Valószínűleg túl régóta járok a Művészetek Palotájába, és egy ideje ritkábban avagy kisebb szerencsével, ám gyakran arra figyelek fel itt, hogy ha nem is kong a terem, de azért jóval több ember elférne. Ehhez képest most azt látom a Bartók Nemzeti Hangversenyteremben, ami már elhomályosult emléknek tűnt, hogy bizony a csilláron is lógnak. Az összes emelet, az erkélyek és páholyok zsúfolásig tömve, köztük egy-egy híresség képe bukkan elő.

Aztán lassan bevonul a zenekar, majd némi késlekedés után Kocsis Zoltán is, és szinte azonnal vezényelni kezd. Korábban már írtam, hogy számomra kicsit hübriszesnek tűnik az ilyen kezdés, ám Kocsis kiválóan oldja meg a helyzetet, és a zenekar úgy szól, mint egy álom.

Világosan hallom és követem a szólamokat, a témákat, a kifejtést és a variációt, a zenekar valóban egyetlen, óriási hangszert alkot, amelyben a dinamikának (és minden egyéb apró nüansznak) valóban helye van, a hangszercsoportok énekelnek, a kürtök zúgnak, minden tökéletes összhangban és kellő intencióval szólal meg. Egyetlen panaszom, hogy a színek csak nem akarnak előjönni (pedig Liszt híres szinesztéta volt, ám úgy tűnik, én meg szín-süket lettem), bizony csak szólamokat (és összhangzattant) hallok.

Liszt indulója után hamar betolják a zongorát a dirigensi pulpitus elé, és megjelenik Gyenyisz Macujev. Bár nem túl közelről látom, épp oly elegáns, mint amilyennek képzeltem, ám valamivel idősebb. Viszonylag rövid ideig helyezkedik, az ujjait próbálja, pontosabban úgy tűnik, inkább a kéz gesztusát, aztán Kocsis int, és kezdődik a zongoraverseny.

Ha a zongorista mozdulatai alapján kívánnám megítélni a darabot, nem hinném, hogy a világ legnehezebb zongoradarabjáról van szó. Azt látom, hogy Macujev időnként a zongora fölé hajol, elfordítja a fejét, valamilyen szélesebb és hirtelenebb gesztust tesz, ám egy pillanatra sem érződik az, hogy ez a zongorázás (technikai) mellékterméke volna.

Van néhány zongorista, aki énekelni, vagy inkább dúdolni szokott játék közben, mint például Keith Jarrett. Macujev semmi ilyet nem tesz, és ahogy a fülemre hallgatok és nem a mozdulatok erejét nézem, azt veszem észre, hogy gesztikulál: a zenét látom mozdulataiban.

A zongoraverseny egyszerre elbűvölő, fennséges, komplex és egyszerű, ám annyi ötlet és annyi technikai lehetetlenség van benne, a hangok csillognak és elködösödnek, különös ritmikával és iszonyatos sebességgel, olykor pedig az elképzelhetetlenül gyors tempó és az angyalian halk hangzás egyszerre, illetve a szólamok olyan szintű keveredése, a zenei megoldások olyan különös eleganciája, ami földi léptékkel elképzelhetetlen.

Hallottam néhány jó zongoristát, melyek közül egypárat a világ legjobbjának tekintenek. Ugyan nem vagyok zongorista, de azt gondoltam, hogy tudok valamit a zongorázásról. A hiúság vására. Felébredtem.

Valóban azt láttam és hallottam, hogy a zongorista billent és a pedálokat használja. Valóban azt láttam és hallottam, hogy néha egyetlen billentyűre több ujját is emeli és azon a hangon olyan sebesen játszik, hogy az a hangok megkülönböztethetőségi határán van (vagy még azon is túl). Macujev ugyanakkor a kezét egyszerűen csak a klaviatúra megfelelő pontja fölé helyezte, és az ujjai játszottak. Mozgott, hajlongott, mosolygott és gesztikulált, ám nem az erőkifejtés következtében, hanem mert olyan szinten átélte a zenét.

Minden hang pontosan a helyén volt, és pontosan a helyén ért véget. A pedál mágikusan működött, a legmagasabb hangok is tökéletesen szóltak, a szólamok száguldoztak vagy épp andalogtak, a hang előbukott és alább hanyatlott a zenekar mögött, amely hibátlanul, makulátlanul játszott, ám ez csak háttérként szolgált valami olyan mögött, ami túlmutat minden emberin és mégis emberi, túlságosan is emberi.

A három tétel megállás nélkül, egyvégtében szólalt meg, és leginkább csak megdöbbenésnek tudom nevezni azt a csöndet, amely a nézőteret uralta. Megdöbbenés, a megdöbbenések legjobb fajtájából: hogy valaki még ezt is tudja, ilyen érzéssel és olyan eleganciával, mintha csak az ingujjából rázná elő.

