Nem volt titok, hogy a két költő baráti ismeretségben van egymással, s ez a szerencsés kortárs barátság költészetükben is megjelenik. A moderátorok számára adódott a lehetőség, hogy a kétfajta költészetet összeütköztethessék. S bár Horváth Benji és Nagy Kata is szívesen, kissé játékosan jellemezte az est során magát „rendetlenséggel”, „lustasággal” és csavargó-léttel, köteteik jellemzése a dolgok rendes sorjában, a címmel és a borítóval kezdődött.

Mindkét borító egy-egy fénykép, s ezek a képek nem pusztán illusztratívak, mesélők is. Horváth Benji Az amnézia útja című kötetén a költő egy saját fotója szerepel, dekorativitás mellett a fénykép másik, talán fontosabb, emlékező és emlékeztető funkciója miatt választva. A borítón levő ismétlődő naplemente ugyanis egy Kolozsvár és Budapest között járó vonatról készült, s ez a nem rövid táv, a két város közötti utazás ismétlődő megtétele jellemző volt a szerző számára az utóbbi 8 évben, a versek keletkezése idején. A címmel is az emlékezet elvesztésének és visszaszerzésének élményét kívánta verseiben hangsúlyozni.

Nagy Kata Inkognitóablak című verseskötetéhez eleinte egy festmény inspirálta fotót képzelt el saját magáról, a kész portrét ellenben hamisnak érezte s elvette, végül egy barátnője 17 éves korában készített csinos szelfije mögé rejtette verseit. A versek keletkezésével, ha nem is térben, de ő is hosszú utat járt be: az utóbbi 10 év termésének eredménye ez a könyv, s bevallása szerint jobban tetszenek neki, közelebb állnak hozzá a legutóbbi évek hidegebb hangú, „távolságtartó” versei, amelyek kevésbé saját elemi élményei kiírásának eredményeként születtek. Borsik szerkesztő felhívta rá a figyelmet, hogy ez a maszkviselés, az előző napon Turi Márton kötete és személye kapcsán felmerült „rejtekezés”a lírai én megszólaltatásának nem csak lehetséges, de szükséges velejárója is. Horváth Benjit kérte számon, hogy az ő szélsőségesen alanyi költészeténél ez mégis hogyan működik. Benji erről szerényen és disztingváltan azt nyilatkozta, hogy ő „nagyon szeret mellébeszélni”, s hogy a ciklusok személyes élményeinek kronológiai sorrendjét tükrözik, inkább saját magának szánt rendszerezési elvét mutatja, mint az események hű megörökítésének forszírozását.

De nem pusztán ez a látszólagos vagy ütköztethető ellentét került elő a két költő versei kapcsán a beszélgetés során, hanem például a kötetben megjelenő, Balajthy által felvetett térkezelés és a hangzóság kérdése is antonimikusnak tűnt: míg az Inkognitóablak verseinek tere egy szoba; körülhatárolt, biztonságos, zárt terület, addig a vonatablak látványába csomagolt kötet szövegei a két város közterein játszódnak. Nagy Kata viccesen kényelmességével magyarázta jelenséget, de arról is beszámolt, hogy amiképpen a lírai versforma nyújt számára írásos megszólalásához biztonságot, zárt tereket is ez a biztonságadó jelleg jellemzi. A két város között ingázó Horváth Benji számra a versek keletkezésekor elemi élmény volt a „hontalanság”, ami a mindenütt otthon levéssel is együtt jár; ezt mi sem jellemezhetné jobban, minthogy a saját terei közterek.

A felolvasások során arra figyeltek fel a szerkesztők, hogy míg Nagy Kata versei írásban jobban érvényesülnek, Horváth Benji költészete elhangozva megkapóbb, Borsik szerint egyenesen a slam költészettel rokonítható (ami nem csoda, hiszen Benji egyben slammer is). Felvetődhet a kérdés, hogy ez a jelenség nem a megszólaltatott, terek kapcsán jött-e létre, hogy amiképpen az utcán vagy tereken hangosan kell szólni, ha közlendőnk van, úgy a belső terek, szobák talán jobban hasonlítanak Szent Ambrus egykori cellájára, aki emlékezetünkben először gyakorolta a néma olvasás furcsa szokását.

Hogy vajon a tér témájában és a hangzóság anyagában megjelenő kérdése összefügghet-e, erre a kérdésre biztosan csak a versek behatóbb vizsgálatával lehet választ találni. 

Fotó: Bach Máté