A mexikói alvilágba látogatni nem újkeletű. Orson Welles is az ambiguitás noir-univerzumaként filmezte le A gonosz érintésében, Baltasar Kormákur itthon csak a tévében debütált pokoli vesszőfutása (és egyben az izlandi szerző legjobb amerikai műve), a Lélegezz! sem dédelgetett illúziókat, hogy a későbbi tripekről már ne is szóljunk. Ridley Scott és Cormac McCarthy A jogásza transzcendens példabeszéd a bűnbeesésről, Amat Escalante Helije privát összeomlásokról regélő nyers, naturalista-realista harmadik világbeli traumadarab.

Ki átléped a határt, jobb, ha felhagysz minden reménnyel. Mexikó nem széplelkeknek való vidék. Az újabb Joseph Conrad-i alászállást (A sötétség mélyén, Apokalipszis most) Kate, az idealista az FBI-ügynöknő hajtja végre. Míg Amat Escalante szintén Cannes-ból érkező szerzői műve átlagemberek, melósok perspektíváján keresztül hírnökölt az identitásválságról, és rendkívül fontos, hogy mexikói-mexikói erőszakot láttatott, addig kanadai kollégája az amerikai oldalt, ha tetszik, a civilizált oldalt villantja fel. Pontosabban, a Sicario a hatósági személyek, a végrehajtók, törvényszolgák félresiklását dörgöli a publikum orra alá. Bűndrámát látunk: itt valóban a pszichét, a lelket, a moralitást, és egyáltalán, az embert emberré avató értékeket pusztító tűzvihar söpör végig. (Ez vizuális nyomatékot kap a finálé zöldben és árulkodó szürkében vett infrajelenetével.) Nem is véletlen, hogy Villeneuve a két évvel ezelőtti thriller után újfent kényelmetlen erkölcsi kérdéseket feszeget: ahogy az elrabolt lányait visszakövetelő, mind dühösebb, dezorientáltabb Keller Dover családapa (és nemkülönben az őt támogatni igyekvő Loki nyomozó) jón, rosszon túl lépdelt, úgy Kate Macer is megtanulja, milyen, ha a körülmények nem a szép-rút disztingválására, hanem ezek totális összemosására nevelik. Maszkulin krízis-bűnfilm helyett ezúttal a női szemszögre voksol a direktor. Hangoztathatnánk, csakhogy ez így nem teljesen igaz. Férfi és nő, erős és gyenge holmi délibábok, kósza fogalmak. Ugyanennyit ér a jelvény, a tisztség, a tisztesség. Az amerikai drogellenes hadjárat nem a frontvonalak tökéletes ismeretéről szól, hanem arról, ahogy a pandúrból is lassanként rabló válik.

Sicarius. Ultraradikális zelóták a római megszállás idején. Villeneuve ezt napjainkra terjeszti ki. A törvény emberei mocskolják be a kezüket, pontosan ők degradálódnak mocsokban gázoló, piszkos zsiványokká. Röviden, azok szintjére süllyednek, akiket üldöznek. Nietzsche szerint, ha szörnyekkel harcolsz, te magad is bestiaként végzed, az örvény végül a te szemedbe pillant. A Sicario legnagyobb tragédiája az, hogy a Kate-et felbérlő drogosztagosok már nem ismernek másmilyen állapotot. Ugyan azt mondják, másképp nem megy, értelmetlen finomkodni, ők végérvényesen a „cél szentesíti az eszközt” zéruspontján időznek, és képtelenek visszafordulni. Kate is erre jön rá a saját tartása, ideái sárba tiprása révén. Negatív fejlődéstörténete elején femme powert birtokoló kommandósnő, és ez még csak a sztori nyitánya. Érezzük, itt egy katasztrófa készül kirobbanni. Olyan világba csöppen, amely nem a szabályai szerint játszik: vérbe fagyott hullák zsákokkal a fejükön, befalazva. Halott férfiak. A látvány után hányingerrel küszködő rendfenntartók. Az amerikai világrendőr itt csak azért van, hogy aztán őt magát is kívülről-belülről darabokra aprítsák. Hipnotikus, gyehennaszerű miliőben reked az FBI: Roger Deakins operatőr egy sivár mexikói dombvidéket pásztáz felvevőgépével. Kate próbál eligazodni, szemlélődni, percipiálni, ám folyton háttérbe lökik. Egyre kevesebb lapot osztanak neki, egy ponton egy erőszakos alfahím majdnem kipréseli belőle a szuszt. Ha fizikai cselekvésre szánná magát, önnön erejéből nem cselekedhet, (mert pár sör utáni bestiális szex-előjáték után egy konzervatív cowboy teperi a földre, akit csak a Del Toro-féle überrideg kommandós fékezhet meg), ha a bensőjében dúló viharokról beszélünk, ismét csak magányos, kiszolgáltatott. Végül pedig egy dokumentumot kell aláírnia: ekkorra már hasba is lőtték egy gyengébb lövedékkel, hiába lázadozott, mintegy embersége utolsó darabjába kapaszkodva. Amikor pedig a szóban forgó papírt kell szignálnia, ez a parancs: „Öngyilkosságot követ el.”, „Ismerje el, hogy az eljárás szabályosan folyt.” Kate itt szűnik meg teljes ember lenni, lelkiismerete végképp semmis. Villeneuve ekkor a Fogságban rideg, fiziológiailag is bántó csendes sokkhatásaival operál. Jobbára távoli snittek, kiváló érzékkel megragadott pillantások, dermesztő közelképek. Nincs igazából szükség 9 mm-es kényszerre, az eszköztelen karaktegyilkosság sokkal ijesztőbb.

