Pedig a Farkasszem című előadáson mást sem láttunk, hallottunk, mint politikát. Méghozzá aktuált. Rengeteg humorral, figyelemmel, tehetséggel, érzékenységgel és éppen optimális mennyiségű nevelési szándékkal.

Dés András mindeddig két saját lemezt készített, de további 75 (!) lemezen működött közre, ami azt jelenti, hogy nagyjából nincs olyan hazai könnyű-, gyerek- és jazz-zenész, költő, szép- vagy közíró, aki ne ismerne legalább egy valakit, aki dolgozott vele. Stadionban, kiskocsmában, irodalmi műhelyben, moziteremben és hagyományos koncertteremben, ahol néhány barátjának (esetleg azok gyerekeinek) is éppoly alázattal, professzionalizmussal és végtelen szerénységgel játszik, mint egy tizenkétezres aréna anonim tömegének.

Most, első szólóestjén, a Szkéné Színház kifinomult közönségének viszont talán nem is magát és játékát mutatta be, hanem ezek felhasználásával egy fiatal kamasz, majd egyre érettebb felnőtt személyiségfejlődésének és identitáskeresésének különböző állomásait. Mindez a pszichológia szakon legalább két szemeszter, hiányérzetem ennek ellenére a bő órás performansz után sincs – sőt több dolgot most értettem csak meg igazán. Következzék hát Dés András előadásának pszichológusi interpretációja.

A minimalista színpad közepén egy bőven bekábelezett mikrofonállványon túl volt még egy Cajón, egy Riq és egy Kalimba, a színpad rendezői jobb oldalán egy Bodhrán, a bal oldalán pedig egy Kanna. Persze a koncert elején fogalmam sem volt e hangszerek pontos megnevezéséről. A tér berendezése, a tárgyak elrendezése már önmagában sejteti, hogy itt bizony a fizikai távolságoknak pszichológiai jelentősége lesz, a hangszerek pedig az este önálló szereplői lesznek - jár tehát nekik a nagy kezdőbetű.

A Farkasszem 16 év körüli főhőse arrogáns magabiztossággal a színpad sarkai között járkálva mutatta be hangszereit, elképesztően színes és sokszor teljesen újszerű hangokkal, kreatív loopolásokkal beterítve a Szkénét. Egy kamasz egocentrizmusának minden eleme megfigyelhető itt, erre utal az is, hogy a zenélés is önmagáért van, mi, a közönség nem létezünk hősünk számára. A felénk való nyitással meg kell várnunk a kamaszkor végét, amikor hősünk Riq-jén minden mozdulatunkra, gesztusunkra, neszünkre rezonálva nézett farkasszemet velünk.

Hősünk célja egyértelmű: bevonni minket, szocializációjának mellékszereplőit az életébe. Próbára is teszi hát ritmusérzékünket, tesztelni kell, hogy meg fogjuk-e őt a fejlődése során érteni. Természetesen csúfosan elbukjuk a viszonylag egyszerűnek tűnő utánzásos feladatot, hiszen a csupán 4-5 tapsot tartalmazó szekvenciáknak olyan ritmusképlete volt, hogy az mezei tapsolók számára komoly kihívásokat jelentett.

S bár egyértelműen alkalmatlanok vagyunk a nekünk szánt szerepre, hősünk azért nem adja fel, tovább nevel minket, de most már biztosra megy. Három részre oszt minket, hogy utána, felszólításra, a viszonylag egyszerű bu, ci és bi szótagokat ismételgessük a következőképpen: hősünk először karmesterként a nézőtér bal harmadára mutat, hogy az ott ülők egyszerre mondják, hogy bu, majd a középső harmadára, hogy kipróbálja, megy-e nekik a ci, mi pedig, a jobb harmadán ülve a bi szótaggal próbálkozunk. Amikor már úgy tűnik, egész jók vagyunk, akkor jöhetnek a kevert sorrendek: bu-ci-bi, ci-bu-bi, bi-ci-bu, bu-bu-ci-ci, bu-ci-ci-bu, bi-bi-bu-ci-bu-ci-bi-bu és így tovább, egyre gyorsabban és sűrűbben, egészen addig, mire mindenki számára biztos nem lesz, hogy itt bizony felszólításra buzizunk, bibsizünk, cigányozunk. Ahogy kérik tőlünk.

Nincs mese, el kell fogadnunk, élvezettel simfelünk. Most már készen vagyunk, betört minket, hősünk elérte, amit akart, életét magasabb szinten folytathatja tovább. Politikailag inkorrekt beszédmódra nevelt minket úgy, hogy közben még jól is érezzünk magunkat. Hősünk rajtunk keresztül legitimálja saját céljait, gondolkodás- és működésmódját. Ennek rendeli alá az egész előadást.

