A klasszikus filmteoretikusok, mint Balázs Béla vagy Siegfried Kracauer szerint a film ereje a tömegek ábrázolásában rejlik, a film specialitása, hogy sok szereplőt, valós térben képes mozgatni. A mozgókép hőskorában ez sarkalatos kérdés volt, hiszen a kevés karakterrel, egy-két helyszínen dolgozó színház hatását szerették volna lerázni a filmművészetről. Azonban a filmtörténet során bebizonyosodott, hogy kamaradrámákat is lehet filmszerűen ábrázolni. Sőt, sok esetben az egy-két szereplős történetek többet mondanak minden epikus, nagyvolumenű mozgókép-drámánál. Sidney Lumet Tizenkét dühös embere címszereplőit végig egyetlen térben beszélteti, viszont eszmefuttatásaik, lelki vívódásaik szuggesztív erővel bírnak. Ugyanilyen kamaradráma Richard Linklater Visszajátszása vagy Richard Schenkmantól Az őslakó, melyekben a cselekmény egyetlen, szűk szobában zajlik, a párbeszédek mégis olyan szikrázó feszültséget generálnak, hogy feledjük a teátrális szituációt, és a beszélgetések, súlyos titkok részeseivé válunk. Sindó Kanetó Kopár sziget című modernista művészfilmje pont ellenkező módon meséli el egyszerű, neorealista jegyeket mutató történetét: hatalmas, nyílt térbe helyezi a gyermekét vesztett földműves házaspárt, akik szemérmes gesztusokon kívül nem kommunikálnak egymással, Sindó műve kvázi „némafilm” (illetve zajok, zörejek és zene hallhatók). Tulajdonképpen ezt a szituációt variálja Kim Ki-duk 2005-ös Az íj című kamaradrámája, mely egy nyílt tengeren hánykódó hajó monoton mindennapjait és a felszín alatt tomboló, csillapíthatatlan szerelmet meséli el. S ehhez a vonulathoz kapcsolódik Tarr Béla A torinói lója is, melyben szintén a nyílt tér zárja magába két elidegenedett, érzelmeiket elfojtó főszereplőjét.

A grúz rendező, George Ovashvili (Túlparton) legújabb, a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon is szereplő Kukoricasziget című zárt szituációs drámája tagadhatatlanul Sindó Kopár szigetének utóda, mely korántsem puszta hommage vagy imitáció, méltán nyerte el a Kristály Glóbuszt Karlovy Varyban. Súlyos lélektani dráma, melynek társadalmi vetülete legalább olyan erős, mint pszichológiai elemzése.

A Kukoricasziget a Közel-Kelet egyik régóta húzódó konfliktusának szó szerint kellős közepén játszódik. Abházia egy Oroszország és Grúzia között, a Fekete-tenger partján elterülő, több ország által független nemzetnek elismert terület. Az ország függetlenségét 2008-ban fogadta el Oroszország, mely támogatta Abháziát a területet átengedni nem akaró Grúziával szemben. Az Inguri-folyó tulajdonképpen a két államot szeli ketté, természetes határként funkcionál. Benne számos, apró, mondhatni kutyanyelvnyi sziget található. Egy napon a film abház főszereplője, az idős nagyapa az egyik ilyen kis szigetre érkezik meg, és mitikus rítus keretében birtokba veszi a földterületet. Napról napra építi fel lassan rozoga fabódéját, ebben megérkező unokája (aki egy, a cselekmény során felcseperedő szép kamaszlány) is segít. Később kukoricát vetnek el, beindítva ezzel kis gazdaságukat, biztosítandó megélhetésüket. Azonban munkájuk alatt betör magánéletükbe a politika, a Grúzia és Abházia partjairól egyaránt jól látható szigetre vissza-visszatérnek egymással ellenséges katonák, és a háttérben a fegyverek ropogása kísérti nagyapa és unokája idilljét. A veszély állandó, nem tudhatják, melyik éjszaka gázol át valaki kukoricaföldjükön, és szerencsétlenségükre pár katona szemet vet az egyre nőiesebb tinilányra.

