A klasszikus hollywoodi musicalek, kiváltképp a műfaj showműsorok, Broadway-darabok létrejöttét bemutató darabjai a karrierépítést a párkapcsolat épülésével, ezeket pedig a társadalmi integrációval hozták össze. A Top Hat vagy az Ének az esőben egyaránt arról szólnak, hogy egy menő showman miként hozza összhangba munkáját és magánéletét azáltal, hogy felfedez egy tehetséges fiatal nőt, akivel megvalósíthatja A Nagy Musicaltervet, s természetesen feleségül veheti őt a történt végén.

Jóllehet, az amerikai mozikat látogatók a siker bűvöletébe kerültek ezektől az alkotásoktól, azonban akár már a középosztály számára sem mindig adatott meg ez az idilli szimbiózis karrier és családalapítás között, hát még, ha az amerikai kultúrkörön belüli és kívüli alsó (munkás)osztály tagjainak életútjára tekintünk. A valóságban, mint azt bizonyára sokan megtapasztalhattuk, nem működik Hollywood „kibékítő metódusa” (Robert B. Ray nevezi így a munka és a magánélet közti feszültség feloldásának filmes módszerét), a kecske jóllakása és a káposzta megmaradása között igen is választani kell.

A kapitalista sikermítosz csak egy hegemón ideológia, mely áthatja a modern társadalmakat. Mindenhonnan azt sugallják nekünk, különösen a fogyasztói kultúra legfőbb „propagandagépezetéből”, a médiából, hogy hajszoljuk álmainkat, dolgozzunk keményen a sztárságért vagy akár csak a legújabb high tech kütyükért, illetve családunkért. Az ellentmondást nem is kell felszínre hozni, mert mindenki megtapasztalja – hacsak nincs szerencséje –, hogy bizony a ranglétrán felfelé haladni nem mindig az egyéni érdemekkel lehet, hanem csak privilégiumokkal, kapcsolatok révén. Vagy csak egyszerűen a legjobbnak kell lenni, ami viszont lemondásokkal jár.

Aki a legjobb akar lenni szakterületén, karrierjében, az ugyanis nem teheti magáévá a hagyományos munkásmentalitást, azaz a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” helyett van, hogy szeretteitől napokig, hetekig, hónapokig távol kell lennie. Klisé, de igaz, hogy a sikernek ára van, és ezt az árat – nemcsak a professzionális területeken, de a sok munkáért kevés pénzt nyújtó vadkapitalizmus másod- és harmadállásokat követelő világában általában – a privátszféra fizeti meg. Elhanyagolt férjek/feleségek, ide-oda lökdösött, illetve az óvodában túl sokáig hagyott, esetlegesen utcán felnövő, a média és a videojátékok által nevelt gyermekek, állandó feszültség a kimerültség miatt, az elvárások konfliktusa, s a tönkremenő kapcsolatok hevernek a sikermámoros fogyasztói társadalom romjain. Erre világít rá a nemrég bemutatott, Robert De Niro- és Anne Hathaway-féle A kezdő, mely azért végső soron csatlakozik a klasszikus hollywoodi musicalek kibékítő módszeréhez.

Pedig, ha a felszínen ki is békítik a családot és a karriert, attól még a mélyben ott tombolnak az elaltatott indulatok. Ezek hosszú idő alatt teszik tönkre a családokat. Őszintétlenség, megjátszott magatartásformák, eltűrt arcátlanságok, a gyerek érdekében „jópofizás”, fájdalmas követelőzés, az elhanyagoltság érzete – ezek sokszor a kapitalista családok titkai, rejtett, szőnyeg alá söpört problémái, vagy inkább allergén tünetei. John Cassavetes (Férjek, Egy hatás alatt álló nő), Tarr Béla (Családi tűzfészek, Őszi almanach), Michael Haneke (A hetedik kontinens, Benny videója), Tomas Vinterberg (Születésnap) vagy Lars von Trier (Idióták, Antikrisztus) mesterei (voltak) a (poszt)modern családválság ábrázolásának, s ezekre a nukleáris családot emésztő, lappangó problémákra mutattak rá filmjeikben.

A norvég Joachim Trier (aki nemcsak névrokona a dán botrányhősnek, von Triernek), a Szerzők és az Oslo, augusztus rendezője most legújabb művében csatlakozik a felsorolt művészekhez, és a sokszor ábrázolt témakört kísérli meg újszerűen bemutatni. Nem könnyű feladat, de bizakodásra adhat okot, hogy 1979 óta a Hétköznapi titkaink az első norvég dráma, mely bekerült a 2015-ös Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába, és a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra is nevezték.