Így hamar rá kell ébrednünk, hogy a performansz következő része, a hangszerek ismertetése sem lehet pusztán önmagáért való. A kulturálisan nyitottnak tűnő bemutatók ugyanis pillanatok alatt, szinte észrevétlenül csusszannak át a politikailag korrekt beszédmódból a sztereotip szalonrasszizmus kínos világába. Hősünk interpretációja a hangszerek gyarmatokról induló, majd az egész világot meghódító útjáról tehát a következőképpen néz ki: a Kannát egy cigány bizonyára lopta magának, a Kalimba a banánzabáló négerek hangszere, a Cajón pedig még egészen rendben lett volna, ha a perui rabszolgák zeneszerszáma maradt volna, de a béna spanyolok Európában már csak buzisan simogatták a dobozt. Hasonló hangnemben mutatta be a zsidók által az araboktól valamilyen piszkos üzlet útján lenyúlt csörgődobot, a Riq-et, valamint az ír dobot, a Bodhrant is.

Most, hogy már ismerjük a hangszereket, megismerhetjük hősünk mentalitását is. Most nem hallunk hangszereket, a főszerep itt a verbalitásé. Természetesen, mint mondta, semmi baja senkivel, aki kicsit is más, egészen addig, amíg azt otthon csinálja. Türelmesen és békésen induló monológja hamar ideges és ingerült verbális őrjöngésbe csap át, melynek végén az elsötétülő Szkéné közönsége teljesen magára marad mindazzal, amit eddig kapott. Már nem tudjuk, hogy az este ártatlan nézői vagy kihasznált áldozatai, passzív vagy aktív közreműködői vagyunk-e.

Hogy kicsit fellélegezhessünk, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy hősünk hogyan dobol először pusztán a testén, majd a Kannán, s bár utóbbim nincs, a koncert után én is kipróbáltam, mennyire jó dob a testem, de természetesen csak valami ügyetlen és ritmustalan kalimpálást tudtam produkálni.

Hősünk innentől már nem szólalt meg, hiszen a nevelés véget ért, már beoltott minket a megfelelő beszédmódra, eljött hát az ideje annak, hogy megismerjük mások véleményét is, a nép szavát. Hősünknek már nincs miért aggódni, inni fogjuk a szavakat. Következtek hát különböző bejátszások a szellemi megszállókról, a legális korrupcióról, egy tanárnő önmaga működését legitimáló próbálkozásairól, a holdra szállások és a menstruációs ciklusok eltolódásának összefüggéséről szóló elméletekről, végül pedig arról, ahogy egy orvos hogyan képzeli el a betegekkel való együttműködést.

Hősünk érett korba lépett, fáradságos és következetes munkájának gyümölcse már learatható, az este utolsó részeiben már nincs is szükség a nevelésre, jöhet újra az egy kis örömzenélés. Természetesen ez a rész is élvezhető, sőt kifejezetten jól esik végre megszabadulni a kognitív feszültségtől, miközben hősünk először a Bodhranon, majd egy, a zsebében talált cumin produkált hangokat. És akkor rájövünk, hogy ez az apró játék a cumival mutat rá az előadás igazi és talán legegyértelműbb üzenetére: mindannyian a főszereplő karakter hatása alá kerültünk: az előadást beszoptuk.

Végül a keretes szerkezet jegyében az este ugyanazzal az izgalmas, loopolással tarkított Kalimba-futammal zárult, mint amivel kezdődött. Itt véget ér a pszichológiai hadviselés, a meghajlásnál már bízunk abban, hogy újra Dés Andrást látjuk, aki akármilyen könnyű is lenne ezt remélni, nem magával, és nem is velünk nézett farkasszemet. Arra kért minket, hogy mi álljuk ki saját tekintetünk próbáját!

Dés tehát minden mozdulatával, gesztusával, játékával, az első perctől az utolsóig provokál, nyomaszt, elgondolkodtad, lenyűgöz. Természetesen bőven elég lenne az is, ha egy kulturális esemény csak simán szórakoztat, de Dés ennél többet akart. A Farkasszem című zenei és színházi eszközöket felhasználó performansz nem ad egyértelmű utasításokat az értelmezésre, viszont arra mindenképpen buzdítja a gyanútlan nézőt, aki „csak” egy ütőhangszeres előadására jött, hogy folyamatosan értelmezzen és átértelmezzen, szembesítse saját magát azzal, hogy milyen káros és elfogadhatatlan a szalonrasszizmus és a szalonbuzizás, és mégis milyen könnyen belecsúszik szinte mindenki. S bár nem hiszem, hogy a nézőt nevelni kellene, de felébreszteni, emlékeztetni önmaga gyarlóságára, bizonyos esetekben nem árt; a politikailag korrekt közbeszéd ugyanis nem erény, hanem minimálkövetelmény.

Dés András: Farkasszem

Szkéné - Forte Társulat

Szereplő: Dés András

Dramaturg: Upor László
Fény: Payer Ferenc
Hang: Somodi Ádám

Rendező: Horváth Csaba

Bemutató:

2014. november 8.

Szkéné Színház

Fotó: Mészáros Csaba