Ha meghalljuk vagy elolvassuk azt a nevet, hogy Steven Spielberg, sokféle filmalkotás beugorhat. Spielberg alkotott nagyon jó (Párbaj, A cápa, A sugarlandi hajtóvadászat, Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói, Jurassic Park), fontos és fontoskodó (Schindler listája, Hadak útján, Lincoln), és kifejezetten feledhető, rossz filmeket is (Meztelenek és bolondok). Mindenesetre neve egybeforrt Új Hollywooddal és a modern blockbusterrel, nélküle a mai amerikai (globális) fősodorbeli filmek biztosan nem így festenének. Hogy ez jó vagy rossz, mindenki döntse el maga. Mindenesetre a kortárs Hollywood atyjai (lassan nagyapjai) közül mindig is Spielberg volt az, aki az anyagi haszonszerzés és a filmtechnikai kísérletezés mellett nagyon sokat adott a történetek és a karakterek kidolgozására is (szemben alkotótársával és egyben állandó riválisával, George Lucasszal, akinek inkább jó ötletei voltak, de művészi szempontból még saját gyermekét, a Star Warst sem tisztelte – lásd a Csillagok háborúja-sorozat bosszantóan agyonmódosított DVD- és Blu-ray kiadásait, illetve a franchise kiárusítását a Disney-nek).

Persze az évtizedek során Steven Spielberg lassan-lassan nemcsak testileg, hanem lelkileg is megöregedett, és legutóbbi munkái – élen a giccses Hadak útjával és a bosszantóan papírízű Lincolnnal – nehézkes, akadémista nyűglődések csak. Így jó néhányan nem is vártunk túl sokat a Kémek hídjától, melyben ismét Tom Hanks, Spielberg állandó, a rendezőhöz hasonlóan egyre modorosabb filmeket (Philips kapitány) bevállaló színésze játssza a főhőst. Szerencsére azonban, nagyban a Coen-fivérek (Véresen egyszerű, Az ember, aki ott se volt, Nem vénnek való vidék) frappáns és humoros forgatókönyve miatt Spielberg ismét egy igazán jó filmmel szórakoztatja rajongóit.

Mint az utóbbi pár évben, úgy a Kémek hídjában is történelmi témához, illetve valós, megtörtént eseményhez nyúlt a veterán rendező-producer, melyen keresztül amúgy nemcsak univerzális emberi kérdésekhez, hanem jelenlevő politikai problémákhoz is közelít. A helyszín az Egyesült Államok, az évszám pedig 1957. Egy Rudolf Abel (Mark Rylance) nevű öregúr tengeti látszólag unalmas napjait New York brooklyni negyedében. A napi rutin és a festegetés azonban csak álca, és erre a hidegháború kellős közepén a kommunista-paranoiás Egyesült Államok hatósága, az FBI elég gyorsan rájön. Rudolfot le is kapcsolják mint szovjet kémet, de az elképesztő erkölcsi tartással bíró idős férfiből nem tudnak egy szót sem kicsikarni. Így villamosszékbe akarják küldeni kvázi koncepciós per keretében, azonban a demokratikus látszat fenntartása végett a hatalom James Donovant (Tom Hanks), egy baleknak vélt profi ügyvédet bérel fel Rudolf védelmére. Habár az ügyvéd úrnak engedelmes öleb módjára ölbetett kézzel kellene végignéznie az ítélethozatalt, azonban számára sokkal fontosabb a hivatás és, Rudolf szavai hatására, az erkölcsi tartás.

Így magáévá teszi az ügyet, és úgy fordul a sors, hogy egy amerikai kémpilóta szovjet fogságba esésével megnyílik a lehetőség James számára: egy fifikás berlini csereakció keretében sok év után visszajuttathatja az időközben barátjává vált Rudolfot hazájába. Igen ám, de az ügyvédnek nemcsak a Szovjetunióval, hanem az amerikaiak elismeréséért harcoló Német Demokratikus Köztársasággal is meggyűlik a baja, mikor a berlini fal felhúzásakor egy ártatlan amerikai egyetemistát lefülel a politikai rendőrség. Emiatt Donovannek már két amerikai életéért kell alkudoznia, kijátszva egymás ellen az elvileg szövetséges szocialista államokat.

