Dagur Kári izlandi rendező rendkívül érzékeny a jéghideg szigetországot érintő társadalmi problémákra. Eddigi műveiben is jellemzően kirekesztett, önmagukat nem találó, a társadalom peremvidékén élő, jórészt fiatalemberek élettörténetét követte. A Nói albinói címszereplője testi fogyatékosság, az A jó szív (The Good Heart) főhőse hajléktalansága miatt célpontja a fősodorbeli társadalom megvetésének. Tulajdonképpen ezek a hűvös drámák nem is annyira kiszolgáltatott hősükkel, hanem sokkal inkább az őket ért támadásokkal, az emberek reakciójával foglalkoznak. Fúsi című legújabb filmjében Dagur Kári egy negyvenes éveit taposó agglegényt, Fúsit követi, akit a korábbi alkotások főszereplőihez hasonlóan megvetően kezel a társadalom, kezdve a munkatársaitól édesanyja szeretőjén és a szomszédokon át tulajdon anyjáig. Így a fő kérdés, amit Kári műve implikál, hogy vajon ki a normális és ki az abnormális?

A tudósok szerint legalább öt éven belül általános problémává vagy inkább élethelyzetté válik, hogy az életszakaszok határai eltolódnak, és sokan még harminc éves korukban is tanulni fognak, ebből kifolyólag pedig egzisztenciájuk instabil lesz, még jó darabig szüleikkel fognak lakni. Ez a helyzet különféle konfliktusokat szülhet azokkal, akik még nem ebben a szituációban szocializálódtak (azaz az idősebb generációval vagy a sikeresebbekkel). Számos külhoni és hazai film taglalta már ezt a kérdéskört, legyen bár szó az „örök gyerekség", a felnőni képtelenség feszültségéről (Reich Péter Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmje és Baltasar Kormákur 101 Reykjavíkja említhető), vagy az önálló egzisztencia lehetetlenségéről (Ronnie Sandhal: Underdog, Reisz Gábor: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan).

A Fúsi más perspektívából közelít ehhez a problémához. Fúsi többszörösen is hátrányosan megkülönböztetett féri. Eleve testileg nem felel meg a normának, azaz túlsúlyos, így céltáblája a molett emberekből viccet csináló rosszindulatúaknak (így munkatársainak). Másfelől negyvenévesen is még édesanyjával él, és nincs felesége, gyermeke, ami miatt munkájában és magánéletében is piszkálják, ráadásul ostoba sztereotípiára alapozva a szomszéd még pedofíliával is megvádolja szerencsétlen Fúsit, amiért annak kislánya barátkozik a férfival. Emellett pedig olyan hobbija van, amit szintén nem tolerál a „mainstream”: terepasztalon játszik le egyetlen barátjával második világháborús csatákat, és különféle játékokat (például ActionMan figurákat) gyűjt. Azaz felnőni képtelen gyermek marad. De Fúsi korántsem tűnik boldogtalannak, látszólag teljesen jól érzi magát abban a kis világban, melyet kiépített magának. Az alapvetően békés, mackós „nagy kisfiú” a légynek sem ártana, s úgy van vele, ő békében elvégzi munkáját, csak hagyják élni a maga módján. Persze az emberek nem hagyják, s születésnapjára édesanyja westernmániás szeretőjétől cowboykalapot és egy „beutalót” kap egy közeli country tánciskolába, ahol végre felszedhet valakit. Fúsinak ehhez semmi kedve, ám mégis megtalálja őt a különös, szeleburdi Sjöfn, aki iránt szép lassan felébred a férfiben valami – nagy szerencsétlenségére, mert ezzel a szintén magányos lánnyal nincs minden rendben.

Amiben Dagur Kári drámája nagyon erős, az a frappáns csavar, illetve inkább finom átmenet, ahogy mi, nézők – rendelkezzünk bár előítéletekkel, vagy sem – is lassan elkezdjük Fúsit a normálisnak látni, s a társadalom többi tagjáról megváltozik a véleményünk. Garantált, hogy a Fúsit nézve másképp fogunk tekinteni a szociális normákra, az emberekre, a viselkedésformákra. Amit eddig természetesnek fogadtunk el, az Dagur Kárinál megkérdőjeleződik. Hiszen jóllehet, Fúsi egy zárkózott, nem a fősodor által kijelölt utat járó örök gyerek, de mégis, ahogy haladunk a nyitott végkifejletig, egyre inkább destruktívnak kezdjük érezni, ahogy a férfiben felébrednek az apai és férji ösztönök. Felmerül bennünk a kérdés az utolsó jelenetek egyikében a gyermekekkel játszó, bús képű Fúsit látva, hogy vajon jót tett-e ennek az embernek a tánciskolai jegy, az ismerkedés, s egyáltalán a kapcsolat Sjöfnnel? Vajon mennyire etikus és – hovatovább – demokratikus az a társadalom, ami nem tűri az egyéniséget, az egyéni életutakat? A Fúsi társadalomképe így kiábrándító és elborzasztó. Habár nem annyira expliciten, de a közösség Tomas Vinterberg A vadászat című filmjéhez hasonlóan fasisztoid.

