Péterfy-Novák Éva nem mesét ír. Nem szépeleg. S ez az Egyasszony című előadás egyik legnagyobb erénye. Őszinte, brutális, nyers és megrázó. Nem fröcsög a vér, nincsenek nagy díszletek, zenekar vagy táncosok – mégis, százötven ember nézi másfél órán keresztül néma csendben az egyetlen színészt, Tenki Rékát, és hallgatja a szájából elhangzó történetet. Egy anya történetét.

Tenki Réka szinte kamaszként lép elénk, zavarban van, mosolyog, csacsog, kezét tördeli, látszik, hogy izgul. Ebből a „mit sem sejtő” állapotból indulva a szemünk előtt nő fel, válik érett asszonnyá, hagyja el naivitását. Első terhessége alatt a komplikáció veszélye szinte fel sem merül benne, még akkor sem, mikor a jelek már egyértelműek. Mert nem, vele ez nem történhet meg. Másodszorra már kicsit gyanakvóbb, kicsit fél, de hát kétszer nem csap ugyanoda a villám, reméli. Harmadszorra már szinte retteg, alig akarja elhinni, hogy egészséges kisfiúnak adott életet.

Tenki Réka mindvégig finoman, érzékenyen, mégis nyersen játszik, arcával, gesztusaival képes elérni, hogy lássuk azt, amit ő: gyermekét az újszülöttek között, a rossz hírt közlő orvost, gyakorlatilag szinte bárkit és bármit. Egyszerre tud hozzánk, nézőkhöz beszélni, egy személyben hitelesen előadni párbeszédeket vagy láttatni különféle helyszíneket. Ebben természetesen nagy szerepe van a szövegnek is, mely érzékletesen ír le hangokat, szagokat, érzéseket, élményeket.

Kálmán Eszter, aki egy személyben a díszlet- és jelmeztervező, ruháival segíti Tenki Réka átalakulását, a karakter fejlődését, miközben egy rendkívül izgalmas és jelentésekkel teli térbe helyezi a történetet. Egy kórházi váróteremben, vizsgálóban vagyunk. Itt mesél, itt éli az életét Éva – ezzel is jelezve, hogy mennyire az élet szerves részévé, helyszínévé válhat a kórház, vagy hogy mi minden dőlhet ott el.

Ugyanakkor Tenki Réka egy pillanatig sem szenveleg. Nem sír. Konkrétan, majdnem tényszerűen közli a dolgokat, el-elmesél történeteket, nemcsak kislányáról, elvesztett kisfiáról, egészséges gyermekéről, hanem a múltjából, életéből és házasságáról is. Ez utóbbival az előadás szintén komoly témát boncolgat, hiszen a „szemünk láttára” válik a kedves, néha kissé tartózkodó férjéből megrögzött bántalmazó. S ami talán még ennél is megrázóbb, az asszony türelme, a bocsánatkérés-függősége, az elszakadni képtelensége. Jó végül, ha nem is megkönnyebbülni, de kicsit megnyugodni, mikor Évára rátalál a szerelem, mikor újra boldognak látjuk – ha nem is úgy, mint az előadás, az első terhesség kezdetekor.

A történet személyes élményekből született, előbb blog, majd könyv formában. A színpadi változatot Tasnádi István készítette. A nyers őszinteség mellett a szöveg hatalmas erénye az a finom, gyakran nagyon egyszerű, mégis megmosolyogtató humor, ami segít befogadhatóvá tenni az előadást. Hiszen 90 percet teljesen letaglózva végigülni szinte lehetetlen. A kis oldások, az olykor groteszkbe hajló megjegyzések viszont segítenek kicsit ki-kiengedni.

Paczolay Béla rendező rendkívül finoman hangolta össze a különféle részleteket: a kis, hangulatfestő zajokat (Barabás Béla), a nő olykor könnyed, olykor kényszeres cselekvéseit (amelyek nem vonják el a néző figyelmét a szövegről, inkább csak erősítik), a pakolásokat, öltözéseket, szüneteket. Az előadás kidolgozottságával, végiggondoltságával, érzékenységével eléri, hogy egy percre se lankadjon a figyelmünk, egyetlen másodpercre se szakadjunk ki a történetből. Paczolay ehhez nem látványelemeket vagy effekteket használ, hanem jó érzékkel épp azt az egyszerűséget ragadja meg, amit ez a megrázó szöveg megkövetel.

Ugyanúgy tesz Tenki Réka is, aki képes a karakter hihetetlen mélységeit megmutatni: hogy a copfos, szinte ugrándozó lány valójában milyen elképesztően erős, hihetetlen akaraterővel rendelkező és mérhetetlenül szeretni tudó asszony.

Gyakran hallunk, olvasunk különféle rémtörténeteket, amik a terhességhez kapcsolódnak. Sokan mondják, mindegy, fiú-e vagy lány, a lényeg, hogy egészséges legyen. Ez a történet nem rémtörténet, nem arra szolgál, hogy elriassza, megfélemlítse a leendő kismamákat. Ez a történet arról szól, hogy hinni kell, és ha már hinni nem lehet, akkor szeretni, mindennél jobban és minél tovább. Akár egészséges, akár nem. Mert a szeretet alapvető.

Az előadás végén Tenki Réka elhagyja a színpadot, kilép a kórházi térből. Hosszú percekig néma csend van – akárcsak az előadás egésze alatt. A (meghatott) orrfújásokon kívül sem köhintés, sem suttogás, sem matatás nem hallatszik. Mindenki ül, letaglózva, mozdulatlanul. Nem vagyunk ehhez szokva. Nem tudjuk, mit kell tenni. Mert nem lehet ott mindig valaki, hogy megmondja, mi a jó döntés. Vagy legalább a helyes. Egyszerűen meg kell tennünk, amit tudunk. Tapsolunk.

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

Színpadra alkalmazta: Tasnádi István

Előadja: Tenki Réka

Díszlet-jelmeztervező: Kálmán Eszter
Zeneszerző: Barabás Béla

Smink: Ádám Júlia

Fotó: Tiszeker Dániel
Grafika: Csáfordi László

Producer: Orlai Tibor

Rendező: Paczolay Béla

Az előadás a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.

Bemutató: 2015. október 21.

Jurányi Ház

Fotó: Takács Attila