Lepukkant helyiségben ébred anya és gyermeke. A kislány vagy kisfiú (olyan fiatal még, hogy eldönthetetlen nemi identitása) körbejárja a szűk szobát, és köszön minden tárgynak. Majd édesanyjával reggeli tornát végeznek, tisztálkodnak, tortát sütnek, fürödnek, tévéznek. Így telik el egy nap ebben a kopott, szinte roskadozó egérlyukban, ahová a fény is alig tör be. De a gyerek számára ez jelenti a létező világot, neki a tévé színtiszta fikció, sugározzon rajzfilmet vagy híradót, és a szobán kívül szerinte csak és kizárólag az űr létezik. A monoton, de látszólag boldog napot egy férfi érkezése árnyékolja be. A gyermek már csak szekrényben berendezett szűk ágyából figyeli, mi történik édesanyja és az idegen jövevény között, és csupán hangokból sejthető, hogy a férfi látja el ezt a csonka családot. Ő az apa? Az űrből vagy egy lerobbant poszt-apokaliptikus világból érkezik? Nem tudjuk meg A szoba első fél-háromnegyed órájában, teljes mértékben azonosulunk a gyermeki fantáziával, mely ezt a klausztrofób teret tekinti az Univerzumnak, és azon töprengünk, vajon van-e kiút ebből az Ítéletnap utáni, valószínűleg atomrobbanás vagy járvány miatt lehatárolt világból.

Így kezdődik tehát A szoba, melyről tényleg sokáig azt hihetjük, egy sci-fi lesz. Aztán persze, kis csalódásunkra, nem folytatódik a remek zárt szituációs kamaradráma, kitárul a számzárral védett ajtó, és miként Jacket (Jacob Tremblay), úgy minket is elvakít a létező valóság kegyetlen fénye. De nekünk nemcsak szemünket fogja zavarni a látvány, hanem a megdöbbenéstől levegőt sem kapunk, megáll bennünk az ütő: nincs itt semmiféle atomkatasztrófa, járvány vagy háború, 2015-ben (illetve a történet alapjául szolgáló, azonos című, 2010-es Emma Donoghue-regény jelenjében), „békeidőben” járunk. Ez a prózai világ, ez a banális hétköznapi realitás viszont sokkal kegyetlenebb bármilyen háborúnál, minthogy ember alatti lények a tisztes átlagemberek maszkját hordva tesznek tönkre benne életeket pincéjük rejtett zugaiban vagy éppen a címszereplő helyiségben, egy átépített fészerben.

Vagyis Leonard Abrahamson (Mit tettél, Richard?) műve – melyet Emma Donoghue saját regénye alapján írt filmre – az egyik legaljasabb emberi cselekedet következményeit járja körbe, a fogva tartott és szexuális rabszolgasorba taszított fiatal nők (és nem kívánt gyermekeik) lelki világát elemzi. Jack és édesanyja, Joy (a díjakkal és jelölésekkel elhalmozott Brie Larson alakítja) a történet elején tehát nem egy menedékhelyen tengetik életüket, hanem egy szadista, embernek aligha nevezhető, Öreg Nick nevű, teljesen átlagos polgárnak tűnő férfi (Sean Bridgers) szobává átépített fészerében. Néhány enervált és hirtelen szökési kísérlet után, mikor Jack már elég érett lesz ahhoz, hogy valamennyire felfogja helyzetüket, ismét felcsillan a remény a szabadulásra. Ám a sikeres szökés után sokkal nagyobb problémával kell szembesülnie Joynak és Jacknek: a szoba, melybe öt éven át be voltak zárva, nemcsak Öreg Nick házának kertjében létezik, hanem jelen van a társadalomban is, láthatatlan falakkal öleli körbe anyát és kisfiát.

Kicsit fura, hogy A szoba gyakorlatilag műfajváltáson megy keresztül a játékidő harmadától, hiszen klausztrofób kamaradrámából mély pszichológiai drámává tágul ki – szó szerint is. Azonban ez hamar megszokható, és szerencsére abszolút nem fogy ki a szufla Leonard Abrahamson művéből még akkor sem, mikor a nyilvánvalóan bivalyerős, kicsit fantasztikus-szürreális első negyven perc után a valóságba kerülünk át anyával és fiával. Ennek pedig fennállna a veszélye, hiszen a szűk térben felépített világ rendkívül érdekes, megkapó, formailag is nagyon szuggesztív. A kopott tárgyak, az éjszaka érkező és távozó „idegen”, aki ellátja a csonka családot, és a külvilág szinte teljes kizárása fojtogató atmoszférát hoznak létre.