George Ovashvili művében meg van a potenciál a zsánerfilmre. Sőt, mondhatjuk, modernista thrillernek sem utolsó, főleg a cselekmény egyik fordulópontjától kezdve, mikor sebesült, eszméletlen ellenséges katonára talál a kamaszlány a kukoricaültetvényen (ennyiben egyébként Sindó Kanetó másik klasszikusát, az Onibabát juttathatja eszünkbe). A Kukoricasziget cselekménye, konfliktusai lassan, apró részletekben bomlanak ki. Ovashvili rendkívül jó érzékkel adagolja az információkat, így olyan feszültséget teremt, mintha valóban egy paranoiathrillert néznénk. A keskeny, mindkét partról látható sziget ismérve ugyanis a megfigyeltség. A rendező kezdettől tudatosítja, hogy a háttérben háború zajlik, és ezen a földnyelven semmi sem takar el a bámészkodók elől. Az arra csónakozó vagy a parton bóklászó abház, orosz és grúz katonák tekintetének vannak kitéve nagyapa és serdülő unokája. Ráadásul éjszakánként át-átgázolnak a kicsiny szigeten, így két lakója nem érezheti magát biztonságban. Végig ott van a lehetősége, hogy a dolgos parasztemberek konfrontálódnak valamelyik oldallal. Sejthető, hogy valamilyen ürüggyel vagy egyik, vagy másik fél bele fog kötni a nagyapába.

Ám a Kukoricasziget nem műfajfilm, hanem kamaradráma, mely inkább cselekménylehetőségeket villant meg, de nem (mindet) teljesíti be. Mert George Ovashvili műve nem is erről szól. A már kezdettől tapintható paranoid hangulat komoly társadalmi problémát vázol fel. A sziget, mint már említettem, határpozícióban van, Abházia és Grúzia közt fekszik. Így lakói tulajdonképpen sehová sem tartoznak igazán, azzal, hogy kiköltöztek, elszakadtak a szárazföldtől, kijelentették: békében akarnak élni, távol a háborútól és az ideológiai vitáktól. Ezért mindkét fél számára semlegesek – ugyanakkor mindkét fél számára potenciális árulók is. A grúzok abházok bújtatásával vádolják őket, az abház és  orosz ellenállók pedig szintén számon kérik a nagyapát. A normál emberi kapcsolatok itt működésképtelenek az ideológiai és nemzeti ellentétek miatt.

A normális kapcsolatteremtés lehetetlensége pedig abban a jelenetsorban nyilvánul meg legérzékletesebben, mikor a sebesült abház katona a szigetre kerül. A nagypapa vonakodik, de csak ellátja és befogadja a felépülő férfit. Azonban hamarosan visszatérnek a grúzok, akik egy „kutyát keresnek”, így a katonának mennie kell. Pedig valamilyen (apa-lánya vagy netán férfi-nő) kapcsolat látszott kibontakozni közte és a fiatal, hallgatag lány között, akinek addig egy mosoly sem tűnt fel az arcán – a katona hatására azonban vidám lett, megnyílni látszott. Ám a háborús állapot és a nagyapa bizalmatlansága, féltése elválasztja kettőjüket. Vagyis a politikai destrukció, a nemzetek konfliktusa az egyén magánszféráját egyaránt lerombolja a kialakuló intimitást.

A Kukoricaszigetbe a melodráma is beférkőzik, mely szintén a társadalomelemző vonulatot hivatott erősíteni. Azonban a történet sava-borsát a kiváló érzékkel ábrázolt lélektani, felszín alatt zajló dráma adja. Ugyanis a Kukoricasziget nemcsak szociális problémafilm, de felnövekedési történet is. A főszereplő kislány játékbabával érkezik a szigetre, ám ahogy a kukorica kibújik a földből és termést hoz, úgy fedezi fel nőiségét a nagyapa unokája is (szép szimbólum, mikor a lány tétován felakasztja játékát egy szögre).

Mindezt a Kopár szigetben megismert, minimalista, lírai stílusban ábrázolja George Ovashvili. Ahogy Sindó drámájában, úgy itt is a képé, a zajoké és a zörejeké a főszerep. Azaz a főszereplők keveset beszélnek (két kezünkön összeszámolható a dialógusok száma), érzelmeikre arcjátékukból, gesztusaikból és az őket körülvevő gyönyörű, ugyanakkor fenyegető természet apró rezdüléseiből következtethetünk. A Kukoricasziget képei visszakapják filmszerűségüket, felesleges fecsegés vagy melodramatikus kirohanások helyett a többértelmű filmkép beszél. Ahogy nagyapa és unokája egymásra néznek, néha kétségbeesetten, néha szeretetteljesen, néha haragosan, s ahogy a megérkező katonák tekintetet átnyalábolja a kis földnyelvet – azt szavakkal nehéz lenne leírni. A főszereplő kamaszlány lopva bújik a ház mögé ruhát cserélni, s csak éjszaka mer a forró nyárban hűsítő fürdőt venni. Riadt őztekintettel fürkészi a kiismerhetetlen vadont, ahonnan kiéhezett katonák bújhatnak elő bármelyik pillanatban. Szempárok közelije, rezdülő arcizmok és a kiszámíthatatlan táj, a nyíltsága miatt börtönbe záró természeti tér együtt adják a Kukoricasziget drámai feszültségének alapját.

