Engedd be az igazit! / Ana Lily Amirpour: Csadoros vérszívó / PRAE.HU

Gyakorlatilag a tavalyi Sundance-fesztivál óta hozsannákat zengnek Ana Lily Amirpour debütmozijáról, aki egyébként saját képregényét alkalmazta először rövidfilmre, majd celluloidra. Valamennyiünk, helyesebben a réteg-, geek-, vagy midcult-publikum szerencséjére a Csadoros vérszívó óriási moziélmény: ízig-vérig filmként működő darab, ledobja a kövült narratíva és vizualitás ezeréves béklyóit, és érzékfeletti sztoriként nyűgözi le rajongóit.

Csupán egy dolog, hogy a fiatal rendezőnő zsánereket turmixol. Valóban akad itt szociodráma, horror, románc, sőt, ha nagyon szeretnénk, western is, mégis, a mű legnagyobb erénye nem holmi tarantinói keveredésben rejlik, hanem elegáns, részletes, áramvonalas megmunkáltságában. Nüánszokból áll, lényegét az apró rezdülések adják. Így Amirpour negligálja a kanonikus elbeszélés-struktúra összetevőit, és az epizodikus meseszövésre voksol. Egyszer egy macskát befogadó, csodajárgánnyal közlekedő fiút látunk, másszor egy sötét lepel mögé bújó rejtélyes hölgyet, utána nehéz sorsú páriákat egy fantáziaváros utcáin. Az, ahogy a Csadoros vérszívó összeboronálja ezen részegységeket, igazi unikum. Nincs éles különbség realizmus és stilizáció között: a fiktív Bad City egy sosem létezett félig közel-keleti, félig napsütötte kaliforniai porfészek, ahol remekül összefér az otthonosan ismerős és a fenyegető idegen. Ebben a fénytörésben Amirpour nemcsak a Panahi vagy Makhmalbaf-féle iráni újhullám dokumentarista szemlélődését, talajközeliségét menti át átlagkarakterekkel, passiókkal, hanem a fantasyk, horrorok bizonyos archetípusait a legatyásodott apától a legkisebb fiún át az óhajtott királykisasszonyig.

Csadoros vérszívó

A filmben rengeteg kis gesztus jelez tengernyi olvasati lehetőséget. Ugyanannyira górcső alá kerülnek a gender-problémák (feminizmus, maszkulinitás, ezek tarthatósága/tarthatatlansága, netán összemosódása), mint a szociális nyavalyák, itt mocskos-káoszos világábrázolás lép frigyre a letisztult-mennyei atmoszférával. Konkrétabban: a Csadoros vérszívóban a vámpírlány és a viharvert fiú, a srác drogossá nyomorított papája, a tébláboló fiúcska, netán egy taszító kiscézár egyazon univerzum lakói, ilyen rangban deklarálható, hogy Amirpour nem határolja el a valóságost a valóság felettitől. Fekete-fehér snittek adnak otthont szürreáliának, hétköznapinak. Lehetne ugyan írni, hogy a Jarmusch által jegyzett Halhatatlan szeretők kisebb büdzséjű ezotériájával akad dolgunk, ám ez csupán a felszín: míg ott az évszázadokon át ballagó vérisszák látták az élet folyását, temérdek emberöltőnyi tapasztalatot gyűjtöttek, és egyszersmind kulturális zászlótartókként nyögték a bolygó és önnön létük súlyát, addig Amirpour regéjében puszta emóciók, átlagnépeket sújtó kínok jönnek elő, az esztétizálás dacára ismerős gondok vonulnak végig a cselekményen. Alapvető szükségletek mozgatják a karaktereket: szex, undor, bűn, szerelem, felnőtté válás, magány, társkeresés. Ősi fájdalmak lüktetnek a plasztikus vágóképek mögött.

