás, hiszen szerettem volna, ha a regényben szereplő alakokat sem elítélni, sem pedig felmenteni nem lehetne könnyen, másrészről az ember a saját maga által teremtett figuráktól sem határolódhat el teljes mértékben. Mindent egybevetve Betti, a bébiszitter alakja állt hozzám legközelebb, de ez is csak írás közben alakult így. A regényben kivétel nélkül mindenki nagyon nehéz élethelyzetben van, mégis ő az egyetlen, aki képes előtérbe helyezni a lelkiismeretét a saját primér érdekeivel szemben.

PRAE.HU: Bár a történet alapján elsőre talán nem gondolnánk, az egyes szituációkban, illetve a szereplők leírásánál is fontos szerephez jut az irónia, sőt, olykor a finom humor, amely némileg oldja az eseményeket kísérő negatív érzéseinket. Mennyire volt tudatos ez az egyensúly?

Ez valószínűleg abból fakad, hogy írás közben megpróbáltam kívülről is szemlélni a szereplőket. Nem akartam nagyon belesüppedni egyikük sajnálatába sem. Manapság nem a nagy tragédiák korát éljük, az iróniával vegyített mikro-drámák érzésem szerint jobban visszaadják az erre a korra jellemző életérzést.

PRAE.HU: A regény nem csupán a szegénységre, vagy mondjuk, a cigányság problémájára fókuszál, hanem mindezeket belehelyezi egy sokkal nagyobb képbe, amit kifejezetten szerencsés megoldásnak tartok.

Az egyik legfontosabb célom az volt, hogy az együttélés nehézségeit mind a férfi-nő kapcsolatban, mind a különböző társadalmi rétegek vonatkozásában bemutassam, ezt pedig csak úgy tudtam megtenni, ha különböző közegeket helyezek egymás mellé. Ezért is választottam az egyes szám harmadik személyű elbeszélői pozíciót, hogy meg tudjam mutatni a nézőpontok sokféleségét. Ezzel kapcsolatban pedig többek között azt a hétköznapi szituációt, ami arról szól, hogy az egyik ember valamit végletesen fájdalmasnak érez, a másik pedig mindezt teljesen másképp éli meg, miközben nem feltétlenül vezérli ártó szándék. A félreértések, sérelmek okán a személyközi kapcsolatokban elég komoly hadiállapot tud így kialakulni, amiről azt érzem, áthatja az egész társadalmat. Ezzel az ún. sérelemkommunikációval függ össze az is, hogy mindenki áldozatnak érzi magát, s hogy túl gyakran keressük a másikban a hibát, a saját felelősségünket pedig rendre igyekszünk hárítani.  Lássuk be, ez azért nem egy felnőtt hozzáállás az élethez.

PRAE.HU: A bűnbakképzésre egyébként is könnyű építeni, ez nyilvánul meg a cigányellenességben, vagy szélesebb körben a szegényellenességben. Ugyanakkor az alacsonyabb státuszú emberek a gazdagokat gyűlölik, ami sokszor összekapcsolódik az antiszemitizmussal. A regényben ott munkál ennek a mechanizmusa is. Minden itt bemutatott társadalmi csoportnak megvan tehát a maga bűnbakja?

Igen, ezek az emberek képtelenek kihúzni magukat a slamasztikából, ezért is gyűlölködnek, ugyanakkor azt sem akarom állítani, hogy minden esetben lehetséges szabadon döntenünk a sorsunk alakulásáról. A regény szereplői – még a felső-középosztálybeliek is – ténylegesen kiszolgáltatottak, amellett, hogy a saját életükre sem képesek befolyást gyakorolni. Ott van például az étteremtulajdonos, Alex, aki a történet elején még büszkén hirdeti, az ember sorsa csak saját magán és a tettein múlik. Amikor azonban kitör a hitelválság és elúszik a vagyona, rájön, mennyire ki van szolgáltatva a körülményeknek, a környezetének.

PRAE.HU:  Ezzel együtt Alex az egyetlen, aki a saját előítéleteit leküzdve megpróbál mások irányába nyitni, ezért is ad munkát a roma szereplőnek, Flórinak.