Steven Spielberg, illetve a Coen-fivérek filmjének műfaját nehéz meghatározni. Fontos ismét hangsúlyozni, hogy a történet valós történelmi eseményen alapszik, ebből adódóan pedig kosztümös dráma. Ugyanakkor az itt kifejezetten izgalmasra és érdekesre sikerült tárgyalási részeket a Kémek hídja gyorsan letudja, és átkerülünk 1961-be, Berlinbe, mikor a keletnémet pártállam katonái elkezdik építeni a falat. A szigorúan felügyelt objektumon át-átszökő James Donovan története így innentől inkább kémthrillerré változik, minthogy a néző az ide-oda vándorló ügyvédért fog izgulni. S jogos a Kémek hídja műfaji címkéi közé a szatírát is felragasztani, mivel a Coen-fivéreknek hála korábbi filmjeikre jellemző irónia uralja a cselekményt. A humor pedig nem önmagáért való, hanem jól felépített, a történetbe szervesen integrált elem, mely által képet kapunk a hidegháború kölcsönös gyűlöletpolitikájáról és a szemben álló felek hatalmi játszmáiról.

Persze hidegháborús kémthrillert ezret és egyet láttunk már a klasszikus James Bondoktól kezdve A mások életén keresztül a magyar A vizsgáig bezárólag. Sőt ironikus kémfilmekkel is találkozhattunk bőven, elég csak Alfred Hitchcock Észak-északnyugatjának egyszerre feszült és mulattató cselekményére gondolni. Éppen ezért a Kémek hídja megközelítése és hangneme nem túl eredeti. Mégis remekül összerakott mozi, jól felépített jelenetekkel és  szatirikus élű szituációkkal. Az irónia, a humor révén az alkotók képesek elrugaszkodni az egydimenziós, egysíkú ábrázolásmódtól, és mindkét hidegháborús félt egyaránt kritizálják. Sőt talán a mérleg nyelve ezúttal kicsit épp a „másik oldal” felé billen. Ugyanis Rudolf és a lezuhant amerikai kém, Francis Garry Powers között van egy markáns különbség – humor szempontjából is. Rudolf szovjet kém, akit a paranoid oktatófilmek és az amerikai iskola is mumusként tüntet fel. Az agymosást jól szemlélteti Donovan fiának reakciója, aki az iskola után az atomháborús forgatókönyv utasításait követve gyűjt vizet a fürdőkádban, mert „bármelyik percben jöhet az atom”.

Azonban ezzel a sztereotip és megmosolyogtató pánikkeltéssel szemben Rudolf személyében egy olyan „kommunistát" ismerhetünk meg, aki komoly erkölcsi tartással és higgadtsággal bír amerikai kollégájához képest. Rudolf nem retten meg a halálbüntetéstől, a végsőkig kitart, és tényleg semmit nem árul el módszereiről, a Szovjetunióról, a hírszerzés működéséről stb. Nem tudják megtörni – akár gyerekkori példaképét, aki a szovjet polgárháború alatti terrorban is ember maradt, és a katonák egyre durvább ütlegelései után is minduntalan felállt. Rudolf még a villamosszékre is csak vállat von, és mikor ügyvédje arról kérdezi, fél-e a haláltól, csak ennyit bök oda: „az segítene bármin is?”.

Rudolf esetében magával az ügynökkel nevetünk. Az amerikai zöldfülű kém esetében azonban őrajta magán nevet a néző. Az ügynök repülős balesete is irtózatosan vicces, ebben a Coen-fivérek abszurditása köszön vissza, és már ez az egyetlen, rövid, zuhanós jelenet is megmutatja, mi lehetett volna a Meztelenek és bolondokból, ha Spielbergnek van humorérzéke (ami saját bevallása szerint sincs a rendező-producer mozi-fenegyereknek). Teljes képtelenség, ahogy a gépet szinte két kézzel, a rögzítő kötelét marokra fogva próbál Powers a levegőben maradni, majd egy egész gépronccsal a nyakában földet érni. Chaplinesen, sőt inkább Harlod Lloyd-osan, már-már rajzfilmszerűen burleszkes jelenet ez, mégsem válik gagyivá tőle a Kémek hídja.

