Horváth Csaba koreográfiái mindig igényes irodalmi alapanyagra épülnek, legyen szó drámáról, regényről vagy elbeszélő költeményről, klasszikusról vagy annak kortárs átdolgozásáról. Munkáiban folyamatosan kutatja és feszegeti a szövegszínház és a fizikai színház viszonyát, határait, és így teremti meg változó arányokkal, a kettő sajátos, csak rá jellemző szintézisét. A most bemutatott Bűn és bűnhődés ezeket az arányokat a korábbi két Szkéné színházas előadáshoz, A nagy füzethez és az Irtáshoz képest a szövegszínház felé tolja. Jellemző példa erre, hogy egy olyan hangsúlyos jelenetben, mint amilyen a kettős gyilkosságé, Raszkolnyikov (Pallag Márton) meg sem mozdul, hanem egyszerűen felénk fordulva elmondja a történteket. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy aki beül az előadásra, az egy „hagyományos” regényadaptációt láthat: a mozgásnak, a fizikalitásnak itt is meghatározó szerepe van, de az összetevők, már csak a monumentális alapanyag miatt is, módosulnak.

A rendezés ugyanis nem elégszik meg a regény szellős kivonatolásával, fő szálra csupaszításával, Garai Judit és Horváth Csaba színpadi átirata, különösen a kétórás első felvonásban bátran, sokszor hosszú, monológszerű jelenetekben zuhogtatja a szöveget a nézőkre. Mindehhez nem készítettek új fordítást, Raszkolnyikov szövegébe viszont beleírtak néhány baszdmeget, ami  – nyilván szándékoltan – kicsit kilóg a darab nyelvezetéből, és erősíti azt a benyomást, hogy ez a Raszkolnyikov a mai tipródó-tépelődő, helyét nem lelő huszonéves generációhoz is tartozhatna. Ahogyan Benedek Mari jelmezei is valahol a korabeli és a mai között helyezkednek el, a nőknél inkább az előbbihez, a férfiaknál az utóbbihoz állnak közelebb. A második felvonásban változik a mozgás és a szöveg aránya, ez a rész mozgalmasabb, feszesebb, persze lehet, hogy ez az érzet abból is ered, hogy jóval rövidebb is az elsőnél.

Ahogy A nagy füzetben a termények, az Irtásban a föld-homok, a színpadképnek (Pallós Nelli munkája) itt is egyetlen meghatározó, sokféleképpen használt eleme van, ebben az esetben azonban ez kevésbé egyértelmű jelentést hordoz. Leginkább a tornatermi, műanyag bevonatos szőnyegekhez hasonlítanak azok az emberhosszúságú, sötétszürke téglatestek, amelyekkel kirakták a színpadot, és amelyeket ide-oda pakolnak, ajtónak, búvóhelynek, csapdának, kerítésnek és még ki tudja, mi mindennek használnak. De nem csak a színével és a formájával, hanem a téglatesteket bevonó anyag sajátosságával is játszik az előadás: ahogy a meztelen talpat végighúzzák a műbőrön, ad egy sajátos, súrlódó hangot, ami folyton visszatér, és amit más alkalmak is felidéznek, amikor valami emberi találkozik a rideg-holt anyaggal: például a Dunyát játszó Zsigmond Emőke hosszú haja is így súrlódik a műbőrhöz. A hangoknak egy egészen más regiszterét képviseli Ökrös Csaba zenéje: többszólamú, az orosz dallamvilágot idéző dalok emelnek ki, súlyoznak vagy éppen ellenpontoznak bizonyos jeleneteket.

Van még egy nagyon fontos tárgy az előadásban: a pénz. Cigarettává sodorják, zsebbe csempészik, széttépik (megint ugyanazzal a surranó-súrlódó hanggal) és homlokra ragasztják, játszanak vele, és rohannak utána. Mert ez a Bűn és bűnhődés elsősorban a pénz utáni hajsza, a kapcsolatokat megrontó, kereskedelmi viszonnyá tévő, árulásba, akár gyilkosságba is belehajtó pénz körül forog. Egy olyan világban, ahol hiánya megfojt, birtoklása embertelenít. A zárójelenet is erre épül, ráadásul úgy, hogy nézhetjük játéknak, de sokkal inkább kegyetlen hajszának, ahogy Fehér László fut, rohan, csúszik és vetődik a padlón ide-oda sodródó papírdarab után, de ha eléri is, kicsúszik a kezéből, sosem marad az övé. Hogy van más életstratégia is, azt a jelenetben a két lány, Szonya és Dunya kiemelésével jelzik, ők más szemszögből, fentről nézik ezt az életjátékot.