Aztán ennek is vége lett egyszer, mert egyszer mindennek vége van. Pontosabban az ünneplésnek nem tűnt vége szakadni. Néhányan állva tomboltak, szóval komolyan mondom, hogy nem csupán az előadás, hanem az utána következő ováció is egészen kivételes volt.

Macujev visszajött a színpadra néhányszor, és meghajolt, Kocsis Zoltánnak hálálkodott, a zenészeket éltette, ám az elhangzottak után nem tudta feledtetni, hogy minden mást elhomályosít a zsenije. Aztán adott egy rövidebb ráadást (a legmagasabb hangokon játszott, amelyeket megszólaltatni is alig lehet, csupán a legnagyobb erővel és a legnagyobb könnyedséggel, hogy ne durva facsapkodás legyen belőle) és finom, éteri dallamot játszott a csilingelően magas hangokon. Majd kivonult a színpadról, ám néhányszor még újra vissza kellett jönnie, mert a közönség nem engedte el. Játszott még egy ráadást, most inkább a látványosan technikás darabok közül. Aztán levonult, és lassan lehetett sejteni, hogy nem jön vissza, a villanyokat is kezdték feloltani. Nagy nehezen az emberek kivonultak a szünetre.

Akkor már lehetett sejteni, hogy ezt nem lehet tovább fokozni. Különösen, hogy Schumann III. szimfóniájával folytatódott a műsor, és én már többször bevallottam, hogy szerintem nem pont ebben a műfajban tündöklött a szerző.

Ez végül egy olyan pillanat volt, amikor teljesen helyénvalónak éreztem azt, hogy Kocsis felvonul a színpadra a zenekar elé, és azonnal elkezd hadonászni. Amiről az előadás szólt, az már elhangzott, már csak a fennmaradó űrt kellett kitölteni. Volt valami kamikaze jelleg ebben az akcióban, ám a karmester átszellemülten adta magát és a zenekart, a szimfónia elhangzott a maga terjedelmében, különösebb sietség nélkül, a maga tempójában, kellő dinamikával és tökéletes szólamvezetéssel, a zenekar egyetlen hangszerként szólaltatta meg.

Nem volt ezzel az előadással semmi baj, ám azt gondolom, nem a nagyközönségbe szüremlett barbároknak köszönhető az, hogy - meglehetősen szokatlan módon - az egyes tételek közötti szünetbe taps vegyült (mintha nem tudnák, hogy az csak a teljes mű végén dukál). Volt némi kellemetlenség benne, ám Kocsis jól tűrte, talán a tőle megszokottnál is jobban.

Nem rablom a kedves olvasó türelmét, az előadás véget ért, és bár a felét akár ki is hagyhatták volna, ami a lényegét képezte, az felejthetetlen és hihetetlenül magas színvonalú volt. Miközben azon gondolkodtam, hogy ezt Kocsisnak előre kellett tudnia, már akkor, amikor a műsor összeállítást elkészítette.

Egyetlen dolgot nem értek, és ez valószínűleg más hallgatóban is felmerült: miért volt az, hogy bár Gyenyisz Macujev koncertjeként hirdették meg az előadást, ő maga csupán a középső darabban játszott?

Mindamellett nagyon remélem, hogy még lesz alkalmam látni és hallani őt, mert ezt soha többé nem mulasztom el. Ezt ajánlom kedves olvasómnak is.

A műsoron:

Gyenyisz Macujev (zongora) és a Nemzeti Filharmonikusok

Liszt: Ünnepi induló (Kocsis Zoltán zenekari átirata)

Rachmaninov: III. (d-moll) zongoraverseny, op. 30

                I. Allegro ma non troppo

                II. Adagio

                III. Alla breve

szünet

Schumann: III. (Esz-dúr, „Rajnai”) szimfónia, op. 97

                I. Lebhaft

                II. Scherzo. Sehr müssig

                III. Nicht schnell

                IV. Feierlich

                V. Lebhaft

Vezényel: Kocsis Zoltán

Liszt Ferenc: Ünnepi induló (Kocsis Zoltán zenekari átirata)

A Goethe születésnapjára komponált Ünnepi induló, mint annyi más Liszt-mű, több változatban létezik. Az első verzió 1849-ben, Goethe születésének 100. évfordulójára készült. Nyolc évvel később, a híres weimari Goethe – Schiller szobor avatására Liszt alaposan átdolgozta, kibővítette az indulót. Eredetileg mindkét verzió zongorára íródott, bár az ünnepi alkalom természetesen mindkét esetben zenekari előadást követelt. Liszt maga azonban csak a második verziót hangszerelte meg, az első változatnál ezt a feladatot átengedte asszisztenseinek, August Conradinak és Joachim Raffnak, akik mindketten külön-külön elvégezték a munkát. Ehhez a változathoz tért vissza Kocsis a maga színpompás új hangszerelésével.