Sőt az ilyen és ehhez hasonló epizódokkal, Powers figuráján, illetve a film első felének tárgyalótermi részein keresztül mutatják be az alkotók, hogy az amerikai hatalmi rendszer egy cseppet sem jobb, mint a szovjet, a kommunista, melyekkel számtalanszor riogatták az Egyesült Államok társadalmát a hidegháború alatt. A Kémek hídjában mindkét fél számára fontos jelentőséggel bír a pénzérmébe rejtett információ (Rudolfnak egy kódsort, Garrynek pedig „hazamentő” öngyilkossághoz való mérgezett tűt rejt az üreges érme), mely annak szimbólumaként is felfogható, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió ugyanazon érem két oldala. Igaz, ezt is jó pár film feldolgozta már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, főleg manapság, hogy a két szuperhatalom gyakorlatilag lefordítható egymásra. Nemcsak ezirányú gondolkodásmódjukban, hogy egy érmébe kell rejteni fontos információkat. Hanem abban is megnyilvánul a szovjet és az amerikai rendszer hasonlósága, hogy a koncepciós perek az óceánok egyik partján sem ismeretlenek. Garryt és az amerikai diákot dohos cellában tartják, és megfélemlítik őket – miközben az USA-ban Rudolf ügyvédjét maga a bíró is arra buzdítja, hogy csak asszisztáljon a már előre kitervelt tárgyalási procedúrához. A hidegháború alatt, kiváltképp az ötvenes években, miközben a Szovjetunióban és csatlós tagállamaiban (így Magyarországon is) az Amerika-barát Titót mint „láncos kutyát” átkozták, a „reakciós”, „imperialista” kémeket üldözték tűzzel-vassal, addig az Egyesült Államokban a hatalom antikommunista pánikot keltett, baloldali érzületű alkotókat „feketelistáztak” Hollywoodban és a művészi életben egyaránt.

Persze amúgy a film legérdekesebb részei egyértelműen a berlini szekvenciák. Igaz, Spielberg és a Coen-fivérek műve egy másodpercre sem ül le, de ha összehasonlítjuk, jóval feszültebbek és működőképesebbek a berlini jelenetek a tárgyalótermi részeknél. Spielbergék olyan érzékletesen, olyan átütő erővel jelenítik meg a diktatúrát, és egy tragikus történelmi pillanatot (Kelet-Berlin teljes elszigetelését), hogy az atmoszféra szinte fojtogatóvá és szó szerint jéghideggé válik (minthogy tél közepén járunk). Döbbenetes, amint szerencsétlen átlagemberek utolsó leheletükkel próbálnak átlépni a még fel nem épült falon, vagy mikor átkocsikáztatják a főhőst a szovjet övezet berlini városrészein, melyeket a szovjet hatóságok nem engedtek felújítani, erősítve ezzel a németek második világháború és fasizmus miatti bűntudatát.

Éppen ezért talán érdemesebb lett volna kifejezetten erre kihegyezni a filmet. Mert így Spielberg és a Coen-fivérek filmje kicsit egyenetlen. A Kémek hídjának ritmusával ugyan nincs baj, és kellőképp izgalmasak az Egyesült Államokban játszódó tárgyalós részek is, de a majdnem egy órás amerikai szekvenciák a berlini jelenetek perspektívájából túl hosszú felvezetésnek tűnnek. Hiszen míg nem tudjuk, mi fog történni a sztori második felében, azt hisszük, a Kémek hídja egy igen izgalmas tárgyalótermi-jogi dráma lesz, melyben az ideológia és az univerzális igazságérzet fognak összecsapni az USA elfogult bírósága és Tom Hanks karaktere közt. Azonban a „Rudolf és Jim kontra Amerika” konfliktus viszonylag hamar feloldódik, és utána a Kémek hídja radikális fordulatot vesz. Azaz tárgyalótermi drámából kémthrillerré alakul Spielbergék filmje.