Az előadás mozgásanyagában sok az egymásra támaszkodó, a másik színészt terhelő elem, gyakran úgy, hogy a terhekből többletsúlyt viselő nők tartják meg a férfiakat. Gravitációellenes pozíciókat tartanak ki, és ahogy a szövegben is számos utalás van a fullasztó, levegőtlen életlehetőségekre (amit a kánikulában, a Szkéné nézőterén nem nehéz átérezni), a színészek is gyakran kerülnek ilyen tornaszőnyeg alatti-közötti, levegőtlen helyzetekbe.  

Pallag Márton alakításában a főszereplő nem egy karizmatikus figura, inkább a mából is ismerős, bizonytalan, őrlődő, Istennel és az egész világgal, legfőképpen azonban önmagával perelő fiatalember. Hay Anna Szonyája szelídségében erős és rendíthetetlen. Krisztik Csaba egy, a végtelenségig magabiztos és pökhendi Luzsint formál, harsányabb színekkel a tőle megszokottnál – igaz, nem is ilyen, abszolút negatív szerepekben látjuk általában. Andrássy Máté játssza Szvidrigaljovot, a sima modora mögé rejtőző kiismerhetetlen kaméleonnak. Ők négyen csak egy alakban jelennek meg, a többiek viszont váltogatják a szerepeket, sokszor úgy, hogy a két karakter valamilyen módon kapcsolódik, így kell világossá tenni a különbséget. Földeáki Nóra két szerepében az anyaság arcait, az asszonyi tartást mutatja meg magától értetődő természetességgel. Zsigmond Emőke, a Színművészeti Egyetem végzőse most először dolgozik a társulattal, mozgásában hézagmentesen illeszkedik hozzájuk. Poljaként a gyermeki játékosságot, Dunyaként a karakter tisztaságát, morális erejét láttatja koncentrált játékával. Nagy Norbert Razumihinje az előadás humoros színfoltja, és nem csak szóban, de mozdulatokban is, ahogy például Orvosként, szinte fejen állva beteget vizsgál. Kádas József Porfirij nyomozója a lélektani hadviselés és a jó zsaru szerepkör finom rajza. A társulat egésze igen fegyelmezett és összeszedett teljesítményt nyújt.

Az előadás mégsem annyira átütő erejű, mint A nagy füzet vagy az Irtás. Persze, igazságtalan ez az összehasonlítgatás, hiszen Horváth Csaba nagyjából a lehetetlenre vállalkozott, amikor ezt a súlyos, bonyolult nagyregényt színpadra állította. És az előadás képes meggyőzni arról, hogy ez Horváth Csabának mégsem lehetetlen vállalkozás. Az első felvonás részleteiben és a második felvonás egészében sikerült prózából drámát szikráztatni, és egy egészen különleges adaptációt létrehozni. Az előadás egészével is jó úton halad ebbe az irányba. Az őszi folytatásig jó eséllyel odaér.

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

A Forte Társulat és a Szkéné Színház közös előadása    

Raszkolnyikov: Pallag Márton
Dunya, Polja: Zsigmond Emőke
Anya, Katyerina Ivanovna: Földeáki Nóra
Marmeladov, Munkás, Százados: Fehér László
Szonya: Hay Anna
Porfirij, Munkás: Kádas József
Razumihin, Orvos: Nagy Norbert
Luzsin: Krisztik Csaba
Szvidrigaljov: Andrássy Máté
Amália Ivanovna, Nasztya: Blaskó Borbála
Zamjotov, Pap, Achilles: Horkay Barnabás
Mikolka, Lebezjatnyikov, Házmester: Hegymegi Máté

Jelmez: Benedek Mari
Zene: Ökrös Csaba
Fény: Payer Ferenc
Dramaturg: Garai Judit
Színpadkép: Pallós Nelli
Produkciós vezető: Számel Judit
Rendezőasszisztens: Sólyom-Nagy Fanni

Rendezte: Horváth Csaba

Bemutató: 2015. június 3.

Szkéné Színház

A fotókat Mészáros Csaba készítette.