Fasisztoid, mert Fúsi cikizése például a munkatársai részéről már nagyon „sok”. A férfit undorító módon ugratják, viccelődnek vele, elcsalják buliba, testileg is megalázzák. Az egyik legsokkolóbb jelenet, mikor az öltözőben a kollégák elkapják a férfit, és bevonszolják a zuhany alá. Aztán a főkolompos annyival intézi el, hogy „bocs, túl messzire mentünk, de amúgy megcsinálnád a kocsimat?”. Avagy nemcsak bántalmazzák, de gazember módjára ki is használják ezt a jámbor, gyermekien naiv embert.

Így pedig a Fúsi univerzálisabb kérdéseket is felvet. Azaz nemcsak egy ember egzisztenciális problémáit mutatja be, Dagur Kári a képünkbe vágja, hogy mindannyian gyermekek vagyunk. Hogy valójából a felnőttség semmit nem jelent, legfeljebb testi öregedést. Sőt a filmben szereplő szomszéd kislány, Fúsi és a társadalom „felnőtt” tagjai (kollégák, édesanyja és annak szeretője) között éles kontraszt áll fenn, s ironikus módon a testileg, korban is gyermek karakterek tudnak viselkedni, míg az elvileg felnőttek nem, ugyanolyan gyerekes módon követelőznek, kegyetlenkednek és durcáskodnak, mint kiskorukban. Ezért a filmben nemcsak Fúsi problémája, hogy nem tud kilépni a gyerekkorból, hanem mindenkié, csak éppen ez másképp nyilvánul meg mindegyiknél. A különbség tényleg csak annyi, hogy Fúsi fegyelmezett (még visszaütni is csak hosszú idő után mer), a szeretője lelépése után szobájába bezárkózó édesanya, a depresszív önsajnálatba fulladt Sjöfn, az idétlen és gonosz kollégák viszont nem. Fúsi jó gyerek – a többiek mind rosszak, akik megérdemelnék, hogy „elfenekeljék” őket.

Persze Fúsi és Sjöfn kapcsolata amilyen kényszeredetten indul, annyira komolyra fordul. Legalábbis a férfi részéről, a depressziós nő igazából sokat hezitál, és nagyon nehezen érti meg, mit is akar ettől a viszonytól. Kettejük párosában bizarr módon működik a kémia, mert problémáik lefordíthatók egymásra. Míg Fúsi egy olyan férfi, aki teljesen jól el van monoton kis világában, addig Sjöfn pont az ellentéte, szerepet játszik, és megpróbál megfelelni egy bizonyos ideálnak, mellyel elkendőzheti számára megalázó munkáját. Azaz ő is a társadalmi konvenciók nyomásától szenved, csak másképp (depressziója visszavezethető a társadalmi nyomásra, hiszen az elé állított ideál és a valóság közti feszültségből pattan ki betegsége).

Dagur Kári egyébként rendkívül komplexen, emberközeli módon bontja ki nemcsak Fúsi és Sjöfn kapcsolatát, de az egész történetet is. Ez pedig abból fakad, hogy Gunnar Jónsson, a főszereplő elmondása szerint a rendező 100% szabadságot biztosított neki (és a többi szereplőnek) is a jelenetek megformálásában. Azaz a sztori nagyrészt improvizációkból áll össze (á la John Cassavetes), mely a visszafogott, remek színészek tolmácsolásában példátlanul életszagúvá teszi a „felnőtt gyerekek” mindennapjait. Így a Fúsi mindenféle hatásvadászat nélkül képes őszinte és megható lenni. Éppen azért, mert teljes mértékben hétköznapi, ismerős és átélhető.

