PRAE.HU: A Mint aki a sínek közé esett című, filológiai jellegű Kosztolányi-tanulmányokat tartalmazó könyved Kosztolányi Dezső szélsőjobboldalinak minősített cikkeivel, munkásságával foglalkozik. A kutatásaid alatt változott a Kosztolányiról kialakult véleményed, vagy ezeket a momentumokat érdekességként tartod fontosnak, korrajzként kezeled, vagy a Kosztolányi-képet jelentősen befolyásoló tényezőkként?

Kosztolányi műveit, mint bárki más, természetesen én is hamarabb ismertem, mint életrajzának részleteit. A középiskolában, az egyetemen úgy olvastuk verseit, regényeit, novelláit, hogy mindezekről egy szót sem hallottunk. Kérdés persze, hogy kellett volna-e egyáltalán. Harmadéves koromban, amikor Olasz Sándor Esti Kornél-szemináriumára jártam, még nem volt hiányérzetem ezzel kapcsolatban – ma már tudom, hogy az Esti Kornél is éppen Kosztolányi szélsőjobboldali politikai újságíró munkásságának következménye. Az egyetem évei után azonban, Lengyel Andrással mind többet beszélgetve, fokozatosan rájöttem: minden életrajzot csak a maga hiányosságival ismerünk. András József Attila-kutatóként szintén talált és talál mind a mai napig ilyen fehér foltokat – pedig a József Attila-szakirodalom és az életrajzi kutatások sokkal jobb helyzetben vannak, mint Kosztolányi esetében. Nagyon sokat köszönhetek Andrásnak, szakmailag és emberileg. Amikor Kosztolányi erkölcsileg megkérdőjelezhető munkásságával szembesültem, és – ahogy mondani szokás – morális válságba kerültem, s a doktori disszertációm témáját is le akartam cserélni, akkor András volt az, aki lebeszélt erről. Beszélgetéseink alatt alakult ki bennem az a nézet: egy alkotóhoz annak negatívumai is hozzátartoznak. Nem szabad polírozni vagy tökéletesre retusálni a képet, mert azzal meghamisítjuk, és végső soron elveszítjük kutatásunk, érdeklődésünk tárgyát. Természetes, hogy átalakult a bennem élő Kosztolányi-kép.

PRAE.HU: Egyszer a Heti Válasz több ismert filozófus, író antiszemita megjegyzéseit gyűjtötte össze. Kosztolányi nem szerepelt az oldalon. Kosztolányi antiszemitizmusa nagyon furcsa, mert baráti körében nem egy zsidó író volt, s közben folyamatosan írt szélsőjobboldali lapokba. Komolyan vehetőek ezek a politizáló, támadó írásai? Mert mint nagy író, gyakorlatilag bármiről tudott írni.

Egy szélsőjobboldali, antiszemita lapban – mint az Új Nemzedék volt – nem lehetett viccből zsidózni. Kosztolányi antiszemitizmusa ellen gyakran felhozzák ellenérvként zsidó származású barátait, sőt leggyakrabban a szintén zsidó származású feleségét, mondván: hogy írhatott ilyeneket Kosztolányi, amikor a felesége is zsidó volt? Nos, egyrészt nem hiszem, hogy Harmos Ilona véleménye bármit is számított volna ebben a kérdésben, másrészt a barátokkal való szembesítés sem állja meg a helyét, mert sokan évekig nem álltak szóba ezek után Kosztolányival, míg más soha nem bocsátott meg neki. A békéscsabai kiadó, Tevan Andor pedig, aki a tízes-húszas években Kosztolányi legfőbb kiadója volt, és legtöbb munkáját gondozta, terjesztette, jelentős anyagi kárt is szenvedet miatta: nem tudta eladni a politikailag inkorrektté vált Kosztolányi könyveit. És ha azt mondod, hogy bármiről tudott írni, akkor írhatott volna bármi másról is. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy senkinek sem kötelező antiszemita cikkeket írni.

PRAE.HU: Kosztolányi az elcsatolt területekkel a szülőhelyét, Szabadkát vesztette el. Jellemzően szüksége volt neki is egy ellenségképre. Nem ez az identitászavar, megrendülés vezette őt a szélsőjobboldal felé?

