Míg a fehér európai ember nem ismerte a hosszú távú tengeri hajózás titkát, és csak mint megfigyelő jelent meg távoli, idegen kultúrákban, addig nem volt baj. A gondok nagyjából az amerikai kontinensek felfedezésekor kezdődtek, ahol az angolszász és latin hódítókat a fejletlenebbnek tűnő technológiával bíró őslakosok gyakorlatilag istenként kezdték tisztelni. Ilyen alapon számos, virágzó kultúrát pusztítottak el az öreg kontinens kolonialistái (persze a törzsek közti háború is „besegített” a népek eltűnésébe), s mikor az „indiánok” észbe kaptak, már késő volt (lásd az azték vagy maja birodalmak bukását, Montezuma és Cortéz történetét). A fehéreknek El Dorado kellett, ami tág értelemben nemcsak az aranyat, hanem minden más, természeti kincset takar a mai napig (a dél-amerikai aranymosás máig embertelen körülmények között zajlik, a helyiek kizsákmányolásával). Az arany csak a jéghegy csúcsa, a gumi alapjául szolgáló kaucsuk vagy a drogkereskedelemnek kedvező, különféle hallucinogén növények még talán csalogatóbbak is.

A második világháború után a gyarmatbirodalmak sorozatban omlottak össze, és bár a posztkolonialista (avagy a „felszabadulást” követő időszak) periódus valójából neokolonialista, új függőségi viszonyokat hozott létre (a politikai-gazdasági elnyomásból a gazdasági diktatúra szinte mindenütt megmaradt). Ám 1945 után, főként a hatvanas-hetvenes évektől kezdve sorra születtek filmek, melyek szakítottak a klasszikus Hollywood eurocentrikus világképével, és a gyarmatosított szemszögéből próbálták bemutatni a kolonialista és a meghódított viszonyát, vagy éppen a hódítás ambivalenciáját. Franco Solinas olasz forgatókönyvíró például számos antikolonialista érzületű film sztoriját írta, többek között a híres Az algíri csatáét és a Queimadáét, melyek ugyan már a gyarmati idők után játszódnak, de bennük a gazdasági függőség problémája artikulálódik szemléletesen és kíméletlen pontossággal. De említhető még emellett a kevésbé radikális A misszió is, és a hódítók őrületét bemutató, Werner Herzog-féle Aguirre, Isten haragja vagy a Fitzcaralldo.

Ezek persze jórészt az európai ember szemszögéből készült filmek – ám az az igazán érdekes, mikor a gyarmatosított a saját kultúráját mutatja be. Ekkor ismerjük csak meg igazán a „másik” világlátását, viszonyulását, gondolatait az elnyomással kapcsolatban. Ilyen mű tulajdonképpen az alig harmincéves Ciro Guerra harmadik nagyjátékfilmje, A kígyó ölelése is, mely többek között Cannes-ban nyert díjat, de számos más fesztiválon is jól szerepelt, és a magyarhangya jóvoltából Magyarországon először kerül nemzetközi moziforgalmazásba (természetesen a májusi kolumbiai premier után).

Hogy ez miért is nagy szó? Pusztán azért, mert A kígyó ölelése igazán remek film nemcsak a gyarmati viszonyokról, de a „másikról” magáról is. A történet alapvetően két idősíkon halad, és amellett, hogy izgalmas kalandfilmként vagy road movie-ként is felfogható, gyönyörű allegória. Mindkét szál főszereplője Karamakate, az amazóniai őslakos sámán, aki népe egyik utolsó tagjaként őrzi a hallucinogén yakruna növény titkát. Mely a natív hitvilágban szent virág, a tudás feltárója és az istenekkel hoz kapcsolatba – míg a fehérek számára pénzt jelent, mivel a legjobb minőségű kaucsukot termelő fa közelében nyílik. Ezért keresi fel a tulajdonképpen már csak szellemként (vagy, ahogy az őslakosok nevezik: chullachaqui, „üres váz”) kísértő Karamakatét 1909-ben egy német etnográfus, Theodor Koch-Grunberg, majd 1940-ben egy amerikai biológus, Richard Evans Schultes, akik a sámán kíséretében szembesülnek vele, milyen iszonyatos pusztítást végez a fehér ember az őslakosok kultúrájában. Így a megszállott kutatók minél közelebb kerülnek a yakrunához, annál inkább elvesztik önmagukat.

