A Jessica Jones abban hasonlít a Marvel és a Netfix másik idei (siker)sorozatához, a Daredevilhez, hogy a világ megmentéséért harcoló szuperhősök helyett egy kisebb kaliberű, lokális hőst tesz meg főszereplőnek, és kihasználva az online szolgáltatás nyújtotta szabadságot, a kábel TV-s társaságoknál sokkal naturalistább, árnyaltabb ábrázolásmódot enged meg magának. A hasonlóságoknak azonban ezzel vége is szakad, mivel a Jessica Jones atmoszférájában (többnyire reggel játszódik, nem úgy, mint az ebből a szempontból sokkal erőteljesebb Daredevil) és témájában is teljesen más hangokat pedzeget.

Amíg Matt Murdock pokoljárása inkább az össztársadalmi érdekek mentén zajlik, addig Jessica Jones kálváriája sokkal intimebb, nézzük akár magát a címszereplőt, akár az antagonista szerepét betöltő Kilgrave-et.

A Daredevil Wilson Fiskjéhez hasonlóan Kilgrave-et is a hatalom, mások irányítása mozgatja, de amíg Fisk a maga eltorzult értékrendje alapján valamifajta nagyobb célt próbál szolgálni, addig a kisstílű Kilgrave uralkodni vágyása sokkal zsigeribb, önzőbb okokra vezethető vissza. Bár a sorozatban többnyire másodlagos tényező a szereplők különleges képessége, Kilgrave esetében az agykontroll (miszerint bárkit rá tud venni bármire) nemcsak a cselekmény katalizátoraként működik jól, hanem a karakter jellemének mataforikus kivetülése is egyben: ez a figura arról szól, hogy kihasznál, becsap, és semmibe vesz másokat, és mindeközben az erkölcsi felelősségnek még csak a szikráját sem képes felmutatni.

Amikor az évad felénél az addig többnyire arctalan és vérfagyasztóan rémisztő Kilgrave-et elkezdi árnyalni a széria, és egy rövid időre eljátszik azzal a gondolattal is, hogy ez az ördögi figura nem teljesen menthetetlen, a néző képes megenyhülni vele szemben (már csak azért is, mert másrészről roppant szellemes, és jóizlésű gonosztevő). A széria ugyanúgy játssza ki a néző könnyelműségét, mint Kilgrave a vele szemben tehetetlen áldozatokat, de végül nem menti fel őt a tettei alól – ezzel alátámasztva, hogy a világban sajnos tényleg létezik a gonosz, még akkor is, ha nehéz róla tudomást venni.

A sorozatban pedig többször felbukkanó motívum, hogy emberek másokat hibáztatnak a saját gondjaik, veszteségeik miatt, és ezért igazolva látják saját bűneiket, rossz cselekedeteiket. A házaspár, akik a szuperhősöket okolják a szeretteik elvesztése miatt, Luke Cage, aki majdnem revansot vesz a felesége gyilkosán, Jeri Hogharth, aki rendszerint a zűrös magánéletével védekezik Jessica előtt, az idegbeteg szomszéd csaj, aki a címszereplőt hibáztatja, amiért az öccse eltávolodott tőle, vagy akár maga Kilgrave, akit a saját szülei vetettek alá kísérleteknek.

A helyénvaló reakció pedig – roppant szofisztikált módon – természetesen Jessica szájából hangzik el: „dugjátok fel a seggetekbe a gondjaitokat!”. Ha pedig valakinek, hát a sorozat címszereplőjének minden joga megvan a többi lelkironcs kioktatásához, Jessica ugyanis többszörösen traumatizált figura. Először a szülei elvesztése, majd a nevelőanya zsarnokoskodása, végül Kilgrave megerőszakolása okán. Ezek együttesen akkora szégyenérzetet és bűntudatot táplálnak benne, amitől nemhogy lényegében képtelen az emberi kapcsolatokra, hanem tudatosan el is zárkózik előlük

