Veiszer Alinda elsőként aziránt érdeklődik, hogy megszokott-e Franzennél a színpadi szereplések előtti relaxálás – a mostani beszélgetés előtt pár percig üldögélt az első sorban egyedül. Igen, habár végig fotózták, miközben egyedül üldögélt, teszi hozzá ironikusan. Szeret egyedül lenni, és ez a gyerekkorára vezethető vissza, azért is kezdett el olvasni, mert nagyon egyedül érezte magát. Arra, hogy mennyire érezte kívülállónak magát, pontosan ez a könyv a válasz: „számvetés azzal, hogy miért lett belőlem író”, mondja. A családjából senki nem volt irodalmár, egy átlag középnyugati famíliából származik, nem történt vele semmi tragikus, tehát egy nagyon érdekes történet az, hogy hogyan lett belőle ez a „fura felnőtt”. Az egész gyerekkora rejtőzködésből állt, volt egy titkos élete, amit még a családja előtt is rejtegetett. „Nem igazán hazudtam, inkább csak visszatartottam az információt” –mondja. Édesanyja egyszer azt mondta, a szépirodalom nem más, mint hazugságok áradata, és ma már azt gondolja, hogy ezekből a kezdeti, kisebb hazugságokból nőtte ki magát egy „professzionális hazudozóvá”, ami bizonyos szempontból az írók feladata. Ezért se fogadták otthon kitörő örömmel a hírt, mikor az egyetem végén elmondta nekik, hogy író akar lenni. Ma már látja, hogy édesanyja csak jót akart azzal, hogy ellenezte a dolgot, és azt mondogatta, hogy ez a lehető legrosszabb döntés, amit hozhat, hiszen így volt mit bizonyítania.

A következő kérdés a regényei személyes motívumaira vonatkozik; minden történetben rengeteg apró magánéleti utalásra bukkanunk, de vajon mennyire akarja ezeket megosztani az olvasókkal, milyen nehézségekbe ütközik ezzel kapcsolatban? A Diszkomfortzónával egyik célja az volt, hogy –a Javítások sikerével jött magánéleti célzások után – hitelesen tudja elmondani, ki ő valójában. A másik pedig, hogy ezzel valamilyen úton megvédje a még privátabb életét; ugyanis azzal, hogy megoszt néhány általa kiválasztott személyes élményt, a többit meg tudja tartani magának, és így megmaradhat féltett magánélete is. „A szépirodalom a biztonságos fedélzet arra, hogy kitedd a legprivátabb dolgaid” – teszi hozzá paradox módon. A Javítások után sok rosszat hallott magával kapcsolatban, ezek után úgy érezte, ki kell küszöbölnie ezeket az általa is ismert hibákat, de egy humorosabb módon. Gyerekkorában végig kísérte a szégyenérzet azzal kapcsolatban, aki volt, és a könyv írása során rátalált egy vicces, ironikus hangra, amitől egyre elnézőbb lett magával szemben – a memoár írása kicsit olyan volt, mint egy személyes terápia. „A szégyen az író a legnagyobb ellensége”, és ami segít legyőzni ezt az érzést, már önmagában is sikernek számít.

Franzen fordítóját, Bart Istvánt szólítják a színpadra, aki elárulja, hogy egy fordítónak sokkal mélyebben meg kell értenie az adott művet, mint egy átlag olvasónak, egyébként nem működik a szöveg, értelmetlen marad. Franzen nagyon fegyelmezett író, rendkívül autentikus, a regényeiben semmi nem véletlen, azonban a Diszkomfortzóna egy picit lazább volt, felszabadultabb, ezért ez az ő személyes kedvence. „Olyan volt fordítani, mintha „elengedett kézzel biciklizne”, mondja a fordító. De azért ne higgyünk a szemünknek, ez is meg van tervezve, egy rendkívül szép íve van a könyvnek. Franzen csak szülei halála után tudta igazán szavakba önteni ezeket a gyerekkori élményeket, mert már nem volt vesztenivalója, és ebből a szempontból valóban felszabadító élmény volt számára a megírása. Bart elmondja, úgy érzi, hogy ennyi idő alatt már kívülről-belülről megismerte a szerzőt, és úgy tekint rá, mint egy régi barátra, habár Franzen eddig csak sejthette, hogy ő létezik valahol… a fordítás legnehezebb része belebújtatni a könyvet egy új bőrbe, hiszen „ebben a könyvben egy betű sincs, amit ő írt, minden egyes sorát én írtam”, jegyzi meg humorosan a fordító.

Az őt ért feminista támadásokra reagálva Franzen elmondja, hogy kicsit furcsának tartja ezeket (már hogy egyesek szerint manapság azért irányul rá ennyi figyelem, mert férfi), hiszen pontosan ő az, aki hosszú ideje küzd az amerikai irodalmi kánon meglehetősen alulreprezentált női íróiért. Tehát ezek a támadók roppant szegényesen informáltak, ezenkívül pedig csak annyit tesz hozzá, hogy „whatever”, azaz számára teljesen mindegy. Az elismertséggel nyilvánvalóan megszaporodnak az ellenzői is, de vajon sikeresként írni nagyobb teher-e? A Javításokkal nagyot kockáztatott, de legnagyobb meglepetésére százasával kapott leveleket, az emberek elmondták neki, hogy felismerik benne saját magukat, a családjukat, életüket. Ezután felelősséget kezdett vállalni az olvasókért, akikről immár tudta is, hogy léteznek, nem csaj sejtette, és ez még inkább motiválja őt. Ahogyan azok az emberek is, akik rosszat akarnak neki. A versengés szintén motiválja, azonban ebből csak egy igazán fontos volt az életében: David Foster Wallace-szel. A Szabadság részben barátja halála után érzett dühből született, akivel olyan volt ez a verseny, mint egy durva teniszmeccs – ide-oda ütögették a labdát, és míg Wallace utolsó ütése öngyilkossága volt, Franzen válasza erre a Szabadság. „A versenyzés a legjobb játékodat hozza ki belőled” – mondja végezetül. 

Fotó: Bach Máté