Ezt a merész váltást azért szerencsére nem sínyli meg a Kémek hídja, de akkor sem illett volna elmenni a probléma mellett. Sokkal egységesebb lenne Spielbergék művének stílusa, atmoszférája és tematikája, ha választottak volna, és ennek a kétségtelenül drámai történelmi eseménynek vagy az egyik, vagy a másik részét ragadják meg. Még akkor is szerencsésebb lett volna megválni egyik kedvenc sztorijuktól az alkotóknak, ha manapság végképp nem divat a „tiszta műfajiság”, és mindennek egyszerre szórakoztatónak, akciódúsnak és drámainak kell lennie a fősodorban.

Továbbá, ha már a hosszú expozícióról esett szó, meg kell említeni, hogy az alkotók nem tudták frappánsan lezárni sem a filmet. Ám míg a bevezető részek remek sztorit mutatnak be, ízlésesek, így megbocsátjuk, hogy végül a filmben maradtak. Ezzel szemben a végkifejletet bemutató zárójelenet felesleges. Illetve nemcsak felesleges, de a tipikus spielbergi giccs csurran-cseppen bele. Ami meglehetősen korrodáló hatású, tekintve, hogy az utolsó nagyjelenet, a történet kvázi megoldása zseniális lett. Vagy mondhatnánk, a „showdown”, a „leszámolás”. De nem mondjuk, mert Spielberg egy puska eldörrenése és akció nélkül képes olyan feszültséget teremteni, amely utoljára talán legelső, tévéfilmnek szánt remekművében, a Párbaj című országúti thrillerben pattant ki. A jeges berlini éjszakában a hősök a két világot elválasztó hídon néznek farkasszemet egymással, és mindenki arra vár, hogy a másik fél végre megkezdje a cserét. A hidegháborús bizonytalanság és az univerzális emberi barátság rajzolódik ki ebben a csupán vágások, közelik és a színészek arcjátékával lehengerlő jelenetben, mely Sergio Leone legjobb westernjeinek párbajait idézi.

A Kémek hídjában visszatér a fiatal Spielberg az ellenfelek nagy megmérettetésére. De sajnos a filmtől az idős, szentimentális Spielberggel búcsúzunk el. Szerencsére azért a helyzet annyira nem rossz, mint mondjuk az E. T.-ben vagy a Schindler listájában (két klasszikus, melyekben a mozi-fenegyerek nem tudott takarékoskodni a hatásvadászattal), mert itt azért a családi pátoszt és az amerikai patriotizmust a filmet átható irónia teszi zárójelbe.

Amibe viszont nem igazán lehet belekötni, az a színészek munkája. A Rudolf Abelt alakító Mark Rylance egyszerűen zseniális. A Prospero könyveiből vagy A másik Boleyn lányból ismert színész visszafogott gesztusokkal, finom arcrezdülésekkel formálja meg a bölcs, okos, erkölcsi tartással bíró, kedves, de amúgy higgadt és hűvös, ravasz szovjet kémet. S Rylance külsőre is remek választás volt az alkotók részéről, mert mikor először látjuk önarcképét, már rögtön elénk tárul amúgy szívszorító sorsa. Pedig túl sokat nem tudunk meg róla, hiszen profi kém lévén nem árul el semmit, csak azokat a legfontosabb részleteket, melyek Jim, ügyvédje sikeréhez kellenek. De a legmeghatóbb momentuma a berlini nagyjelenetben látható, mikor elmondja Jimnek, hogy a szovjet követ reakciójából (hogy megöleli-e, vagy csak az autóba ülteti) sejthető, „Oroszország anyácska” megdicséri vagy megfeddi-e majd Rudolfot, amiért elbukta küldetését (azaz elkapták az amerikaiak). Ebben a pár mozzanatban kiválóan sikerül ábrázolni az egyén és a hatalom kapcsolatát a totális diktatúrában.

