A könyv műfaja – mint ahogyan erre az alcíme is egyértelműen utal – leginkább a hagyományos úti beszámolókhoz hasonlítható. Itt azonban valamivel többről van szó, hiszen nem egy teljesen ismeretlen vidék leírására vállalkozott Thorpe, sokkal inkább saját otthonának határait helyezte át néhány száz kilométerrel: Nick Thorpe ugyanis már több mint 20 éve Budapesten él magyar feleségével. És bár ez talán egy kicsit részrehajlóvá teszi, ám mégsem csak a magyarokkal, hanem egész Kelet-Európával szemben. Thorpe szemében elhalványulnak a mi kis történelmünk során kialakított viszálykodások, berögződések, irigykedések. A szerző személyes hangvétele és közeli portréi lehetővé teszik, hogy ne csak az egyes országot általában, annak természeti adottságait, vadregényes dunai vizét, hanem magukat az embereket is szemügyre vegyük. A hovatartozás súlypontja áttevődik a nemzeti öntudatról egy közös és speciális, folyami kötődésre.

Az izgalmas, rendkívül szórakoztató és könnyed irodalmi stílusban megírt utazási tapasztalatok sokszor többet is kínálnak a szubjektív élmények egyszerű megosztásánál. Gyakoriak a nagy történelmi párhuzamok is, Thorpe zseniálisan játszik a régmúlt és a jelen egyensúlyban tartásával. Meglehet, hogy részben szakmai ártalom is, de mindenképpen üde színfoltként említendő a nagy történelemírók – például Hérodotosz – gondosan lehivatkozott szavainak rendszeresen felidézése. Ezáltal történelmi távlatot is kap Thorpe utazása, amely így nem csak térben, de időben is ismeretlen-egzotikus ajtókat nyitogat.

Az egzotikum egyébként újra és újra felbukkan a folyó mentén. A szerző az átlagostól eltérően választja meg az útvonal irányát: a folyó torkolatától halad egészen a folyó megszületéséig, forrásáig, a Duna-deltától a németországi Donaueschingenig, ahol a Duna még erőtlen és ártalmatlan érként játszadozik a kisvárosból induló sekély medrében, mint egy derűs kisgyermek. A gyenge kis folyamot elnézve ki hinné, hogy ez az a folyó, amelyben valaha óriási tokhal-populáció élte háborítatlan világát. Hogy ez az a folyó, amely torkolatánál talán még találkozhatunk ennek a gazdag populációnak hányattatott sorsú túlélőivel. Hogy ez az a folyó, amelyen valaha – nem is olyan régen – egy kis sziget, Ada Kaleh virágzó, egyedülálló mikro-kultúrája a folyószabályozás és a kommunista retorika végzetesen tragikus eredményeképpen örökre a folyó rabjává vált, hiszen a vízerőművek létesítésével elkerülhetetlen volt a vízszint megemelkedése. A sziget, amelyet annak békés – többségükben török – fenntartói és mozgatórugói már a XIV. században is laktak, 1968-ban vált a hullámok és az ész nélküli kultúra-pusztítás martalékává, hogy eztán már csupán az emberek gondolataiban és álmaiban éledjen fel egy-egy kósza, rövid pillanat, lassan legördülő könnycsepp erejéig. A donaueschingeni esetlen kis Dunát elnézve senki sem hinné, hogy ez az a Duna, amely a délszláv háború borzalmainak bölcs megfigyelőjeként csendesen-szótlanul mosta el a síró anyák keserű könnyeit, nemzeti hovatartozástól függetlenül… Ez az a folyó, amelyen megépült a Bős-Nagymarosi projekt szlovákiai része, amelynek kiötlésében a magyarok éppúgy benne voltak, mint a szomszédjaink, így sajnos az utolsó pillanatban való visszakozásukkal sem tudták megmenteni a vízerőmű rendkívül környezetkárosító hatásaitól az értékes természetvilágot.

A folyásiránnyal szembeni vándorlás mintegy megadja Thorpe kutakodásainak és kérdésfeltevéseinek ívét is. Már a hatalmas és kiismerhetetlenül lenyűgöző Duna-deltában, ahonnan a szerző elindul, szembesíti az olvasót önnön emberi gyarlóságával. Egyrészt saját létfenntartásunkon túl a felesleges kényelmünkért is képesek vagyunk szemellenzőn elpusztítani a minket körülölelő természetet, másrészt az emberek közti ellentétek és egyes embercsoportok esztelen elnyomása képes a Duna gyönyör torkolatának történelmébe is belepiszkítani. A Cernavodăt és Konstancát összekötő hosszú csatorna megépítését a kommunizmus első évtizedeiben politikai foglyokkal végeztették. A közel százezer emberből több tízezren vesztették ott életüket. Az utazó író méltósággal és a legmélyebb tisztelettel járja körül ezt a témát is.

Hasonló körültekintéssel jár el a nemzeteket érintő sztereotípiákkal kapcsolatban is. Bár az különféle nációk egyes lakóinak megismerése során óhatatlanul előbukkannak bizonyos általános előítéletek, ám Thorpe humorral és kellő közvetlenséggel veszi el ezeknek bántó élét. A sztereotípiák helyett sokkal inkább a kulturális sokszínűségen és a népek – immár megbékélt – emberi-vallási együttélésén, együttműködésén van a hangsúly. Minden portréból, minden megszólaltatott emberi sorsból egy közös öntudat árad: a dunai kötődés. A Duna-delta és a romániai Duna-csatorna kezd magához térni az ott dolgozó kényszermunkások fájdalmas sóhajainak elhalkulásával. Az 1999-es NATO rakéták által lerombolt szerb hidak újjáépülnek. A Bős-Nagymarosi gátrendszernél évről évre rengeteg – szlovák ÉS magyar – kenutúrás csodálkozik rá a víztömegre, és tudatosul bennük az ember mindenkori felelőssége. A Bécs környéki lazacok vígan ugrándoznak az árral szemben kialakított többlépcsős rendszeren át, amely lehetővé teszi számukra a gátak kikerülését.

Sokan hajlamosak elfelejteni, de Nick Thorpe rávilágít arra a nagyon is megnyugtató tényre, hogy a Duna él, és minden megpróbáltatás ellenére még mindig Európa talán legjelentősebb folyója, amely ha kell, összeköt, ha kell, elválaszt. Ez az a folyó, amely minden nemzeti civódás, mindenféle folyószabályozás és a teherhordó uszályok hol kisebb, hol nagyobb forgalma mellett is töretlenül folyik. Elsodor. Árad. Elönt. Apad. Magába zár. Menedéket nyújt. Enni ad.

Nick Thorpe: A Duna. Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig

Scolar Kiadó, 2015

358 oldal, 3950 Ft