Meglepő lehet egy norvég filmet nézve, hogy a Hétköznapi titkaink főszereplője egy amerikai csonka család. Az amerikai téma persze nyilván kompatibilisebb az Akadémia elvárásaival, és nagyobb az esély az angol nyelvű, amerikai sztorival az Oscarra, de Joachim Trier és írótársai nem csupán ezért választották az Egyesült Államok városi és kertvárosi közegét. Az amerikai zöldövezet eleve egy ellentmondásos képződmény, mely a boldogság és a prosperitás centruma zöld pázsitjaival és emeletes házaival, ám az épületek belsejében olyan emberek élnek, akiket a teljesítménykényszer nyomaszt és túlterheltek, nem szabadulnak munkájuktól.

Továbbá az amerikai (s általában az angolszász) mentalitásra jellemző bizonyos felszínes jókedélyűség, barátságosság. A friend (barát) szó ebben a kultúrában súlytalan, mint ahogy a film egyik jelenetében is láthatjuk: a főszereplő fiút, Conradot (Devin Druid) nevezi így az általa bálványozott lány apja, mikor először látogat el otthonukba. A probléma csak az, hogy Conrad nem a barátja a lánynak, minthogy a fiú még életében megszólítani sem merte a tinit. Az optimista, sikerorientált, munkamániás, önmegvalósítást sulykoló amerikai kultúrkörben a boldog és barátságos felszín és az egyént marcangoló titkok, problémák feszültsége tapintható.

A főszereplő tehát egy amerikai család. Gene Reed (Gabriel Byrne) régóta vívott fotóriporter feleségével, Isabelle-lel (Isabelle Huppert) küzdelmet, mert a nő munkájából kifolyólag alig volt otthon. Ráadásul Isabelle anyaként sem tudott helytállni, mert két gyermeke, Jonah (Jesse Eisenberg) és Conrad alig látták őt, gyakorlatilag nélküle, édesapjukkal nőttek fel. Furamód viszont a riporternő halála után magába fordult Conrad mégis eltávolodott apjától, az édesanyja helyén keletkezett űr még nagyobbra nőtt, hogy Isabelle hazatérésének már a lehetősége sincs meg többé. Így az anya halála miatt hibáztatott Gene félig-meddig vicces kísérleteket tesz (például nyomoz Conrad után) arra, hogy visszaszerezze fiát, áthatoljon a köztük levő űrön. A feladat nem könnyű, mivel Conrad videojátékokkal és fülhallgatóval zárja ki édesapját (és a hétköznapokat) életéből. Közben visszatér a családi fészekbe az apává vált idősebb fiú, Jonah, és megjelenik egy újságcikk Isabelle halálának évfordulójára, mely felfed egy-két titkot a nőről, s szerettei ennek fényében átértékelik nemcsak az ő személyét, de a megromlott családi kapcsolatokat is.

Mint az a cselekményleírásból is érzékelhető, Joachim Trier műve nem hagyományos értelemben vett történet, hanem inkább egy családi tabló. A Hétköznapi titkaink szervezőelve a címbeli titkok felfedésére irányuló visszaemlékezés, melynek három alanya Gene, Jonah és Conrad, tárgya pedig Isabelle. Így Trier alkotása nem annyira a probléma megoldására törekszik, hanem az anya hiányának kérdéskörére koncentrál, és megpróbálja leírni, miként hat ki Isabelle elvesztése a család tagjainak sorsára, életútjára.

A tablófilm típusával nagyon vigyázni kell, mert könnyen balul sülhet el, ha több szálon fut a cselekmény, kíméletlenül széteshet egymással szinte semmilyen kapcsolatban nem álló epizódokra a történet. Ami Robert Altmannak remekül ment a Nashville-ben, az nem mindenkinek sikerül (Tarr Béla az Őszi almanachban is ezen csúszik el). Szerencsére Joachim Trier már bizonyította az Oslóban, hogy nagyon ért az állapotleíráshoz, jóllehet, túl sok eredetiséget abban a filmjében sem láthattunk (nagyjából Fliegauf Bence Dealerjének közönségbarát verziójaként jellemezhető a 2012-es Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon is bemutatott alkotás).