A feminizmusról kár említést tenni. Kate, mint a nőjogok aktuális zászlólobogtatója nem kapja meg a neki kijáró bánásmódot. Ő nem Clarice Starling, aki gyerekkori traumáját dolgozza fel a transzvesztita, mimikrire készülő nőgyilkos agyonlövésével (A bárányok hallgatnak). Nőként, egyedül kénytelen sarkára állni egy bestiális, vadállati férfiak népesítette mikrokozmoszban. Persze, Villeneuve a férfiasság eszményképéről sincs jobb véleménnyel: a maszkulinitás nyomatékosan problémaként, túlkompenzáló, extrém tulajdonságként jelenik meg. Üdv, nyugtató célbeteljesítés nincs benne. Kizárólag a szent misszió érdekében kialakított hóhérszerep létezik, amelyet a drogtűzfészek nehézségeit elkerülendő alakítanak ki. És azért, mert ha fenevadakkal küzd a modern vitéz, óhatatlanul gyengének, megalázottnak, elesettnek fogja érezni magát, ezt pedig véres fellépéssel kell palástolni. Mikor golyó repül a levadászni óhajtott drogbáró koponyájába, nem érzünk katarzist. Taylor Sheridan forgatókönyve a férfi és a női gender-tartományt is porig rombolja. Férfifronton is jószerivel csupán árnyalatnyi különbségeket vehetünk észre. Noha Graver lazán viselkedik, tangapapucsot húz a nagykutyák megbeszélésén, valójában viszket az ujja a ravaszon, tökéletesen tisztában van a farkastörvényekkel. És eszében sincs elgondolkodni azon, mindez hová vezet, csak az eredmény számít. Josh Brolin pedig él is a lehetőséggel: figurája viccelődései mögött gonoszság, az emberi élet totális semmibe vétele lappang, kollégáit sem kíméli. Nála is sokkal félelmetesebb a Benicio Del Toro által játszott Alejandro: a drogháború, a szélmalomharc régen kiirtott belőle minden érzelmet. Humorra képtelen, jéghideg arccal bámul előre, és robotként hajt célja felé. Pusztán a bosszúnak él. És amikor bevégzi a revansot, lövései után tilos tapsolni vagy tilos a gyilkosságait dicsőíteni, mert akkor egy olyan lelki nyomorék oldalára állunk, aki ellenfeléhez hasonlóan gyereket, nőt is képes savas hordóba vetni, vacsora közben kiloccsantani az agyvelejüket, vagy lövedéket pumpálni a torokba. Bár rájövünk, miért dolgozik úgy, ahogy, rejtélyes figuraként burkolózik ködbe. Tetteire esetleg kapunk magyarázatot, ám gondolkodásmódjáról jobb nem érdeklődni. Így marad enigmatikus. Éppen ezért értelmetlen spin-offot gyártani a karakteréről. (Merthogy a Sicario szakmai sikerén felbuzdult Lionsgate ezt tervezi.)

Kate, aki a végén már a ravaszt sem képes meghúzni, így érkezik el a szörnyű végpontig. Egy olyan helyre, ahol a közrendőr csupán járulékos veszteség, áldozati bárány, ahol a rendőr fia fegyverropogást hallva rúgja a focilabdát, papája nélkül. A Sicario szerint az ebbe való süppedés jelenti a Kurtz-féle maximát. Ez a horror. A horror.

Sicario – A bérgyilkos (Sicario)

Színes, szinkronizált amerikai bűnügyi dráma, 2015, 121 perc

Rendezte: Denis Villeneuve

Írta: Taylor Sheridan

Zene: Jóhann Jóhannsson

Operatőr: Roger Deakins

Vágó: Joe Walker

Szereplők: Emily Blunt (Kate Macer), Benicio Del Toro (Alejandro), Josh Brolin (Matt Graver), Victor Garber (Dave Jennings), Jon Bernthal (Ted)

Forgalmazza: Freeman Film

Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott!