„Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy Rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez maga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása.” Így kezdődik Emile Ajar híres kisregénye, és így kezdődik az előadás is. Az öreg, beteg Rosa mama zihálásával, miután felküzdi magát a hatodikra. (Zárójelben: rövid ideig magam is laktam egy cipősdoboznyi, hatodik emeleti lakásban Párizsban, de elég ahhoz francia filmeket nézni, hogy az ember tudja, mit jelent a társadalmi hierarchiában az a valóban tüdőszaggató, tizenkettőnek tűnő hat emelet egy francia bérházban.)

Rosa mama, aki valamikor maga is az utcán kereste a kenyerét, idős korában abból él, hogy örömlányok gyerekeire vigyáz, havi apanázs ellenében. Így kerül hozzá – a haláltábort is megjárt, zsidó asszonyhoz – az arab kisfiú, aki aztán az asszony élete végéig vele marad.

Alföldi Róbert közvetlenül egymás után rendezte ezt az előadást (az eredeti bemutató 2014 májusában volt) és a 2014 júliusában bemutatott Az Őrült Nők Ketrecét. A közeg, amelyben a kisregény játszódik: a prostituáltak, transzvesztiták, bevándorlók világa, a különböző vallású és identitású emberek egymás mellett élése nagyon hasonló ahhoz, amit Az Őrült Nők Ketrecében láthatunk. Ahogy azonosak azok a súlyponti kérdések is, amelyekre Alföldi Róbert mindkét rendezését kifuttatja: tolerancia, elfogadás, megérteni vágyás, a másik tisztelete, szeretete. (Ugyanebben a kérdéskörben mozog Alföldi másik Rózsavölgyi szalonos rendezése, Az utolsó óra is.) Mindezek a kérdések már 2014 tavaszán is folyamatosan összeolvasódtak napi tapasztalatainkkal, de ez 2015 nyarán és koraőszén, kilométernyire a Keleti pályaudvaron zsúfolódó menekültektől fokozottan így van. 

Az előadásnak meg kell vívnia azzal is, hogy elbírja az olyan igaz, fontos, hitelesen mégis nehezen kimondható mondatok súlyát, mint amivel az Előttem az élet zárul: „Az ember nem élhet anélkül, hogy valakit szeressen. Én Rosa mamát szerettem.”. Az előadás és a színészek érdeme, hogy elbírja ezt a súlyt, és ezek a mondatok hitelesen és felemelően hangzanak Nagy Mari szájából.

A Rózsavölgyi Szalon adottságaihoz illeszkedve a játék meglehetősen statikus. Rosa mama foteljén kívül díszlet gyakorlatilag nincs is. Csomós Mari az előadás túlnyomó részét ebben üli végig. Egyetlen  hosszabb útját a deportálás felidézésekor teszi meg, amikor a terem túlsó felébe megy, majd onnan visszasétál. Lola „buzimacaként” Lukács Sándor viharzik be néhányszor, tíz centis tűsarkakon, gurulós bőröndjét maga után húzva, és egy jelenete van a felesége megölése után tizenegy évvel az elmeszanatóriumból szabadult, Momo édesapját játszó Jordán Tamásnak. A másfél órás játékidő jelentős részében Momo mesél az életükről. Néhány jelenetben az epika legyőzi a drámát: nem tudunk nem arra gondolni, hogy magas színvonalon, de mégiscsak a regényszöveget halljuk Nagy Maritól, és hogy az nem lényegül át drámává. Aztán jön egy párbeszéd, vagy a monológ szikrázik fel és válik újra a szó legjobb értelmében vett színházzá . Persze abban, hogy ezt így érzékeltem, közrejátszhatott, hogy a terem színpaddal átellenben lévő végében ültem, ahonnan látni sem lehetett mindig jól – lehet, hogy a közelebb ülőket jobban elérték ezek a messzebbről kevésbé intenzívnek ható részek is.

Annak ellenére, hogy a premieren még érződött, nincs mindenki teljesen kész a szerepével, az bizton állítható, hogy ennek az előadásnak a legnagyobb erénye a négy színész. Csomós Mari pedig még közülük is kiemelkedik. Rosa mamája minden hunyorításában, grimaszában, nehézkes mozdulatában, mosolyában ott van egy teljes, gazdag élet bölcsessége, humora, érdes jósága és a magatehetetlen tengődéstől, a „spenótléttől” való rettegése. Nagy Mari alkatához igen jól illik Momo szerepe. Ahogy zsebre vágott kézzel, hasát kicsit előre düllesztve áll, és mesél az életükről, tényleg a kisfiút látjuk benne. Egyszer talpraesett, vagány csibész sok humorral, máskor elveszett kisgyerek. Csomós Marival jól működő kettőst alkotnak, egyelőre úgy, hogy Nagy Mari kicsit háttérbe húzódik, így Rosa mama legalább olyan súllyal van jelen, mint Momo.  Így ez az előadás éppen úgy viselhetné a Mögötte az élet címet, mint a fordítottját. Lukács Sándor nem játssza túl a transzvesztita Lola szerepét, éppen csak annyira maníros, amennyire ez ennél a karakternél még természetes. Jordán Tamás vehemens, mániákus apát játszik, és látványosan tud állva meghalni – miután bemesélik neki, hogy a mohamedán gyerekét zsidó hitben nevelték fel. 

Sajnálom, hogy Margitai Ágival nem láttam az eredeti bemutatót, de jó döntés volt újra elővenni. Ha Happy Endingről (ez az előadás volt a színésznő legutolsó bemutatója) sajnos nem is beszélhetünk, méltó folytatásról mindenképpen.

Emile Ajar: Előttem az élet

In memoriam Margitai Ági

A Rózsavölgyi Szalon bemutatója

Fordító: Bognár Róbert

Színpadra alkalmazta: Lőrinczy Attila

Dramaturg: Vörös Róbert

Jelmez: Cselényi Nóra

A rendező munkatársa: Kovács Krisztián

Momo: Nagy Mari

Rosa mama: Csomós Mari

Lola: Lukács Sándor

Juszef: Jordán Tamás

Rendezte: Alföldi Róbert

Eredeti bemutató: 2014. május 8.

Új bemutató: 2015. szeptember 1.

Rózsavölgyi Szalon

Fotó: Éder Vera