Ahhoz semmi kétség nem fér, hogy a Hétköznapi titkainkban is rezeg a léc, mert a film kissé túlzsúfolt. Gene, illetve Gene és Conrad kapcsolatának szemszögéből egy családi melodrámának tűnik Joachim Trier filmje, mely például Robert Redford Átlagemberek című 1980-as drámáját idézi (miként abban, úgy Trier művében is egy felső-középosztálybeli apa és lelkileg sérült fia konfliktusa áll a centrumban). Isabelle történetének rövid szekvenciái egyértelműen a sikermítosz kritikáját adják. Míg Conrad szála egy tipikus tinédzserfilmes sztori (coming of age történet) generációs konfliktusról, identitáskereséséről és az első szerelemről. Jonah szála pedig a kapunyitási pánikkal foglalkozó nemzedéki közérzetfilmeket juttathatja eszünkbe.

Tehát Joachim Trier nagyon sokat vállalt, és néha-néha ki is csúszik kezei közül a gyeplő. Például Conrad története olykor elkezd önálló életet élni, és kérdés, hogy mennyiben tudják az osztálytársnőjével kialakuló kapcsolatát szervesíteni az anyakomplexus és az atya elleni lázadás témájával. Arról persze nincs szó, hogy nem lenne izgalmas az ő sztorija, sőt Conrad az egyik legerősebb, legkomplexebb karakter Isabelle mellett. (Sajnos Jonah nem sikerült valami erősre, és valljuk meg, Gene-t is Gabriel Byrne kisugárzása, és nem a forgatókönyv teszi érdekessé.)

Ez pedig a másik probléma: bár kvázi négy főszereplőnk van, ezek közül valójából kettő érdekes. Conradot már említettük, és az ő figurájához fűződnek a film legérdekesebb, legkreatívabban megvalósított jelenetei. Jóllehet, a fiú kicsit sztereotip geek-karakter, aki fülhallgatóval, leszegett fejjel jár-kel, a lányokat földönkívüli lényként kezeli és retteg tőlük, s persze online szerepjátékokkal nyomul éjszakánként. Ám szerencsére Joachim Trier és alkotótársa megmutatja a srác személyiségének fonákját is, avagy előkerül Conrad naplószerű írása, melyben a fiú reflektál saját sorsára, családja széthullására, édesanyja problémájára, így a fiú sokkal inkább kezd meg nem értett zseninek, mint szerencsétlen kockának tűnni.

A szöveget pedig Joachim Trier roppantmód érdekes és hangulatos montázsszekvenciában mutatja be, melyben a Tangerine Dream a Tom Cruise-féle kultikus coming of age tinédzserfilmhez, a Kockázatos üzlethez komponált dallamaira záporoznak a Conrad életéből vett emléktöredékek (archív felvételek és szürreális képek keverednek). A két film, a Kockázatos üzlet és a Hétköznapi titkaink egyébként így frappáns párbeszédet is folytat: míg előbbi egy extrovertált, nagyra törő, leendő yuppie sikersztorija, addig utóbbi hőse, Conrad csak szeretne olyan lenni, mint Tom Cruise szemtelen, lezser arisztokratája.

S ez a formai kreativitás végig jellemző Joachim Trier művére. A Hétköznapi titkainkban eleinte furcsa, hogy megjelennek szubjektív, mentális képek, de később megértjük, hogy az emlékezésre, a titkok felfedésére épített sztori másképp nem is működhetne. És végső soron öröm látni, hogy az általában hideg, minimalista északi filmek közül most kitör ezzel az expresszív, eklektikus filmstílussal Joachim Trier, és ha új szintre nem is emeli a korunkra szintén elcsépeltté vált időfelbontásos cselekményszerkesztést, mindenképp mesterien használja, és állítja a történet szolgálatába ezt a formát.

De térjünk vissza most a karakterekhez! Conrad mellett Isabelle figurája nagyon érdekes a Hétköznapi titkainkban. Ami azért lehet elsőre fura, mert a nő már a játékidő kezdetén halott, az ő hiánya a család alapkonfliktusa. Azonban Gene, Jonah és Conrad visszaemlékezései révén mégis behatóan megismerjük személyiségét. S Trier érdekes módon pont az ő karakterét tudta a legkevesebb eszközzel, jelenettel a legjobban bemutatni, ábrázolni.

