A 90-es évek első felében a nagy képregénykiadók sorozatait eluralta az olcsó hatásvadászat. A nyomdatechnológia fejlődésének köszönhetően a harcok még látványosabbak, még eszképistábbak lettek, sorra jelentek meg vagy futottak fel a bad-ass antihősök (Spawn, Megtorló, Rozsomák stb.), a hangzatos események (tucatnyi Pókember-, Batman- és Superman-másolat jelent meg, minden hős eposzi halált halt), elszaporodtak a variant coverek, miközben a klasszikus történetmesélés pár kivételtől eltekintve többnyire háttérbe szorult a mainstream piacon. Ezzel párhuzamosan az indulása után már többször újraindított Igazság Liga már csak árnyéka volt önmagának, a DC legikonikusabb hősei, az alapító tagok alig-alig tűntek fel a sorozatban, miközben a másodvonalbeli karakterek szappanoperája is érdektelenné vált az új írók kezében. Ebből az enyészetből robbantotta ki a csapatot Grant Morrison négy éves történetfolyama, és az új Igazság Liga-sorozat, az 1997-ben startolt JLA, ami az alapító tagokat (Superman, Batman, Zöld Lámpás, Flash, Wonder Woman, Aquaman, Marsbéli fejvadász) helyezte középpontba.

Morrison-éra: Morrison sorozata átmenetet képez a 90-es évek első felének bugyuta gimmickjei és a 2000-s évek „szélesvásznú” képregényei között. Morrison, megtartva a korszak 70-es, 80-as évekkel való általános szembefordulását, nem foglalkozik a hősök magánéletével, pszichológiájával, hanem mibenlétüket, képességeik határát vizsgálja, és teljes mértékben a világ megmentésére fókuszál. Sosem finomkodik, és a legkülönfélébb krízisek közepébe dobja bele a csapatot, miközben a hősök aranykori mivoltára (miszerint a DC hősei sokkal inkább Istenek, mintsem emberek) is folyamatosan reflektál. A szuperhősöknek marslakókkal, félresikerült szuperkatonákkal, szuperintelligens ellenfelekkel, világok elpusztítására törő entitásokkal, új Istenekkel, gonosz dzsinnekkel és gőgös főangyalokkal kell felvenniük a harcot.

Morrison sorozata mintha tökéletes inverzét adná Kurt Busiek pár évvel későbbi – ugyancsak körülrajongott – Bosszú Angyalai sorozatának, ahol épp a világ megmentése vált másodlagossá a csapattagok belső gondjaihoz, egymáshoz való viszonyához képest. Morrison Istenként tekint hőseire, akiknek nincs is nagyon magánéletük, és ha mégis, az inkább csak nyűg a különböző világégések között. Egyedül a jellemvonásokat húzza alá, így lesz Supermanből mindig optimista cserkész, Batmanből mindig gyanakvó stratéga, a Marsbéli fejvadászból megfontolt bölcs, az új Zöld Lámpásból és Zöld Íjászból pedig folyton önbizalomhiányos karakter (lévén, hogy mindketten próbálnak felnőni elődjük „isteni híréhez”). A sorozat párhuzamot húz a mitológia és a DC hősei között (Superma=Zeusz, Flash=Hermész, Batman=Hádész stb.), így a liga a Holdra(=Olimposz) költözteti főhadiszállását, és amerikai helyett nemzetközivé kiáltja magát, ám a későbbiekben jóval nagyobb, univerzumokon, alternatív valóságokon és dimenziókon átívelő konfliktusokat kell megoldjon. A sorozatban „igazi” Istenek is megjelennek, akik egyfajta jóslatként vetítik előre, hogy a jelenkor szuperhősei a Földön egy még újabb isteni generáció előfutárai.

Morrison tisztában volt vele, hogy az aranykor sótlan szuperhőseivel nehéz azonosulni, ezért teljesen más oldalról fogta meg a befogadókat. Nincs mélylélektan, mint Morrrison nagy klasszikusában, az Arkham Elmegyógyintézetben, hanem mesterien szőtt, rengeteg kreativitást felvonultató akció van. Morrison Igazság Ligájában nem csapatdinamika, hanem különböző frontok vannak, a hősöknek egyszerre több helyen kell felvenni a harcot, a látványos bunyókat azonban pár oldalanként megszakítja egy újabb és egy újabb csavar. Morrison nem teketóriázik, nem késlelteti őket, hanem rögtön az olvasó arcába vágja, az eposzi történetszövést pedig a kaotikus panelkezelés is felhívja a figyelmet rá, hogy Morrisonnál rengeteg az egymásba belógó képkocka, illetve ki nem használt tér, ami egyértelmű előjele a „szélesvásznú” képregények hamarosan bekövetkező térhódításának, ami azóta teljesen sztenderddé is vált az amerikai képregényekben (Geoff Johns nálunk is megjelent Zöld Lámpása azonban ebből is mintha kiemelkedne kicsit, a maga űrközi hullámvasútjával és alapos mitológiateremtésével).