S mikor Joy egy Öreg Nickelkel való konfrontációt követően és Jack ötéves szülinapja után megpróbálja lerombolni a kisfiú fantáziájában eddigi élete során felépített valóságmítoszt, akkor, még a hátralevő játékidő témájának ismerete nélkül, olyan univerzális kérdések juthatnak eszünkbe, mint a Mátrixot nézve. Hiszen, ha valaki életében nem látta a külvilágot, csak egy tévén, egy szűk tetőablakon és egy rejtélyes, fura férfin keresztül találkozik vele, akkor ugyanolyan mítosznak és mesének fogja fel a valóságot, mint bármelyik rajzfilmet. S ebből a világból, ha viszonylag jól érzi magát az egyén – mint a Mátrix egyik áruló karaktere is –, nem akar szabadulni, teljesen mindegy, hogy hazugságon és egy kegyetlen ember konspirációján, mesterkedésén alapszik. Azaz itt a fikció és valóság, az illúzió és realitás filozófiai problémája is igen szépen megjelenik, mely persze szerves része a film későbbi társadalmi-pszichológiai elemzésének.

Ugyanis a valóság és illúzió kapcsolatának ismeretelméleti problémája A szoba Kaspar Hauser-történetének lényeges eleme. Werner Herzog 1974-es, valós történéseken alapuló filmjében a címszereplő Kaspar Hauser is egy olyan „vadember”, akit évekig tartottak bezárva, és ő nemhogy a külvilágról nem tudott, de még az emberek létezéséről sem (a szerencsétlen fogvatartott azt hitte, hogy ő az egyetlen élőlény a Földön). Jack is egy ilyen áldozat, aki a fogság miatt a világot egy szobaként fogta fel, melyben jól kell éreznie magát.

Persze A szoba gyermeki perspektívájából kifolyólag a mesei referenciák is erősek. Népmesék (Babszem Jankó, Hüvely Matyi, Jack the Giant Slayer stb.) és Lewis Caroll Alice Csodaországban című klasszikusa fel is tűnik Leonard Abrahamson művében, és az alkotók kreatívan fordítják meg ez utóbbi történetét. Alice-szel ellentétben Jack nem egy szűk résen át akarja átpréselni magát egy mitikus világba, hanem a klausztrofób, sivár szobát fogadja el ilyen Csodaországnak, és innen kellene kitörnie a valóságba, amelyet egy csodálatos világként értelmez újra Jack – és vele együtt a néző is. Hiszen a fogság képei után mi magunk is megtanuljuk értékelni a sokszor ridegnek és szürkének tartott realitás káoszát.

A szoba tehát nagyon eredeti módon közelít egy igencsak megbotránkoztató és felháborító témához. Kaspar Hauser tizenkilencedik század eleji esetét már említettük, de sajnos az ehhez hasonló szörnyűségek a későbbi évtizedekben egyre gyakoribbá váltak. A leghírhedtebbek az ausztriai Josef és Elisabeth Fritzl, valamint Natascha Kampusch ügyei. Kampusch-t emberrablók tartották fogva egy pincében 8 éven át, míg Fritzl saját lányát, Elisabethet zárta be 24 évre. Ez utóbbi eset szörnyűségét a vérségi kapcsolaton kívül az is fokozza, hogy Fritzl unokái egyben saját lányai is.