Csadoros vérszívó

Ráadásul pompás metaforika szolgálja alá mindezt. Amikor Saeed, a „Sex” nyaktetoválással villogó tróger-zsivány prostituáltat kényszerít orális szexre, majd kirángatja a lányt az autóból, egy suttyót látunk, aki erőszakkal demonstrálná hatalmát. Rövidesen ugyanez a figura jelképes kasztrálás áldozata – az árnyékban ólálkodó vámpírhölgy leharapja az ujját, amivel éppen a csadoros femme fatale-t elégítené ki. Oda a hímtag, szimbolikussá válik az ujj letépése, büntetés jár a provinciális viselkedésért. Ugyanennyire zseniális Arash, a fiú és a vámpírlány összehozása: stilizált jelmezbál, majd az éjszakába világító lámpák, sőt, később olajfúró-kalapácsok lüktetése és gyárépületek gőze reflektálnak a köztük lévő izzásra. Amirpourt a rejtett, illetve vállalt Én feszültsége, a háttérbe szorított és az előtérbe tolt szexualitás ellentmondásai ugyancsak izgatják: a szóban forgó álarcosbálon Arash Drakulaként mutatkozik be, potens macsóvámpír ruháját ölti, míg a lány csellengő hipszterként vállalja az alárendelt nőszerepet, ám kasztrendszerbe suvasztott nemi identitása pusztán látszat, ő nagyon is egy hiperfeminista csúcsragadozó. Ugyanebben a jelenetben sötét árny takarja el a fiú arcát. Lépést tesz egy új érzékelés felé – mintha csak a Kontroll Bulcsú-Szofi románca, aluljárós farsangi karneválja volna ez, a világítás alatti már-már néma, szószegény jelmezes találkozás a halloweeni gyerekforgatagba csöppenő Eric Draven (A holló) snittjét idézheti. Két archetípus romantikája bomlik ki, Fiú és Lány társakként lesnek egymásra a cudar Bad City-ben.

Csadoros vérszívó

Melankolikus románc tárul a néző szeme elé. Parányi gesztusok árulnak el sokat, kis jelek válnak nagyszabású kinyilatkoztatásokká. A zene hozza közelebb Arash-t és a vámpírlánykát, egy lenyúlt fülbevaló lesz a lamúr abszolút fétistárgya. Impressziók, pillantások hozzák őket mind közelebb, csaknem a vámpírfilm Drive-ját látjuk: ahogy a Sofőr és Irene szerelmét expresszív színek, kifejező popslágerek, nézésirányok kommunikálták, úgy a Csadoros vérszívó galambpárja is egymás szemébe nézve borul össze, sőt, a muzsikaszótól hallják szépnek egymás lelki dalát. Viszonyukat nemcsak veszteségek, bajok, káosz határozzák meg. Újjá is tudnak születni, így lesz a kapcsolatuk melankolikus, netán keserédes, ez ugyanis azt feltételezi, hogy a nehézségek után újra talpra állhatnak, és önállósulnak – ez történik velük, így szakadnak ki a nyomasztó iráni-amerikai mesebirodalomból. 2014-ben a John Hughes-ouvre cukormázas hősfigurái egy fekete-fehér, szerzői filmes transzcendenciában kapnak új életet. Az Engedj be! című svéd kultklasszikusból tudjuk: a vámpírt be kell hívni, hogy ne vérezzen, és amint beengedjük, nemcsak fizikai, de lelki társunkká is válik – Amirpour (többek között) a zenével invitálja be az igazit.

Vámpírwestern helyett ízléses vámpírmelodráma. Tökéletes posztmodern zsánerrevízió, amelyet 2016-ban követ az újabb Amirpour-mozi: a Jason Momoa, Keanu Reeves és Jim Carrey főszereplésével készülő The Bad Batch színpompás posztapokaliptikus kannibálromácnak ígérkezik – nagy érdeklődéssel várhatjuk, mi sül ki ebből a receptből, amelyet az El Topo és a Dirty Dancing hibridjeként írt le a direktornő.

Csadoros vérszívó