Szergej Rachmanivon: III. (d-moll) zongoraverseny, op. 30

A zongoraművész-zeneszerző III. zongoraversenyét sokan minden idők legnehezebb billentyűs versenyművének tartják. Ennek a véleménynek nem csupán a zongoraszólam elképesztő technikai követelményei, hanem a gazdag zenei szövet ritmikai bonyolultsága, valamint a szólista és a zenekar együttjátszásának nehézsége adnak alapot.

A mű megszólaltatása ma is nagy kihívás minden zongoraművész számára, amelynek megfelelni, különösen azzal a természetes könnyedséggel és eleganciával, ahogyan az 1939-ben készült legendás felvételen maga a szerző játszik, csak a legnagyobbaknak sikerül.

Közhely, de igaz, hogy Rachmaninov zongoraszólamainak virtuozitása sosem öncélú, mindig csak eszköz a zene szolgálatában – ugyanúgy, ahogyan egykor Lisztnél. (Az összekötő kapocs kettejük között Rachmaninov unokatestvére, Alexander Ziloti volt, Liszt egyik leghíresebb weimari növendéke, aki később a moszkvai konzervatóriumban Rachmaninovot is tanította.)

Rachmaninov első amerikai hangversenykörútjára 1909 őszén került sor, s a zeneszerző erre az alkalomra komponálta a III. zongoraversenyt. A mű bemutatója november 28-án volt New Yorkban, majd Rachmanivon 1910 januárjában újra eljátszotta, ezúttal Gustav Mahler vezényletével – ez az előadás nagy hatással volt a komponistára, úgy emlékezett vissza rá, hogy ekkor már a mű nemcsak a muzsikusok, hanem a közönség körében is sikert aratott.

A zongoraversenyt szerzője Josek Hofmannak ajánlotta, akit a kor legjobb zongoristájának tartott, ám ő sohasem játszotta el, s a mű csak az 1930-as években, nagyrészt Vladimir Horowitznak köszönhetően indult el a népszerűség útján.

A zongoraverseny három tételét szoros tematikus szálak kötik össze: a nyitótétel főtémája visszatér a második (Intermezzo) tételben, illetve a szünet nélkül következő fináléban is. Ez a főtéma orosz liturgikus, illetve népi dallamokkal mutat hasonlóságot, ám maga a szerző tagadta, hogy a hasonlóság tudatos lenne: „Harmadik zongoraversenyem főtémáját sem népi, sem egyházi forrásokból nem kölcsönöztem. Az egyszerűen saját magát írta meg… Ha volt is valamilyen elképzelésem ennek a témának a megkomponálásakor, az csak a hangzásra vonatkozott. Azt akartam, hogy a dallam énekeljen a zongorán, ahogyan egy énekes énekelné, és megfelelő zenekari kíséretet akartam találni hozzá, olyant, amelyik nem fedi el ezt az éneklést.”

Robert Schumann: III. (Esz-dúr, „Rajnai”) szimfónia, op. 97

„Életjelenetek a Rajna partján” – írta Schumann harmadikként számon tartott szimfóniájának partitúrájára. A költői szépségű, népi inspirációban gazdag, öttételes mű tisztelgés az elmúlt idők Németországa előtt, megidézve a romantika szellemében a Rajnát, tájait, legendáit.

Schumann biográfusa, Joseph von Wasielewski így írt a szimfónia létrejöttéről: "Mikor Schumann közölte velem, hogy már befejezte a szimfóniát, alig bírtam a mű gyors keletkezése miatt érzett elképedésemnek hangot adni, mire ő így válaszolt: ’1848 és 1849 volt életem legtermékenyebb két esztendője, akármit is jelentsen ez. Ha szemügyre vesszük, példának okáért, Händel tevékenységét, mindenki más elbújhat mellette. Nem tudom felfogni, mi különleges, csodálatos van abban, ha valaki egy szimfóniát egy hónap alatt ír meg. Ennyi idő alatt Händel egy egész oratóriumot alkotott. Aki erre egyáltalán képes, annak ezt gyorsan is tudnia kell, minél gyorsabban, annál jobb. Az ötletek áradása, a gondolatmenet igazabb, természetesebb így, mint hosszas tépelődés után.’”

A művet Schumann a Rajna melletti Düsseldorfban komponálta. Mintha a nagy és áhítatos mondákkal övezett német folyó közelsége valóban hatott volna a szimfónia megkomponálására: a Rajna menti táj természeti szépségei, a német népzene lírai mozzanatai át- meg átszövik a mű öt tételét. De a természeti benyomásokon kívül ösztönzően hatott a „Rajnai” szimfónia megalkotására a kölni dóm és a hozzá fűződő mondavilág is.