Mindez persze legalább annyira az operatőr, Ragályi Elemér érdeme, mint George Ovashvili rendezőé. A Titanic Filmfesztiválon zsűriző Ragályi mondhatni mestere a külső felvételeknek, nem először dolgozott hasonló tájjal, emlékezzünk csak Gaál István az alföldi nyílt terepet szintén börtönként ábrázoló Magasiskola című filmjére. Ahogy a Magasiskolában, úgy itt is kiváló munkát végzett a magyar operatőr. A gyönyörű dombokat és a hol nyugalmas, meditatív erejű, hol félelmetes és fenyegető folyót a legnagyobb tisztelettel ábrázolja, hagyja szépségüket érvényesülni, ugyanakkor pedig a fényviszonyokkal és szűrőkkel játszva át is lényegíti a tájat. Az éjszakai pára ködként telepszik rá a szigetre, bizonytalanságban és félelemben hagyva a kimerészkedő szigetlakókat, míg a késődélutáni aranyló napfényben baljós jövőt jósolva szinte lángolnak az elszáradó kukoricaszárak. A szereplőkről a közelik, a kamera által megszólaló arcaik pedig Zolnay Pál Fotográfiáját idézik, melyben Ragályi Elemér szintén sokkoló érzékenységgel fényképezte a karaktereket, egy képben ábrázolva történetüket.

A Kukoricasziget minden ízében kiemelkedő, szuggesztív, lírai, ugyanakkor rendkívül feszült, már-már thrillerbe hajló kamaradráma, melyben a főszerep a filmképé, nem a dialógusoké. Nagy volt a veszély a témaválasztás miatt, hogy a cselekmény túlzsúfolttá válik, és egyik vonulat (a társadalmi és a lélektani) sem tud érvényesülni, nem lesz kibontva megfelelő mélységben. Azonban szerencsére Ovashvili jó érzékkel nyúlt a témához, és képes volt megteremteni az egyensúlyt a szociálisan és a pszichológiailag érzékeny dráma között. A két sík ok-okozati viszonyban áll egymással, külön-külön nem bírnának ekkora erővel, azaz pont így jó, ahogy George Ovashvili rendező eltalálta. Melyhez természetesen az operatőri munkán túl hozzájárul a két főszereplő, Ilyas Salman (a nagyapa) és Mariam Buturishvili (a kamaszlány) visszafogott, érzékeny játéka (ráadásul a lányt játszó Buturishvilinek ez az első filmszerepe). Csupán egy-két logikai baki rondít a képbe, illetve a záró jelenetek nemcsak hatásvadászok, de mesterkéltek és irreálisak is, jóllehet bibliai özönvíz-szimbolikája passzol a film hangulatához Mindenesetre ehhez a visszafogott, lírai filmhez nem illett ez a fajta expresszív-drámai (sőt, melodramatikus) lezárás. Azonban az utolsó 5-10 percig a Kukoricasziget kiváló, lírai, feszült dráma, mely méltó utóda Sindó Kanetó Kopár szigetének.

Kukoricasziget (Simindis kundzuli)

Színes, feliratos, német-francia-cseh-kazahsztáni-magyar dráma, 100 perc, 2014

Rendező: George Ovashvili

Forgatókönyvíró: George Ovashvili, Nugzar Shataidze, Roelof Jan Minneboo

Zeneszerző: Iosif Bardanashvili

Operatőr: Elemér Ragályi, Ragályi Elemér

Zene: Iosif Bardanashvili

Producer: Guillaume de Seille, Eike Goreczka, George Ovashvili, Karla Stojáková

Vágó: Sun-min Kim

Szereplők: Ilyas Salman (nagyapa), Mariam Buturishvili (unoka), Irakli Samushia (sebesült katona), Tamer Levent (katonatiszt)

Bemutató dátuma: 2015. május 14.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

Forgalmazó: Mozinet