A kígyó ölelése első percétől az utolsóig magával ragadó. A gyönyörű, fekete-fehérben fényképezett képek azonnal beszippantanak, és olyan pszichedelikus utazásokat juttatnak eszünkbe, mint Jarmuschtól a Halott ember vagy Ben Wheatley Valahol Angliában című acid tripje. A tempó inkább lassú, kimért, ezért nem konvencionális kalandfilmre, inkább epizodikus road movie-ra kell számítani. De azért az említett amerikai és angol alkotásokhoz képest Ciro Guerra műve jóval klasszikusabb cselekményvezetését tekintve. Ugyan a két idősík közt mindig csupán a folyó vize vagy a csillagos égbolt jelenti az átmenetet (azaz nincs érzékeltetve az időugrás, pusztán egy szép kameramozgással megyünk át 1909-ből 1940-be), de a sztori végig érthető, könnyen követhető marad, és a szó szoros értelmében csak az utolsó jelenetben válik pszichedelikus trippé A kígyó ölelése. Ott viszont olyan gyönyörű, absztrakt filmeket idéző képsorokat láthatunk, mint a 2001: Űrodüsszeia vége felé. Avagy Guerra művében is önálló kisfilmmé válik az egyik főszereplő yakrunás víziója, melyben cikázó színű, stilizált kígyóformákból alakulnak egymásba, kelnek életre a natív törzsek mitikus és misztikus falrajzai.

Pusztán formai szempontból is hipnotikus erejű alkotás lenne A kígyó ölelése, ám e formalizmus mögött nagyon komoly és kidolgozott, filozofikus történet rejlik. Amellett, hogy jó néhány jelenetében látomásszerű, sokszor nagyon is földhözragadt, rögrealista Ciro Guerra útifilmje (ennyiben tulajdonképpen akár Coppola Apokalipszis mostjához vagy Klimov Jöjj és lásd című háborús filmjéhez is köthető). Fikció és realitás, mítosz és valóság keverednek A kígyó ölelésében, mely az amazóniai őslakos kultúra lényege is. A tradicionális törzsi népek jellemzője az időtlenség és a szellemvilágba vetett nagyon erős hit. Ez a hitvilág, ideológia pedig az Amazonas esőerdőiben nagyon is helytálló, mert bár a fehér ember sok veszteséget okozott többek között a kaucsukfa miatt, mégis ez a vidék a szélsőséges időjárási körülményeknek (hatalmas páratartalom és sűrű dzsungel) és a veszélyes állatoknak (anakondák, piranhák és cápák) köszönhetően viszonylag érintetlen (ezért is hívják „Zöld Pokolnak” Amazóniát), civilizálatlan, így olyan, mintha ezen a helyen a múlt, a jelen és a jövő párhuzamosan létezne. A szinkronikus időfelfogásba csak a fehér ember rondít bele, ő alakítja át tulajdonképpen az időt diakronikussá. Karamakate végső soron e folyamat visszaszorításáért küzd, a yakruna felégetésével és elrejtésével azt reméli, ismét a terület urává válhat, és csak az arra méltókat avathatja be a tudásba.

Az utazás során mindkét „civilizált” kutató konfrontálódik ezzel a világgal. Látjuk, hogy Theodor összebarátkozik a helyiekkel, azonban Karamakate mintegy kritikai pozícióba helyezkedve, a tudás hordozójaként átlát a fehér ember barátságosságán, és tudatosítja, hogy Theodor nem a törzs tagja, nem méltó a tudás megszerzésére. Olyan konfliktusok pattannak ki, melyeket kívülről szemlélve Karamakate igen ellentmondásosan értelmez. Például, mikor Theodor elbúcsúzik a törzstől, a főnök eltulajdonítja iránytűjét, mely nélkül a nyugati kutató elveszett – szemben a szélből és csillagokból tájékozódó őslakosokkal. Emellett próbál a német tudós is érvelni, hogy visszakaphassa ketyeréjét, azonban Karamakate figyelmezteti, hogy a tudást nincs joga olyan alapon megvonni a törzstől, hogy „egzotizálja” tagjait („ti úgyis a szélből és a csillagokból olvassátok ki az utat” – mondja Theodor). Karamakate a kultúrák egyenjogúságát hangsúlyozza, amit a fehér ember fel akar rúgni a tudás privilegizálásával. Ilyen alapon pedig az őslakos sámánnak is joga van elzárni a yakrunát és a kaucsukot.

Persze ennek ellenére A kígyó ölelése egyáltalán nem esik át a ló túlsó oldalára, azaz nem válik egyoldalúvá, nem hoz létre ellen-sztereotípiákat (az amerikai indiánfilmeknek – a Törött nyílnak, Az utolsó mohikánnak vagy a Farkasokkal táncolónak – éppen ez a buktatója). Karamakate nem a tipikus „bölcs vadember”, hanem maga is szélsőséges, akár a fehérek. Karamakate idegengyűlölő és cinikus, szinte gonosz élvezettel oktatja ki Theodort és Richardot, lépten-nyomon érezteti velük idegenségüket, másságukat, tudatlanságukat. Nem Chingachgook, nem is Magua, egyszerűen csak egy kiábrándult sámán, aki minden eszközzel megpróbál bosszút állni a fehér gyarmatosítókon – beleértve a legkicsinyesebb gúnyolódást is.

