Monteverdi ugyanis elsőként tette meg azt a lépést, ami azelőtt ismeretlen volt az énekes színpadi műfajon belül: az addigi mitologikus témák helyett tisztán történelmi eseményt vitt színre, leszámítva a három istenséget - Virtust, Fortunát és Ámort -, de ők csak jelen vannak, az események kimenetelében nem játszanak különösebb szerepet (leszámítva a Szerelem istenét, akinek segítségével Poppea megmenekül az Otto keze általi haláltól). Monteverdi nem megfoghatatlan, magasabbrendű entitásokat, hanem evilági, esendő, köztünk élő emberi lényeket ábrázol. Nemcsak ebből áll a mester újítása: olyan új zenedrámai stílust hozott létre (jóllehet, ez már korábbi alkotásaira is jellemző), melyben a zene alárendeltje a szövegnek, mégis értelmezi, dramatizálja azt. Ez a kitétel egyébként megfelel a görög tragédiákra emlékeztető deklamáló stílusnak, ami után a 16. században a firenzei Camerata tagjai kutattak.

A Müpában most a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekartól egy Magyarországon utoljára 20 évvel ezelőtt látott opera színrevitelét láthattuk. Érdekesség, hogy a DVD-n is kiadott, 1996-os Németh Pál vezette Capella Savaria felvételén az Operaház jelenlegi igazgatója, Ókovács Szilveszter is szerepel.

A szervezők által a Hangversenyteremnél kevesebbre becsült nézők számából, illetve a korszak hangszereinek (általában) kisebb számából adódóan a Müpa Fesztivál Színházában vagy akkor járok, amikor kortárs zenét, vagy akkor, amikor régizenét hallok. Most, hogy megszólalt a Monteverdi-opera, még ezt a termet is túl nagynak találtam, ugyanis az Orfeo Zenekar kissé halknak tűnt a maga korhű hangszereivel. És a Baráth Emőke (Fortuna), Hagar Sharvit (Virtus) és Pintér Ágnes (Ámor) által megformált istenek is visszafogottnak tűntek.

Míg az első két énekes főszerepekben is jeleskedik később (Baráth Emőke Poppeaként, Hagar Sharvit Octaviaként), Pintér Ágnes a darab során végig a szerelem istene marad. Az estén ő, illetve a Vallettót alakító Molnár Anna voltak azok énekesek, akiknek a hangját nem odaillőnek éreztem: mintha énekstílusuk inkább a 19. századi, és nem a barokk operákon iskolázott hang lett volna.

Nem a hangjuk tisztaságával volt probléma; egyszerűen nem adták azt a pluszt, amit legmagasabb szinten kétségkívül Baráth Emőke nyújtott, Poppea szerepében: hangjának magabiztosságával, tremolóinak ésszerű használatával, a hangok megtámasztásának tudásával. Hangja és színészi kvalitásai játékának valami olyan érzéki, nőies sokszínűséget adtak, amit én még sokáig hallgattam volna.

Persze hálás szerep volt az övé, hiszen ő „igazi” nőt alakíthatott. A Geréb Zsófia rendezte produkcióban ugyanis sokszor nem lehettem biztos abban, hogy ki melyik nemhez tartozik. Az amerikai Jeffrey Thompson például bravúros alakítást nyújtott Poppea idős, ám nyíltan babérokra törő dajkájaként. Ő volt az, aki a téma és a zene magasztosságát kicsit oldotta csoszogó mozgásával, el-elcsukló vagy éppen hirtelen a szereplőkre ordító hangjával, reumás derekával. Nérót Vizin Viktória alakította, és látszott, mennyi energiát fektetett férfias megjelenésébe: kinézete egy 80-as évekbeli rocksztáréhoz volt hasonlatos.

Az „igazi” férfit ezen az estén a Senecát megformáló Sebestyén Miklós alakította, akinek basszbaritonja szívet melengetően szólalt meg a szopránhangok mellett. A Matthew Shaw által alakított Otto kezdetben olykor hamisnak hangzott, a darab előrehaladtával azonban egyre fényesebben tündökölt a megcsalt kedves. Otto egyébként sok helyen helytelenül szerepel Poppea férjeként, miközben annak csak szerelme volt.

Pázmány Virág egyszerű, nem harsogó elemekkel dolgozott: a díszlet fő elemei a színpad elején lévő 1 vagy 3 darab vízzel teli üvegkocka, mely sokszor szerves része volt a darabnak. Volt azonban olyan is, amikor csak úgy volt: azért, hogy egy-egy szereplő lemossa magát, vagy a kezével játszadozzon a vízben. Az egyszerű elem mégis jó ötletnek tűnt, hiszen Seneca halála, illetve az elüldözött, megcsalt császárné, Octavia Rómából hajón való távozása is a vízhez köthető.

A szcenírozás nem sokat adott hozzá az operához, sőt, olykor zavaró volt a villódzás (ami inkább a Müpa épületének falán sötétben megjelenő színes, villódzó csíkokat juttatta eszembe). Az eklektikus jelmez is Pázmány Virág nevéhez köthető: volt, aki estélyiben (Octavia királynő), volt, aki farmerban és szives felsőben (Ámor) és volt, aki fekete trapézgatyában feszített. A legmaradandóbb Poppea jelmeze volt, ami a balerinákhoz hasonló karcsúságú és mozgású Baráth Emőkére tökéletes passzolt. A jelmezek változatosságával Pázmány Virág talán fokozni akarta, hogy Monteverdi figurái milyen színes és egyedi jellemek.

Vashegyi György és az Orfeo Zenekar Magyarországon garancia, ha az ember jó régizenét szeretne hallani, ami nem csak kis országunkban állná meg a helyét. De igaz ez az egész előadásra: ha nem is tökéletes, de olyan volt, amilyennel máshol sem kellene szégyenkezni. Én pártolom, hogy még több nem mainstream (értsd kevésbé játszott barokk vagy kortárs) zene jöjjön a Fesztivál Színházba…

A műsoron:

Monteverdi: Poppea megkoronázása

Közreműködött:

Baráth Emőke (Fortuna/Poppea), Vizin Viktória (Néró), Hagar Sharvit (Virtus/ Ottavia), Matthew Shaw (Otto), Jeffrey Thompson (Arnalta), Sebestyén Miklós (Seneca), Tatai Nóra (Drusilla), Pintér Ágnes - ének, Egyed Beáta - tánc (Ámor), Zemlényi Eszter (Pallasz/ Damigella), Molnár Anna (Valletto), Mészáros Péter (Első katona), Kálmán László (Második katona/ Libertius), Blazsó Domonkos (Mercurio), Borka Ákos (Liktor), Pintér Ágnes, Tatai Nóra, Zemlényi Eszter, Molnár Anna (Szerelmesek kara), Mészáros Péter, Korbász Viktor, Borka Ákos (Seneca tanítványai, konzulok, tribunusok)

Orfeo Zenekar

Vezényel: Vashegyi György

Rendező: Geréb Zsófia

Díszlet-, jelmez-, vetítéstervező: Pázmány Virág

Koreográfus: Soós Attila