A fennmaradó idő azzal telik el, hogy a kérdező Bárány és Havasréti megkísérli kiszedni a szerzőből, hogy mi a fene is ez a szörny-dolog. A beszélgetés egyrészt informatív a svéd kultúrát, a számi mitológiát és magát a könyvet illetően, másrészt Spjut rendkívül szűkszavú és visszafogott a munkája kapcsán. Igen szimpatikus a hozzáállása: nem akar „okosnak” tűnni vagy egyáltalán „rendes” válaszokat adni. Nem ítélkezik, nem magyarázkodik. Irigylésre méltó az a laza magabiztosság, ahogy beszél. Nem tudom kideríteni, hogy Spjut jófejségéből következik, hogy Bárány Tibor is teljesen egyszerű és nagyszerű, nincsenek körmondatos méltatások, hosszadalmas leírások és magyarázgatások, Bárány olyan kérdéseket tesz fel, amelyek – úgy tűnik – őt olvasóként érdeklik, és nem akar föltétlenül okosabb lenni a jelenlevőknél, akik még nem vették kézbe a könyvet, és az is lehet, hogy sok fogalmuk sincs a skandináv krimikről vagy folklórról.

A kérdésre, hogy „kicsodák ezek a trollok”, Spjut elmondja, hogy „van egy valóságos troll, és onnan származnak a regénybeli trollok”. Később kiderül a svéd grafikus és illusztrátor John Bauer legendás trolljairól van szó, akinek a gyermekrajzai a 20. század elején váltak népszerűvé, egy olyan időszakban, amikor a (gyermek)könyvek már nemcsak a gazdag gyermekek kiváltsága volt, hanem mindenki számára elérhetőek lettek. Bauer maga is megjelenik a regényben, egy másik valóságos alakkal, Sven Jerringgel, a svéd rádiózás egyik legelső hangjával együtt, akit Spjut elmondása szerint a rádió aranykorában a királynál is jobban szerettek és ismertek az országban. Spjut arról is beszél, hogy „mi volna, ha valóban léteznének trollok”, és ekkor egy pillanatig nem tudom eldönteni, hogy komoly a kérdés vagy csak cseles retorika? Aztán később árnyalódik a téma, miszerint „mindenkiben ott van a troll, mindannyian néha trollnak érezzük magunkat”, aztán hogy a trollok azért lopják el a gyerekeket, mert „féltékenyek. Egyetlen dolgot szeretnének: emberré lenni. Úgy érzik, hogy ha van gyerekük, akkor ők is emberek lehetnének. Ez egyszerre szomorú és nevetséges, hiszen soha nem válhatnak emberekké.”

Amit még megtudtunk: Skandinávia tényleg jó hely, de most éppen stagnál, ami náluk annyit jelent, mint nálunk az, amikor nagyon rossz, illetve hogy a „lenyűgöző szarvas a hegyszélen meg zúzmara” típusú képek Lappföldről bár nem teljesen hamisak, de túlzóak, hiszen a térség csak kis része ilyen. Az is kiderül, hogy a Stallónak lesz folytatása, sőt, filmváltozata is. Havasréti József pedig többek között arra is rákérdez, hogy vajon volt-e olyan kritika, amelyben azt rótták volna fel a regénynek, hogy rossz hírét kelti a számi kultúrának, vagy hogy groteszk módon mutatná be a számi embereket. Spjut válasza röviden és tömören: nem.

Végül elmondhatjuk, hogy bár a kérdezők megpróbálták valamivel megfogni a szerzőt és a svédeket, nem nagyon sikerült. Spjutnak nem akaródzott panaszkodni, de az is lehet, hogy az ő panaszkodni valója nekünk csak afféle #firstworldproblem volna, és ezért tartóztatta magát. A kismagyar szomorú valóságunkból nézve olyan, mintha ő volna a troll, vagy akár fordítva, hogy hozzá képest mi. Kíváncsian nézegetjük egymást, és aztán, huss, ellopjuk a gyermeket. Mondjuk egy svéd krimit.