A másik dicséretes alakítás természetesen Tom Hankshez köthető, aki az évek során nemcsak Steven Spielberg visszatérő színésze lett, de sajnos valahogy a kilencvenes évek közepétől ráragadt egyfajta „tomhankses” stílus. Vagyis inkább spielberges stílus, mert Hanks tipikusan olyan karaktereket formált meg, melyek beleillettek Spielberg világába. Avagy vagy a „töprengő, megfáradt amerikai hazafit" hozta, vagy leghíresebb szerepéből, a Spielberg-tanítványnak mondható Robert Zemeckis-féle Forrest Gumpból mentett át ezt-azt (ő foglalkoztatta még nagyon sokat Tom Hankset). De az utóbbi évtizedben inkább halálosan unalmas, melodramatikus figurákat formált meg.

Igaz, azért a Kémek hídjában is be-befigyel egy-két „számkivetett” és „forrestes” gesztus, de szerencsére mégis sikerül egy harmadik útra lépnie a színészveteránnak. James Donovan figurája egyszerre kötelességtudó, az igazság bajnoka és cinikus karakter. Tisztában van vele, hogy az igazságszolgáltatásnak nevezett intézményt és Amerikát milyen erők irányítják, így tárgyalásaiban meg sem próbálja eljátszani az idealistát. Ennek ellenére is őszinte megdöbbenéssel látja azokat a borzalmakat, melyek Berlinben, a fal felhúzása után zajlanak. Azaz továbbra is James Stewart kortárs megfelelőjeként a „nép fiát" hozza Tom Hanks, azonban az ügyvédnek van egyfajta fanyar humora, mely által lazul az olyan jelenetek drámaisága, mint a kabátlopás Berlinben vagy a sokat emlegetett nagyjelenet a hídon. Így elmondható, hogy Tom Hanks és a Coen-fivérek is jó munkát végeztek a karakter megalkotásában, mert nem billent át a mérleg sem a melodramatikusság, sem a pongyolaság irányába. James végre, hosszú idő után egy igazán szerethető, átélhető, emberi és jófej Spielberg – Tom Hanks-karakter.

Éppen ezért a Kémek hídját az utókor akár a nagy visszatérések filmjeként is emlegetheti, hiszen több, szebb napokat látott filmalkotó mutatja meg, hogy még vannak rejtett tartalékai. Spielberg és a Coen-fivérek végre ismét egy izgalmas, drámai és fontos filmmel álltak elő, melynek ugyan végső soron ismét Amerika lesz a nyertese (hiszen a berlini részek egyértelműen a „másik oldal” nyomorát és elnyomó rendszerét hangsúlyozzák), de azért nem felejtjük el sem a film első felét, sem azt a rövid, repülőn játszódó jelenetet, mely bemutatja a bukott kém és az amerikai hatóság viszonyát. Csak reménykedni tudunk benne, hogy mind Tom Hanks, mind Steven Spielberg, mind pedig a mostanában szintén gyengélkedő Coen-fivérek megtartják az itteni attitűdjüket jó szokásként, és a Kémek hídja nem csupán kivétel marad az életművekben, mely erősíti a kétezres években kialakított szabályokat.

Kémek hídja (Bridge of Spies)

Színes, magyarul beszélő, amerikai történelmi dráma, thriller, szatíra, 142 perc, 2015.

Rendező: Steven Spielberg

Forgatókönyvíró: Matt Charman, Ethan Coen, Joel Coen

Operatőr: Janusz Kaminski

Zene: Thomas Newman

Producer: Marc Platt, Steven Spielberg

Vágó: Michael Kahn

Szereplők: James Donovan (Tom Hanks), Rudolf Abel (Mark Rylance), Mary Donovan (Amy Ryan) Doug Forrester (Billy Magnussen), Thomas Watters (Alan Alda), Francis Gary Powers (Austin Stowell), Carol Donovan (Eve Hewson), Blasco (Domenick Lombardozzi), Wolfgang Vogel (Sebastian Koch), Williams (Michael Gaston), Allen Dulles (Peter McRobbie)

Forgalmazó: InterCom

Bemutató dátuma: 2015. november 26.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!