A Jessica Jones pedig – túl azon, hogy egy roppant izgalmas, jó arányérzékkel dolgozó, és a Daredevilhez hasonlóan kiszámíthatatlan bűnügyi sorozat (a szimpatikus mellékszereplők itt is szemrebbenés nélkül haláloznak el) – elsősorban erről szól. A sorozat a legkülönfélébb kapcsolatokat vonultatja fel, a leszbikus szerelmi háromszögtől a zűrös anya-lánya viszonyon keresztül a Kilgrave ténykedése miatt összeálló terápiás csoportig. Ebben az olvasatban pedig Jessica és Kilgrave viszonya is egy hétköznapi, eltorzult kapcsolat leképződése, amiben az egyik fél akarata érvényesül a másik fölött. Kilgrave annyira hozzászokott a hatalmához, hogy amikor életében először akadályba ütközik, és nem kapja meg a vágya tárgyát(!), nem képes feldolgozni az elutasítást, és Jessica megszállottjává válik (félelmetes, de Kilgrave gonoszsága pont abból fakad, hogy sosem nőtt fel, egyszerűen elkerülte a szocializáció lépcsőfokait).

Jessica mellett azonban a férfi szereplők zöme inkompetens, a kémia legapróbb szikrája nélkül. A manipulatív Kilgrave mellett egyedül a robosztus Luke képes fölé nőni, és ezáltal megteremteni a bizalmat, de nem annyira a termete, mint inkább a hasonló érzelemvilága miatt válhat Jessica partnerévé (ő is egy megsebzett, visszafogott, „teszek a világra, csak hagyjanak békén” típus). Ellenben fontos megjegyezni, hogy a Jessica Jones egy pillanatig sem a maszkulinitással azonosítja az emancipált nő fogalmát (mint a női akciófilmek többsége, ahol a nemiség sokkal inkább csak a cool-faktort hivatott erősíteni). Bár Jessica szabados nyelvjárása és kapucnis pulcsija nem különösebben nőies jellemvonások, ez a belevaló tökös csaj pillanatok alatt képes elérzékenyült, törékeny kislánnyá változni, vagy éppen őrülten vad femme fatale-lá (a színészek zöme egyébként remek, de nem sokat érnének, ha a főszerepet játszó Krysten Ritter nem lenne ugyancsak az).

Az erőteljes női karaktereknek azonban nem szakad vége Jessicánál, és a sorozat épp úgy képes elrettentő (Trish képmutató, karrierista anyja) és ijesztő (a férfi szereppel 100%-osan azonosuló Hogarth), mint hasonlóan szimpatikus példák (a gyönyörű, gazdag, híres, mégis emberi Trish) felsorakoztatására, mialatt érint egy csomó, főleg a nőiességhez kapcsolódó témát (abortusz, megromlott házasságok, jobban kereső nő, stb.)

Miközben a sorozat fókuszában a kapcsolatok női oldalról való megélése, bemutatása történik, és a férfiak többsége pont annyira kerül margóra, mint ahogy azt egyébként fordítva megszokhattuk (Trish Willnek: „Tegnap este jól éreztem magam veled, de ez nem azt jelenti, hogy érdekel a véleményed...”), a Jessica Jones azzal is tartja magát a Marvel/Netfix életszagú hangvételéhez, hogy a szereplői rendkívül esendőek, és hibát hibára halmoznak, jószándékuk gyakran torkollik katasztrófába (Kilgrave csaliként használt szülei, a terápiás csoport Jessica irodájához vonulása, Will ámokfutása, stb.). Amit a Marvel a Bosszúállók folytatásában eljátszott egy blockbuster szintjén, azt most eljátssza a „hétköznapi” átlagemberek szintjén is.

Jessica, miközben érezhetően nem akar azonosulni semmiféle hősiességgel, természetéből fakadóan mégis felveszi a hős szerepet (miközben az intim tere is fokozatosan tágul ki az egész városra, és így válik végül Fenegyerekhez hasonló igazságosztóvá, akivel később közös szuperhőscsapatot alapítanak Defenders néven), ami többek között azt is jelenti, hogy nem öli meg Kilgrave-et. Kilgrave halálának ugyanis súlyos ára lenne, az egyik mellékszereplő, a beszédes nevű Hope 20 éves bebörtönzése, és Jessica ezt akarja elkerülni, később viszont egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ezzel a gyilkossággal (ami az ő részéről is csak egy újabb trauma lenne) rengeteg emberáldozatot megspórolhatott volna. Ennek ellenére mégsem hibáztatható, mivel ami működik az ideák szintjén (lásd blockbusterek), az talán kevésbé működik a valóság szintjén – innentől kezdve pedig mindenki eldöntheti saját vérmérséklete szerint, hogy mi lett volna a helyes, és hogy kinek volt jobban igaza?