Igen, sokan kizárólag ezzel magyarázzák. Van olyan értelmező is, aki a kollektív traumát hozza fel Kosztolányi mentségeként: hogy sokan zsidóztak ekkor, és Kosztolányi csak egy volt közöttük. Ez, természetesen, téves apologetika. A végső lökést, 1919 végén, persze ez adta meg Kosztolányinak, de ez csak a végső lökés volt. Csáth Géza pár éve kiadott gyerekkori naplóiból elég jól kirajzolódik, hogy ez a deklasszálódott nemesi származású polgárcsalád a 19. század végi Szabadkán milyen szociológiai körben élt: a kisiskolás Brenner és Kosztolányi gyerekek között mindennaposak voltak az antiszemita megnyilvánulások. Be kell látni: Kosztolányi így szocializálódott, és 1919 csak fölnagyította benne az ellenérzéseket, amelyeket később, teljesen tudatosan, újra elrejtett.

PRAE.HU: A könyv alcíme: Kosztolányi Dezső életrajzához. Hiányoltad a hiteles Kosztolányi-életrajzot, fenntartásokkal kezelve Kosztolányiné Harmos Ilona férjéről írt könyvét. Mostanában Arany Zsuzsanna is ír egy Kosztolányi-könyvet, s a kritikai kiadás is javában tart. Lassan összeáll szerinted egy Kosztolányi-életrajz, vagy még sok mindent nem tudunk, sok a fehér folt?

Zsuzsanna készölő könyvének részleteit több mint egy éve folyamatosan közli az Alföld, és hírlik, hogy e mellett is készül egy életrajzi tanulmánykötet. Valami mozgás tehát beindult, ami mindenképp jó. Kérdés, hogy mit fognak kezdeni a névtelen cikkekkel – azokkal, amelyek még nincsenek is földerítve, beazonosítva. Ezek ismerete nélkül rizikósnak tűnik egy nagy narratíva fölállítása. Lengyel András óvatos becslése szerint hozzávetőlegesen háromezer névtelen írással lehet számolni Kosztolányi esetében – ez pedig az életmű egy jelentős része. És ha nem ismerjük az egész életművet, hogy írhatnánk Kosztolányiról teljességre törekedően, mintha az egészet szemlélnénk, látnánk?

PRAE.HU: A könyv, bár valóban komoly kutatási munka van mögötte, olyan, mint egy regény, olvastatja magát, s közben egy-egy humoros csattanó is felbukkan benne. Törekedtél arra, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is befogadható kötetet állíts össze?

Köszönöm, ha így látod. Az eddig megjelent kritikák szerint is elég jól olvasható a könyvem, sőt épp a legutolsóban – Kiss László bírálatában – még az is kimondatik: „az összegereblyézett, kinyomozott elemekből pedig íróemberhez méltón szerkeszti meg szövegét”. A kritikus talán arra utal, hogy prózaíróként indultam, első két megjelent kötetem amolyan szépprózai jellegű volt. Szeretném azt hinni, hogy az olvashatóság, az olvasóbarátság és érthetőség talán ezzel van összefüggésben. Emellett persze én sem szívesen olvasok olyan tanulmányt, amelyet nem értek – mondjuk a nyelvezete miatt.

PRAE.HU: Nem olyan régen jelent meg Gyarmati Fanni több száz oldalas naplója. A hagyaték sorsáról úgy rendelkezett, hogy elárverezhető, erről nem egy bulvárosra sikeredett cikk megjelent. Mit gondolsz erről? A tárgyi hagyaték az életmű részét képezi?

Amit a köznyelv tárgyi hagyaték alatt ért – egy díszpárna, egy szekrény, egy írógép –, az természetesen nem az életmű része, de nagyon is hozzátartozik a költőhöz. Ez az irodalmi muzeológia tárgyköre, és lehet tudni, hogy ezekből is lesz egy állandó kiállítás. Ezek az úgynevezett irodalmi ereklyék inkább a kultusz részei. Biztos sokan vannak, és ez természetes, akiket jobban érdekel Radnóti ágya, engem azonban jobban foglalkoztat az írói könyvtár sorsa, s ha már katalógus nem készült, most próbálom összegyűjteni innen-onnan a Radnótinak dedikált könyveket. Mert bár igaz, hogy a könyvtár java 1945 tavaszán megsemmisült, de éppen ezért értékelődik föl, ami megmaradt. Ezek a könyvek is sok mindenről árulkodnak, és remélhetőleg föl fog bukkanni még pár kötet. Mindezek persze közel sem adnak teljes képet Radnóti könyvtáráról, de valamit legalább láthatóvá tesznek.