Morrison majdnem 4 éven keresztül írta a JLA-t, amit csak rövid időre szakított meg egy-egy vendégíró. Érája nem teljesen egybefüggő, viszont csak az egészet egyben olvasva fejti ki a hatását, ezért logikus lépésnek tűnhet a Kingpin Kiadó részéről, hogy nem az igazán meghatározó, hanem az azt követő korszakból választott ki egy történetet a tavalyi Batman különszámhoz, ráadásul az egyetlen olyan sztorit, aminek a középpontjában Batman áll, és a Liga aktuális főellensége is egy Batman-nemezis.

Waid-éra: Morrisontól Mark Waid vette át a stafétát, aki egyébként is sokat ólálkodott a Liga környékén (ő írta a sorozat újraalakulását elmesélő minisorozatot, illetve többször is beugrott egy-egy szám erejéig). Waid követte (illetve támogatta, lásd az 1996-ban általa írt Kingdom Come-ot) a Morrison által kijelölt utat (érdekes, hogy később Joss Whedon is ugyanígy tett az ugyancsak Morrisontól megörökölt, teljesen új alapokat teremtő X-Mennel, lásd a Marvel+-t), és meghagyta a hét alapító tagot főszereplőnek, de – ahogy azt első története, a Bábel tornya is mutatja – visszavett a Morrison féle megalomániából. Kevésbé nagyratörő, de annál szürreálisabb veszélyekkel (nyelvek összekeveredése, megelevenedő tündérmesék, szétváló identitások) állította szembe a ligát, és emberként, csapatként is elkezdett velük foglalkozni.

A Morrison féle JLA egyik legnagyobb erénye volt, hogy a Liga egyetlen halandó tagjának, Batmannek is létjogosultságot adott a félistenek között, aki sokkal inkább kivételes logikájával és észjárásával volt a csapat segítségére, semmint harci tudásával. Waid ezt a vonalat vitte tovább a Bábel Tornyában, amikor a csapat tagjairól összegyűjtött adatok rossz kezekbe kerülnek. A Waid-éra kiindulópontja a Batman paranoid viselkedéséből kibontakozó, csapaton belüli bizalmatlanság, és ezzel tulajdonképpen be is zárta a JLA első számával megkezdett kört. A hősöket nem a világuralomra törő ellenségeik, hanem saját önhittségük és megosztottságuk győzi majd le, még ha most sikerül is felülemelkedniük ezeken.

Bár a JLA sorozat még több évig futott töretlenül, az utolsó számokban a holdon álló Őrtorony megsemmisülése (Crisis of Confidence) szimbolikusan is véget vetett az Igazság Ligája egyik legmeghatározóbb korszakának, ahol a hősök isteni erejüket isteni küldetések megoldására fordították. Ugyanakkor ez a történet volt az egyik utóhatása az Identity Crisis című minisorozatnak, ahol a korábban istenként tisztelt hősöket Brad Meltzer író lerántotta a mocsokba, kiteregette a szennyesüket, és olyan titkokat fedett fel róluk, melyek semmiképp sem méltóak az aranykor makulátlan hőseihez. Ennek a történetnek a tudatos továbbgondolása, illetve a Waid által már a Bábel tornyában is megfogalmazott kérdéseknek még grandiózusabb, még eposzibb újrahasznosítása az Infinite Crisis című DC-crossover, ahol a hősök legnagyobb ellenségévé szimbolikus értelemben és gyakorlatilag is saját maguk válnak. Ha a három krízissztori közül csak az egyik is megjelenne itthon, az kézenfekvő folytatása lehet a Bábel tornyának.

Batman különszám #1: Bábel tornya (2014)
Írta: Mark Waid
Rajzolta: Howard Proter
Az eredeti kiadványok címe: 
JLA #43–46 (A cikk a JLA 1–60., és a 115–119. számokkal foglalkozik)