Alex és Flóri viszonyában fontos volt megmutatni azt a kulturális szakadékot, amely a mélyszegénységben élők és a középosztály között tátong. Persze nem arról van szó, hogy az említett viszony minden szempontból zökkenőmentes lenne, amelyre aztán rákövesednek a külvilágból beszüremkedő előítéletek, sőt, rossz tapasztalatok ténylegesen léteznek, csak a kérdés az, hogy ezekkel a későbbiekben mit kezdünk, milyen címkéket gyártunk hozzájuk. És ha a külvilágtól nem érkezik érdemi válasz, nincs valódi felzárkóztatás, akkor az egyéni rossz tapasztalatból megszületik a gyűlölet, és azok az üzenetek kezdenek el működni, hogy a migránsok mind terroristák vagy a cigányok mind lopnak. Ebben a többségi társadalom is magára van hagyva, nincs nyelvünk sem ezeknek a problémáknak a megtárgyalására. Nemrég például jártam egy lovardában, ahol a tulajdonos egy roma nőt vett fel alkalmazottnak. Nagyon pozitívan beszélt róla és a kislányáról, mégis valahogy borzasztó leereszkedő volt. És mintha egy kicsit dicsekedni is akart volna azzal, hogy ő milyen jószívű, rendes ember, amiért romát alkalmazott. Ez az attitűd is nagyon jellemző. Messze nem tartunk még ott, hogy egyenrangú viszonyokban gondolkozzunk. Szomorú, de örülni kell annak, ha legalább a pozitív diszkrimináció érvényre jut.

PRAE.HU: Ezt viszont a másik fél is érzi, ezt a leereszkedést.

Igen, de nagyon nehéz másképp viselkedni. Amikor a regényben Alex kifizetteti az elrontott munkát a roma kertésszel, akkor valahol az egyenrangú kapcsolat kialakítását célozza meg, ezt viszont a másik fél rögtön támadásnak veszi, nem tudja megfelelően kezelni. Ebből rövid távon sehogyan sem lehet jól kikeveredni. Nem a könyv kapcsán ugyan, de beszélgettem olyan közgazdásszal, aki leszakadó magyarországi régiókban vett részt egy projektben, előtte pedig Indiában dolgozott szegények között. Ő azt mondta, az adomány hosszú távon nem megoldás, ugyanis kell, hogy a másik fél érezze, ő is partner, neki is tennie kell azért, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Ez Indiában egyébként működőképes modell, Európában azonban még ritkán alkalmazzák.

PRAE.HU:  A könyvben van egy jelenet, amikor Flóri elkezdi bizonygatni Alexnek, hogy ő nem olyan, mint az átlag romák. 

Ez egy tipikus reakció a kisebbség tagjai részéről, legyen szó akár a romákról, a zsidókról vagy a nőkről. Az egyén úgy próbál imponálni a többségi társadalom tagjainak, hogy elhatárolódik a megbélyegzett csoporttól, azt bizonygatva, ő nem is olyan, mint a többi.

PRAE.HU: Az olvasónak, különösen a regény vége felé az az érzése támad, hogy bár felvetsz különböző problémákat, kérdéseket, nem célod ezeket megválaszolni. A főszereplők, így például Emma és Alex kapcsolata is nyitva marad. Van remény a javulásra?

A történet végén a házaspár a külső fenyegetettség hatására kerül közelebb egymáshoz, ez menti meg őket a végleges szakítástól. A külső ellenség maga a cigány ember, akit a házaspár kislánya azzal vádol meg, hogy molesztálta őt. Fontos volt számomra, hogy megmutassam, az állítólagos vészhelyzet hatására az emberek időről időre képesek felfedezni egymásban a szövetségest. Emma hirtelen értékelni kezdi a férjében azt, hogy biztonságot tud nyújtani, hogy meg tudja őket védeni, egyúttal jobb színben látja számos olyan tulajdonságát is, amelyeket korábban leminősített, esetleg észre sem akart venni. Az ő történetük viszont azért maradt nyitva, mert tapasztalatom szerint ezek a szövetségek csak átmenetileg hozzák össze az embereket. Nincs szó valódi összetartozásról.

Fotó: Szász Lilla