A minimalista-realista történetben viszont jó pár szimbólummal találkozhatunk, melyek azonban nem tolakodók, teljesen természetesek, belesimulnak a cselekmény szövetébe. Ilyen nagyon erős szimbólum például Fúsi és Sjöfn munkája (melyet később Fúsi ideiglenesen átvesz). Ehhez tudni kell, hogy Sjöfn, bár virágboltosnak adja ki magát, valójából egy szeméttelepen dolgozik. Fúsi pedig egy reptéren rakodómunkás, ahol utazás előtti csomagokat (táskákat, bőröndöket stb.) válogat szét. Mindkét munkakör tehát valaminek a szétválasztásáról szól, és a szétválasztandó dolgok futószalagon jutnak el a munkásokhoz. Szépen rímel tehát egymásra a bőröndöket és kidobott holmikat szállító futószalagok képe. Látszólag a reptér csomagjai az értékesebbek, hiszen abban az utasok személyes tárgyai, ruhái vannak – míg a szeméttelepen már semmi nem kell senkinek, minden „megy a levesbe” (újrahasznosításra vagy megsemmisítésre). Mégis, egyik jelenetben a depressziós Sjöfn helyett munkába álló Fúsit egyik kollégája egy LEGO pálmafával lepi meg, melyet a hulladék között talált darabokban. Ez egyfelől utalás arra, hogy Sjöfn is virágboltot akart nyitni egy korábban bezárt üzletből. Másfelől pedig általánosabb szimbóluma annak, hogy az értéktelennek tartott dolgokból is lehet valami olyat alkotni, amivel másnak kedveskedünk. Ami más számára értéktelen, az a mi számunkra lehet értékes. Akárcsak a társadalom által értéktelennek, „devinánsnak" ítélt Fúsi életmódja, vagy Sjöfn szégyellt munkája (hiszen hulladékgyűjtés nélkül az embereket megenné a szemét – ennek ellenére lenézik, alantasnak tartják ezt a foglalkozást a társadalom tagjai).

Komplexitása, emberi karakterei ellenére van, ami a Fúsinak sem megy. Ez pedig az északi népek filmművészetében amúgy remekül működő, a legnagyobb természetességgel és szenvtelenséggel előadott abszurd humor (Ádám almái, Oroszlánszív, Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről). A Fúsi eleinte „vígjátékos”, azaz sokszor erőltetetten vicceskedő. Például a trailerben is látott jelenetben, mikor Sjöfn és Fúsi először találkoznak, elég természetellenesnek hat a nő viselkedése (pedig a későbbiekben remekül eljátssza az önmagával meghasonlott egyént), és a „remélem, nem vagy szatír” poén itt nagyon izzadtságszagú. Jóllehet, vannak azért jól sikerült komikus jelenetek is, mint mikor Fúsit beviszik az őrsre pedofília vádjával, és a nyomozó kínos kérdéseire még kínosabb válaszokat ad. Ám ez is inkább a jól bejáratott szexista poénáradat, ami amerikai fősodorbeli filmeknek sem áll már jól, hát még egy skandináv, északi filmnek.

Hovatovább a Fúsi humorosság szempontjából elég egyenetlen is. Az amerikai mainstream romantikus vígjátékaiban a mesterkélt gegek legfeljebb a játékidő 2/3-áig bírják szuflával, de az erőltetett poénok már a az első fordulat után elkezdenek ellaposodni, s a film lassan átalakul giccses, rossz értelemben vett melodrámává. Ugyan a Fúsi nem lesz rossz értelemben vett melodráma, de abból a szempontból egyenetlen, hogy a film második felére szinte teljes mértékben elveszíti humorát. Melankolikus drámává alakul, meg sem kísérli, hogy hűvös cinizmussal vagy szatirikus módon közelítsen a Fúsi második részének szereplőihez.

Így az semmiképp se üljön be a Fúsira, aki egy jó vígjátékot vagy szatírát akar látni, mert csalódni fog. Dagur Kári műve valójából mélyen átérezhető, összetett emberi dráma, és kíméletlen társadalomkritika is, mely amellett, hogy rávilágít egy univerzálisan jelenlevő egzisztenciális konfliktusra, a szintén nemcsak Izlandon jelenlevő társadalmi intoleranciát is célba veszi. Nem fogunk tehát kényelmesen székünkbe süppedve távolságot tartani Fúsitól, hanem vele együtt töprengünk el azon, hogy rossz-e az nekünk, ha nem hódolunk be a konvencióknak, és a saját életünket éljük.

Fúsi

Színes, feliratos, izlandi dráma, 90 perc, 2015

Rendező: Dagur Kári

Forgatókönyvíró: Dagur Kári

Operatőr: Rasmus Videbaek

Zene: Karsten Fundal

Producer: Agnes Johansen, Baltasar Kormákur

Vágó: Olivier Bugge Coutté, Andri Steinn

Szereplők: Fúsi (Gunnar Jónsson), Sjöfn (Ilmur Kristjánsdóttir), Möraur (Sigurjón Kjartansson), Fjóla (Margrét Helga Jóhannsdóttir), Hera (Franziska Una Dagsdóttir), Rolf (Arnar Jónsson), Elvar (Thorir Saemundsson)

Forgalmazó: Mozinet

Bemutató dátuma: 2015. október 15.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!