Emellett a fehérek sem kizárólag gazemberekként jelennek meg, még akkor sem, ha végső soron ténykedésük káros hatásai domborodnak ki. Ciro Guerra megmutatja a dolgok színét és fonákját is. Theodor betegen érkezik meg Karamakatéhoz, és látszólag tisztelettel viszonyul az idegen kultúrához – ha ki is bújik néha a szög a zsákból. Ugyanígy Richard is: egy darabig ragaszkodik nyugati holmijaihoz, melyek az őslakosok számára csodák és értéktelen kacatok, de hamar rájön, hogy itt csak (testileg és lelkileg is) meztelen valójában juthat el a yakrunához. Azaz mindkét főszereplő nyugati kutatónak (szimbolikus, hogy egyik európai, a másik amerikai – mindketten a két fő csapásirányból érkező gyarmatosítás jelfigurái is) rá kell ébrednie, mi is valójából a yakruna, és meg kell tapasztalniuk, hogy a kaucsuk ezen a földön értéktelen. Csupán a fehér ember olyan ostoba, hogy embert csonkít és öl ezért a fanedvért. Így felmerül a kérdés, hogy akkor végső soron melyik kultúra is a primitív.

S ugyanilyen ambivalens találkozásokban lesz része a szereplőknek az utazás során. Olyan bizarr figurákkal kerülnek kapcsolatba, mint az árva őslakos gyermekeket befogadó, szadista misszionárius, vagy ennek utóda, az önmagát Krisztusnak kikiáltó, őrült despota. Ez utóbbihoz kötődnek amúgy a film leggroteszkebb jelenetei is, minthogy a diktátor a „Három királyoknak”nevezi Karamakatét és Richardot, és szó szerint értelmezi az „egyétek az én testemet, és igyátok az én véremet” jézusi tanítást.

Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek miatt A kígyó ölelése parabolává érlelődik a játékidő alatt. Egyfelől megmutatja, hogyan tébolyít meg a hatalom, másfelől pedig a szimbolikus címet fejti ki. A kígyó ölelése – mint azt a főcím alatti képsorokban is láthatjuk – porontyai számára anyai gondoskodás, ám idegenek számára gyilkos szorítás. A világ is ennek mintájára, ilyen oppozíciók mentén épül fel: a yakruna, a kaucsuk, a misszió vagy a hallucinogén drogok mást-mást jelentenek az őslakosoknak és a betolakodó fehérek számára. A yakruna az őslakosoknak szent növény – a fehéreknek drog. A misszió az atya szemszögéből gondoskodás, a helyiek perspektívájából elnyomás. A kaucsuk pedig a törzsnek értéktelen folyadék, a kizsákmányolás szimbóluma, a fehér embernek viszont hatalom és pénz. Azaz ölelés és ölés metaforáiként jelennek meg ezek a dolgok Ciro Guerra művében.

A kígyó ölelése közel tökéletes film, méltó módon fogja képviselni Kolumbiát az idei Oscar-gálán. Amellett, hogy rendkívül szépen fényképezett és kreatív képi megoldásokkal él, mélyenszántóan komplex, és mondhatjuk bátran, fontos alkotás is. Még több ilyen mű kellene, mely a fejlődő országokban élő, megmaradt tradicionális kultúrák helyzetét elemzi, illetve megmutatja a fehér ember arcátlanságát. Ciro Guerra pszichedelikus útifilmjének pedig nagyon erős húzása, hogy jórészt civil szereplőkkel dolgozik, így még hitelesebb, még markánsabb ellenállói pozíciót képviselhet a neokolonializmussal szemben. De aki szimplán egy stílusos, elgondolkodtató, mégis izgalmas szerzői kalandfilmet akar látni, az is mindenképp váltson jegyet A kígyó ölelésére.

A kígyó ölelése (El abrazo de la serpiente / Embrace of the Serpent)

Fekete-fehér, kolumbiai, pszichedelikus kalandfilm, 125 perc, 2015

Rendező: Ciro Guerra

Forgatókönyvíró: Ciro Guerra, Jacques Toulemonde Vidal

Operatőr: David Gallegos

Zene: Nascuy Linares

Producer: Cristina Gallego

Vágó: Etienne Boussac

Szereplők: Theodor Koch-Grunberg (Jan Bijvoet), az idősebb Karamakate (Antonio Bolivar), a fiatal Karamakate (Nilbio Torres), Richard Evan Schultes (Brionne Davis), Manduca (Yauenkü Migue), Anizetto (Nicolás Cancino),

Forgalmazó: magyarhangya, CineFilco Kft.

Bemutató dátuma: 2015. szeptember 24.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!