 PRAE.HU: „Támadás mindenfelé, a Virradatban meg a szegedi jobboldali lapokban a Szegedi est ellen. Csúnya, szitkozódó hangon, hogy ez lett az ellenforradalmi Szegedből, és felsorolás, hogy ki mindenki zsidó a szereplők közül”- írja naplójában Gyarmati Fanni 1938. március 21-én. A Virradatba annak idején Kosztolányi is írt. Szerinted az ilyen típusú lapok, cikkek közvetve, de hozzájárultak az emberek zsidók iránti ellenszenvéhez? Nem egy hasonló, burkoltan gyűlöletkeltő cikk ma is megjelenik…

Minden gyűlöletkeltő cikk hozzájárul a közhangulat, illetve egyes csoportok hangulatának radikalizálódásához. Ez a céljuk. Ráadásul ezek öngerjesztő folyamatok: minél több az ilyen cikk, annál nagyobb tömegeket ér el és befolyásol, és a nagyobb tömegek még több cikk születését igénylik, és így tovább. A kereslet megszüli a kínálatot. Nem véletlen, hogy az internet korában egyre több a szélsőséges portál – el sem lehet őket tüntetni. A két világháború között is egyre több és egyre uszítóbb hangú politikai napilap létezett. Szokás mondani, hogy az 1920-as évekbeli antiszemitizmus nem azonos az 1944-es antiszemitizmussal. Ez természetesen így van. Ugyanakkor jól látható, hogy itt egy folyamatról kell beszélni: az 1944-es események egyenes következményei az 1919-es, 20-as eseményeknek. Természetesen nem kell és nem szabad Kosztolányit bűnbakká kikiáltani, de részben igenis felelős a történtekért. Igaz ugyan, hogy nem élt már ekkor, de korábban ő is egy fogaskerék volt a gépezetben. Használhatta volna tollát az ellenkező oldalon is. Nem tette.

PRAE.HU: Kosztolányi mellett Radnótival is foglalkozol. Fedeztél fel mostanában vele kapcsolatban valamit?

Radnóti körül, illetve a Radnóti-hagyaték körül most elég sok minden történik. Hamarosan elkezdik a házaspár egymás közti levelezésének sajtó alá rendezését. Ami engem illet, valóban évek óta gyűjtöm a Radnóti által írt dedikációkat, melyekből az első gyűjtés 2010-ben már megjelent az kis példányszámú, a széles olvasóközönség számára gyakorlatilag elérhetetlen szegedi múzeumi évkönyvben. Úgy tűnik, 2015 nyarán lesz gyűjtésemnek egy önálló kiadása, a friss eredményekkel: 500 körüli Radnóti-ajánlás és azok feldolgozása. Mint sokan mások, most én is Radnótiné naplóját olvasom és szemezem ki belőle az életrajzi-kapcsolattörténeti adatokat, amiket saját munkámhoz hasznosítani tudok.

PRAE.HU: Mi a legkézenfekvőbb módja a kézirat-nyomozásnak? Ha szeretnék találni egy Heltai Jenő vagy Szabó Dezső aláírásával ellátott könyvet, mit kell tennem, hogyan érdemes a kutatáshoz hozzálátnom?

Kézjeggyel ellátott, dedikált vagy aláírt könyvek mindig vannak a piacon, bárki vehet. Elég beírni egy keresőbe, és máris lesz találat netes antikváriumokban, kereskedő felületeken. A tehetős gyűjtő akár most azonnal vásárolhat akár Radnóti által aláírt kötetet is – igaz, nagyon megkérik az árát. (A konkrét példánynak túlságosan is, ezért is pörög évek óta egy helyben). A jobb – érdekesebb, értékesebb – dolgok azonban ma már jobbára mind árverésen kelnek el, így a magunkfajta meg kell, hogy elégedjen egy fotómásolattal. Biztos vagyok benne, hogy a most hétmillióért leütött Radnóti által a feleségének ajándékozott Szegedi kis kalendáriumot sem irodalomtörténész vette meg. A gyűjtői szokások átrendeződése folytán az irodalomtörténeti dokumentumok birtoklása is csak pénz kérdése lett – a csóró filosz pedig már csak a lottóötösben reménykedhet, már persze ha van pénze lottózni egyáltalán. De kevés lottózó filoszt ismerek.

Fotó: Hegedűs Gyöngyi

A könyv kapható a kiadó webáruházában és a könyvesboltokban