A könyv „megkísérli összeragasztani ezeket a cserepeket, és rögzíteni a múlt egy darabját” – olvassuk a borítón. Míg a 2013-as Akvárium szereplői képtelenek szembenézni a múlttal, ezért újra és újra átélik, a Pillanatragasztó megpróbálkozik – néhol szó szerint – újból felépíteni és rögzíteni azt. A legeltérőbb sorsú embereket látjuk a legkülönfélébb helyszíneken életük egy-egy kiragadott szeletében, ám egy dolog közös mindannyiukban: fontos, döntő pillanatok előtt állnak, de általában elszalasztják az adott lehetőségeket, vagy egyszerűen csak kisétálnak saját életükből. A szerző szavaival élve: mindegyikük Magyarországon él, ám mintha mégsem ugyanott lennének.

Tóth Krisztina fő erőssége abban rejlik, hogy mindig csak egy nagyon apró részletét ismerteti meg a szereplők életének, a múltat és a jövőt ezekből kell, vagy lehet összeraknunk. Történeteinek darabkáit sokszor az utcán vagy tömegközlekedési eszközökön hallott párbeszéd foszlányokból meríti, eköré álmodja meg változatos és sokszínű, sokszor humoros, groteszk, és nagyon is életszagú elbeszéléseit. A félig-meddig valóságból beemelt karakterek a Pillanatragasztóban önmagukat kereső, vagy önmaguk elől elbújó férfiak és nők, öregek és gyerekek, válófélben lévő vagy megcsaló felek, hétköznapi emberek, akik azonban valamilyen módon kikerülik sorsukat. Egyszerűen eltűnnek, elpárolognak saját maguk vagy mások életéből, be nem teljesült találkozásokról fantáziálnak, amikor már túl késő, és eluralkodik rajtuk a tehetetlenség.

Az Akváriumban uralkodó fullasztó légkör után az új kötet hangulata éppen csak egy kicsivel kevésbé nyomasztó. A huszonöt történetből egy szomorú, nyomorúságos, boldogtalan társadalom képe látszik körvonalazódni, amit főképp a rossz kommunikációból adódó összhang hiánya gerjeszt. A múlt kibeszéletlensége és az ebből adódó társadalmi elfojtások rányomják a bélyegét a mindennapos életekre, kapcsolatokra: legyen az megcsalás, erőszak, percnyi boldogság keresése rossz helyen és rossz időben, elégedetlenség és elhallgatás. Szinte egytől-egyig máshogy, másokon élik ki indulataikat, rossz helyen keresnek valamit, ami talán sose volt és sose lesz.

A letisztult, egyszerű történetek lényegét a kilátástalanság és a változtatás lehetetlensége adja, sokszor szívfacsaró végkifejletekbe torkollván: a már-már gyógyíthatatlan betegségben szenvedő idős édesanya naponta bejár a kórházba, ám amikor kiderül, hogy a kezelés nem valódi, az asszony válasza csupán annyi, hogy ő ugyanúgy be fog járni minden reggel, „ahogy eddig”. Hasonlóan szívet tépő a jelenet, mikor az éppen elhunyt férjét gyászoló nő nem tud máshoz fordulni, csak az idősek otthonában élő, leépülőben lévő édesanyjához, aki, bár semmit nem ért a mondandójából, lányára nézve annyit mond: „Ismerlek téged”.

Szintén kiemelkedik a groteszk humorral átszőtt, férfi-nő viszonyra fókuszáló Végülis nyár van, melyben a feleségétől hónapok óta külön élő férj a közös otthonukhoz közel már nem bírja tovább tartani ingereit, és a következő mondattal állít be a nőhöz: „Ne haragudj, de beszartam”.  És miközben a férfi tisztogatja magát a régi fürdőszobában, arra gondol, mégiscsak a felesége az, aki mindig, minden problémára talált megoldást, miért pont a koszos nadrággal ne tudna mit kezdeni. A Tímár Zsófi muskátlija főhősei már nem ennyire szerencsések; elhagyott és elhagyó között nincs semmilyen kommunikáció, sőt, a nő már szinte kegyetlenül közömbös. Talán pont emiatt kezd el hiányozni a férfinak, akinek meglepetése azonban tragédiába torkollik.

Bár Tóth szerint a kötetbe válogatott írások egyaránt foglalkoznak anya-lány, apa-fiú, gazdag-szegény, öreg-fiatal, boldog-boldogtalan kapcsolatával és konfliktusaival, szinte minden esetben a férfi-női viszonyok bemutatása sikerül a legszemléletesebben. Ám szerinte mégsem az a legfontosabb, kivel történik, állítja egy nemrég megjelent interjúban: „Azt próbálom megmutatni, hogy minden szereplőnek megvan a saját, a sorsából és előéletéből következő igazsága, és noha ez sokszor elfogadhatatlannak tűnik a többiek számára, a körülményekből mégiscsak szervesen következik. Egyikük sem véletlenül olyan, amilyen.” (barkaonline.hu)

Huszonöt év, huszonöt novella. Az első és utolsó történetet - ezzel keretbe foglalva a kötetet- egy huszonöt éves nő és férfi meséli el, kissé másképp, de ugyanazt sugallva: a múlt megmásíthatatlan, kibeszéletlen, az elhallgatások között pedig egy még sivárabb jelen vár arra, aki folytatja a némaság hagyományát.