A szoba az ilyen ép ésszel felfoghatatlan esetek utóhatását próbálja elemezni, s értelmezni a szenvedők reakcióit. Ezért is vált fél-háromnegyed óra után, és koncentrál Joy és Jack visszailleszkedési kísérleteire Leonard Abrahamson műve. Habár a fordulat után lesznek kétségeink, de kár értük, mert szerencsére a film hátralevő része ugyanolyan érdekes, mint a szobában töltött idő. Érdekes és éles kontrasztban áll a fogsággal például az a jelenet, mikor Joy fiával visszatér a családi házba, ahol a nagymama és párja élnek, s természetesen kordonnal elkerített újságírók veszik körbe az épületet. Anyának és gyermekének pedig a rendőrök és ügyvédjük javaslatára futniuk kell, ha nem akarnak zaklató villáminterjúkat, tenyérbe mászó riporterek arcátlan és tolakodó kérdéseit. Vagyis bizarr módon, a szobából, fogságukból szabadulva sem lehetnek igazán szabadok, mert egyéb konvenciók arra kényszerítik őket, hogy tágasabb helyiségbe, de lényegében ismét „négy fal” közé szoruljanak be.

Ezeket az „utóhatás részeket" pedig Leonard Abrahamson roppant mód elmélyíti, pszichológiailag nagyon hitelesen kibontja. Azt már a szobai részekről sem lehet elmondani, hogy Abrahamson egyoldalú lenne, hiszen még az undorító Öreg Nicket is képes úgy bemutatni, hogy emberként, és ne egy csótányként tekintsünk rá. De a társadalom, illetve a család reakcióját, vagy Joy, az édesanya vívódását pedig abszolút átélhetővé teszik a történet és a film alkotói. Emma Donoghue és Leonard Abrahamson sem ítélkeznek, nem akarnak bírák szerepében tetszelegni, nem kívánják „megmondani a tutit”. Pedig találkozunk igen szélsőséges megnyilvánulásokkal a szobai képsorok után is (lásd Joy édesapjának álláspontját), de átgondolva a történteket, és azonosulva az ilyen szomorú esetek érzelmi hatásával, mi, befogadók is csak tanácstalanul nézzük végig A szobát.

Persze remek karakterek ezúttal sem születtek volna meg remek színészek nélkül. Ami nyilvánvaló, hogy az első háromnegyed órát nemcsak a jól felépített hangulat és a forgatókönyv, hanem a két főszereplő játéka is emlékezetessé és élvezetessé teszi. A már az Átmeneti állomás című 2013-as dráma miatt is többszörösen díjazott Brie Larson joggal kapta meg a Golden Globe-ot, teljes mértékben azonosul szerepével, és kiválóan formálja meg a tehetetlensége miatt önváddal küszködő édesanyát. Egyébként az ő szabadulás utáni reakciói miatt is érthető, hogy nagyon felháborodunk az ilyen és ehhez hasonló eseteken, melyek örökre tönkretesznek emberi életeket, nemcsak a sok évi bezártság, hanem a fogság utáni önmarcangolás által is.

De A szoba fénypontja egyértelműen a Jacket megformáló Jacob Tremblay. Ilyen tehetséges, természetes színészi játékot produkáló gyermekszínészt kevés alkalommal láthatunk. Olyan ez számára, mint egy játék, melyet otthon, a barátaival, szüleivel játszik: Tremblay pompás munkát végzett, és reméljük, hallunk még róla.

A szoba nagyon jó film, megérdemli az Oscar-jelölést, fontos témája miatt nagy esélye van a győzelemre. Néhol túlzottan melodramatikus, a zene például tolakodó, ugyanakkor fájóan átlagos egy ilyen drámához, de ezek csap apróságok. Összességében igen erős atmoszférával bír, remek karaktereket és színészeket vonultat fel, és fájdalmasan aktuális a története. Emma Donoghue és Leonard Abrahamson műve rekviem a már megszabadult áldozatokért, és jajkiáltás a még ismeretlen bajbajutottakért, akik valamilyen perverz alak szexuális aberrációjának kiszolgáltatottjai.

A szoba (Room)

Színes, feliratos, ír-kanadai dráma, 118 perc, 2015.

Rendező: Leonard Abrahamson

Író: Emma Donoghue

Forgatókönyvíró: Emma Donoghue

Operatőr: Danny Cohen

Zene: Stephen Rennicks

Producer: David Gross, Ed Guiney

Vágó: Nathan Nugent

Szereplők: Joy (Brie Larson), Jack (Jacob Tremblay), Öreg Nick (Sean Bridgers), Joy édesanyja (Joan Allen), Joy édesapja (William H. Macy), Dr. Mittal (Cas Anvar).

Forgalmazó: Vertigo Media Kft.

Bemutató dátuma: 2016. január 28.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!