Isabelle tulajdonképpen tragikus hős, a siker mítoszának, az „Amerikai álom” ideológiájának egyik áldozata. Mint arra reflektál is, ő egyszerre szeretett volna karriert építeni és családjával lenni. Végig küzdött ezzel a konfliktussal, és egyik repülőútja előtt is látjuk az Isabelle Huppert (többek között Haneke A zongoratanárnő címszereplőjeként lehet ismerős) remek arcjátékával óvatosan előadott, csendes fájdalmat a nő minden gesztusában. Kissé didaktikus módon szavakba is önti, hogy neki egész életén keresztül azt sulykolták, éljen az álmainak, építse a karrierjét, azt a tevékenységet űzze, amit mindig is szeretett volna. Ehhez képest viszont férje és gyermekei számára csak fantom (jellegzetes az álomjelenet, melyben Conrad a bálványozott osztálytársnőt öleli, majd az ébredés közben azt vizionálja, hogy anyja szellemének karjai fonják át). Mint mondja, sok munkatársának vele ellentétben nincs hová hazamennie, valóban csak a munkájuk létezik. Ám Isabelle-nek van vesztenivalója, és sokat is vesztett azzal, hogy arab országokban, háborús övezetekben idegen gyermekeket „gondozott” sajátjai helyett.

Tehát bár néhol didaktikus, de iszonyatosan erős a halott nő szála, illetve az élettörténetét feltáró emléktöredékek. Nagyon szépen kirajzolódik az ő sztorijában, hogy a hivatás mint elsődleges életcél nem tartható, ha valakinek családja is van. A karrierépítés az ember privátszférájának lebontását követeli meg, melynek a levét a család, a gyermekek isszák meg. Beszédes az egyik szürreális kép, melyben egy lefotózott szerencsétlen öregembert mint „gyermekét” hozza haza igazi családjának Isabelle, ezzel is arra utalva, hogy a karrierista ember életében az idegen, sokszor arctalan, sokszor ellenséges munka (hiszen egy háborús övezet semmiképp sem nevezhető barátságosnak) lép az otthon melegének helyébe.

Conrad és Isabelle tehát a legérdekesebb karakterek a történetben, mellettük Gene és Jonah mintegy eltörpül. Pedig a hiány és a családválság szempontjából érdekes lenne Gene és idősebb fia is. A férj karakterét még jobban kidolgozta Trier, és Gabriel Byrne meg is tölti élettel, a legtöbbet hozza ki belőle, de a Hétköznapi titkainkat nézve olyan érzésünk támadhat, mintha Gene csak töltelék vagy katalizátor lenne főszereplő helyett. Pedig amúgy sok jelenete van a férfinek és főszereplő is, de valahogy nem kap elég drámai súlyt a figurája. Jonah viszont végképp halovány, és mivel nincs kellőképp megágyazva egyik immorális tettének, így az inkább csak megbotránkoztató, mintsem szerves része a történetnek (a karakter pedig emiatt megérthető ember helyett egyszerű köpönyegforgatóként tűnik fel).

Joachim Trier munkája ettől függetlenül jó, kreatívan előadott, de nem kiemelkedő film. Nem tesz hozzá semmit ahhoz, amit már John Cassavetes vagy Tarr Béla elmondtak a húsz-huszonegyedik századi család és a munkaalapú fogyasztói társadalmak destruktív kapcsolatáról. Ugyanazok a problémák köszönnek vissza itt, mint az Oslóban négy évvel ezelőtt: a hangulat a helyén van, a stílus különleges, a karakterdráma érzékletes, de hiányzik a plusz, ami átütő, emlékezetes művé tenné Trier művét. Így egyelőre csak a dán von Trierre emlékezünk klasszikusként, a norvég Triernek még domborítania kell valamit, hogy örökre agyunkba égjen a neve.

Hétköznapi titkaink (Louder Than Bomb)

Színes, feliratos, francia-norvég dráma, 109 perc, 2015

Rendezte: Joachim Trier

Írta: Joachim Trier, Eskil Vogt

Producer: Joshua Astrachan, Albert Berger, Thomas Robsahm 

Fényképezte:  Jakob Ihre

Vágó: Olivier Bugge Coutté

Zene: Ola Fløttum

Szereplők: Gene Reed (Gabriel Byrne), Conrad Reed (Devin Druid), Jonah Reed (Jesse Eisenberg), Isabelle Reed (Isabelle Huppert), Hannah (Amy Ryan)

Bemutató: 2016. március 24.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott