Az 1989 előtti állami filmgyártás számos, máig emlékezetes mozi- és tévéfilmet kitermelt, melyek kifejezetten a vakációt töltő, kora tizenéves (kb. 8-16 év közötti) korosztályt célozták meg. A Hahó, Öcsi!, a Nyár a szigeten – le a cipővel!, a Csutak a mikrofon előtt, a Tüskevár vagy a Keménykalap és krumpliorr sokunknak okoztak még a kilencvenes években is kellemes órákat a nyári hőségben, mikor éppen nem a haverokkal rosszalkodtunk, s mikor még nem voltak videojátékaink és Facebook sem. E kalandfilm-komédiák általában a vakációról, a nyárról, az iskolanélküli mézes hetekről, nagy barátságokról, még nagyobb csínytevésekről, és a kamasszá váló gyerekek első (közös) hőstetteiről szóltak. Világuk ugyan utópisztikus, hiszen az ifjak büntetlenül állíthatják feje tetejére a társadalmi rendet (hogy aztán persze végső soron helyreállítsák azt), örökzöld mivoltuk többek között annak is köszönhető, hogy nem uralja őket semmilyen didaktikus népnevelő ideológia. Egyszerűen jól lehet szórakozni rajtuk, és még inkább rásegítenek a nyári szünet élvezetére.

Aztán a rendszerváltás után, a modern technológiák, a nyugati filmek és szórakozási formák elterjedésével valahogy az ifjúsági film is kiszorult a magyar vásznakról és tévékből egyaránt. A kamaszodó tizenéves korosztályt nyugati és japán rajzfilmek, hollywoodi coming-of-age vígjátékok (felnövekedési történetek – Dennis, a komisz, My Girl, Reszkessetek betörők) nevelik a tévé előtt. Magyar ifjúsági filmmel húsz évig alig találkozhattunk a tévében, a mozivásznakon pedig szinte egyáltalán nem. Aztán jött a nem túl erős Sherlock Holmes nevében, a katasztrofális Tüskevár és ugyanabban az évben (2012) a Simó-osztályból ismerős Mátyássy Áron (Utolsó idők, T.Ú.K. – Tanár úr kérem!) és a nagy mesélő, Csukás István közös tévéfilmje, a Berosált a rezesbanda. December 4-től ennek az 52 percről 74 percesre bővített (illetve rekonstruált – minthogy eredetileg is ennyi lett volna) változatát láthatja a mozik közönsége is. Ám nagy kérdés, hogy kapható-e még korunk szédítő digitális cirkuszában nevelkedett ifjúsága egy Keménykalap és krumpliorr modorában készült aranyos, de langyos filmcsínyre?

Mindenesetre Csukás és Mátyássy merészen belevágtak a projektbe, és előálltak egy valóban a szocialista ifjúsági filmeket idéző, sőt, azokra reflektáló, nagyon burkoltan politizáló, könnyen befogadható történettel. Adott a Kukucs nevű kisváros (valójából Vác és környéke), melynek helyi általános iskolájában egy kísérleti osztályban a keménykezű, poroszos oktatást szorgalmazó tanár (Riminyák) próbálja regulázni az eleven kiskamaszokat. A gyerekek azonban megelégelik a terrort (a sűrű feketepontozást, a háromszoros Cooper-futást vagy a dupla fekvőtámaszokat), fellázadnak Riminyák ellen, és egy „Nyald ki!” táblafelirattal otthagyják az iskolát. Elkötik az iskolabuszt, és beveszik magukat a közeli erdőben lévő, elhagyott orosz laktanyába. Az ütődött rendőr, a gyermeke miatt személyesen is érintett számító polgármester, Riminyák, annak nem kevésbé irritáló felettese, az igazgató és a szenzációra éhező helyi tévé gátlástalan riportere a „dühöngő ifjúság”-ot keresik. Közben a kis lázadók összeismerkednek és szövetséget kötnek új rejtekhelyük fantomjával, egy itt ragadt szovjet veteránnal, Igorral. Céljuk pedig nem más, mint partizánként ellenállni és megreformálni a nyűgös iskolát.

A Berosált a rezesbandáról szinte süt, hogy a történet annak a Csukás Istvánnak az ötlete, aki a legendás Bagaméris filmet, a Keménykalap és krumpliorrt is írta. Mátyássy Áron mindehhez csak a friss, dinamikus, kreatív, fiatalos, trendi flmformát szolgáltatta. Amúgy, ha nem így lenne fényképezve, rendezve Mátyássy műve, akár tényleg azt hihetnénk, hogy egy valami miatt dobozban maradt nyolcvanas évek környéki ifjúsági filmet látunk. Ami persze nem lenne baj, minthogy a citált legendákat még idősebb fejjel is szívesen megnézzük a nosztalgia végett. A probléma csak az, hogy ma már ilyet készíteni nem biztos, hogy szerencsés.

Mert a formai vívmányai ellenére Mátyássy Áron filmje nagyon ódivatú, ósdi, és talán még a kamaszok is látják, érzik, hogy ez inkább ciki, mintsem az ő világlátásukat, hangulatukat megragadó, vállalható kalandfilm, melyről a suliban lehet büntetlenül beszélgetni. Eleve problémás a Berosált a rezesbanda korhatár-besorolása, hiszen Mátyássy filmje a moziban hatalmas, „12 éven aluliaknak nem ajánlott” felirattal indít. Pedig pont a 8-12 éves korosztály lenne még úgy, ahogy kapható erre a retródarabra, a japán animéket és lövöldözős videojátékokat fogyasztó, már a diszkóbajárással és csajozással/pasizással kacérkodó 13-16 éves már nem biztos.

Hogy miért? Mert a gyerekek bár lázadnak, de lázadásuk hamar langyos bohóckodásba csap át. Mert lázadásuk erőltetett és didaktikus (az osztály egy zenekart is alkot, és attól kellene őket divatosnak látnunk, hogy nem ’89 előtti úttörődalokat vagy partizánnótákat, hanem Klapka-indulót játszanak). Mert a gyerekek bár lázadnak, de túl modoros karakterek. Egyszerűen nem tud velük azonosulni egy mai tizenéves, mert nem az ő reakcióik, csínytevéseik, illetve balhéik köszönnek vissza a vásznon. Emellett nem is kapnak túl nagy hangsúlyt, minthogy a játékidő felében-kétharmadában inkább a felnőttek világát láthatjuk. A gyerekek nem csinálnak túl sok mindent: elfoglalják a buszt, majd a laktanyát, és utána egyszer-kétszer enerváltan betelefonálnak a tévébe. Illetve betelefonál az egyetlen színesebbnek mondható egyéniség, a főkolompos Szinyák, akiben szinte egyedüliként csillan fel a gyerekszínészi tehetség. Minthogy a többiek színtelen, szagtalan, láthatóan nem oldott állapotban, hanem a kamerától kicsit megilletődötten vannak jelen a vásznon. Márpedig igazán élettel teli karakterek és izgalmas szituációk nélkül mit sem ér egy ifjúsági film. S ismerjük be: ez az erőltetett „túszdráma” vagy lázadási narratíva is inkább elaltatja, semmint feszültségben tartja és érdekeltté teszi a befogadót.

A gyerekekkel szemben a felnőttek nem lapos karakterek, sőt, pont ellenkezőleg: túlságosan is „sok” a legtöbbjük. Érthető, hogy eltúlzott figurákkal operál Csukás és Mátyássy, hiszen alapvetően egy kedves, vicces ifjúsági kalandfilmről van szó, melynek alapvető tartozékai az elrajzolt, karikaturisztikus figurák. Ám még a hetvenes évekből ismerős (a nemrég elhunyt Hollósi Frigyes, Szilágyi „Lópicigáspár” István) és a kortárs színészek egyaránt túlontúl teátrálisak. Mint a legtöbb magyar filmben, úgy itt is lerí róluk, hogy elsősorban színművészek. Azonban a színpadi stílus ezúttal még mesterkéltebbé teszi az alapjáraton amúgy is modoros vígjátéki narratívát. Emiatt a legtöbb felnőtt nem kedvesen elrajzolt, bohókás és szerethető figura, hanem már-már migrént okozóan idegesítő, tenyérbemászó. Talán Riminyák, a „porosz” tanár a kivétel, aki már annyira elborult diktátor, hogy még a felettesével is szembe mer szállni. Makranczi Zalán a körülményekhez képest visszafogottan, de mégis nagy erővel adja elő a fasisztoid pedagógust.

Tehát az ügyetlenkedő, szerencsétlen, pár kiskamasz által leszerelhető buszsofőr, a tipikus arrogáns, tudálékos magyar rendőr vagy az orosz akcentussal beszélő, bohókás ruszki már nem vicces, hanem elhasznált sztereotípia. Kár, hogy a poénok jórészt e jellemkomikumokon, illetve komikus jellemeken alapulnak. Vagy, ha nem is, akkor hasonlóan ernyedt és erőltetett poénokon kell nevetni. Például a megszólaló, ráadásul bődületesen amatőr módon kivitelezett digitális Petőfi-szobor a rossz emlékű Sacra Coronát juttathatja eszünkbe (a Berosált a rezesbanda mentségére szóljon, hogy Koltay Gábor filmjének angyalos jelentét nem viccnek szánták az alkotók – Csukás István és Mátyássy Áron viszont poénkodni próbáltak a sablonfrázisokat puffogtató költő-emlékművével).

Nem sok pozitívuma van a Berosált a rezesbandának, ám azt a keveset ironikus módon pont csak az ifjúsági filmekre kisebb eséllyel jegyet váltó, maximum gyermekeiket vagy unokáikat elkísérő idősebb közönség fedezheti fel benne. Ugyanis Csukás és Mátyássy alkotásának nagyon szolid szatirikus éle van. Azaz némi aktuálpolitikát és magyar társadalomkritikát is felfedezhetünk a Berosált a rezesbandában. Nagyon jellegzetes például, hogy a szülők a gyermekeik eltűnését csak azután veszik észre, miután a tévében hallanak róluk hírt. Talán e képsorokban láthatjuk a film legviccesebb momentumait: a tipikus, sörhasú vagy kiégett magyar apukák és az idegeskedő háziasszony anyukák felocsúdnak a napi hajtás utáni transzukból, és észreveszik, hogy nincs otthon a gyerek. Mindebből a magyar gyerek-szülő kapcsolatok tragikus világára derül fény, és némileg elgondolkodhatunk, hogy mi lesz ezekből a kamaszokból, ha már most ennyire „fontosak” édesanyjuknak és édesapjuknak. Ami persze nemcsak a szülők, hanem az egyént aránytalanul leterhelő gazdasági-politikai rendszer hibája (el is hangzik egy verbális utalás az egyik anyuka részéről, hogy a napi hajtás után hulla fáradt, és még ennek tetejébe csemetéje eltűnésén is idegeskednie kell).

Emellett a média és a politika is kap egy-két csípést a hátsójába. A polgármester, mint említve volt, maga is apuka, és ugyanúgy nem törődik kislányával eleget, mint a többiek. S személyében a felelőtlenül ígérgető, hazudozó politikus is megtestesül, jóllehet, azért a történet végére kiderül, meg is tart valamit a szavából. A médiát pedig, mint általában, annyira nem érdeklik az emberi sorsok, csak a szenzáció és a nézőszám. Ennek érdekében bármit megtesz a középkorú műsorvezető, még az alig tizenéves lázadók szemtelenségét is elviseli.

A Berosált a rezesbanda sajnos annak ellenére sem képes feléleszteni az ifjúsági film műfaját, hogy egy tehetséges volt Simó-diák, Mátyássy Áron rendezte. Pechére az olyan elbaltázott és lapos kísérletek közé fogjuk sorolni, mint a Sherlock Holmes nevében vagy a Fekete István regényét meggyalázó Tüskevár. Csukás István ide vagy oda, e langyos poénokkal és idegesítő karakterekkel előhozakodó történet felett bőven eljárt az idő. Persze képi világára nem lehet panasz, úgymond rendkívül „up-to-date”, fiatalos és trendi, s az idősebb korosztály is talál benne egy-két ismerős poént (például az itt ragadt szovjet „partizán” jelenléte, és a hozzá tapadó 1989 előtti ruszkis jellegzetességek). Kár, hogy a célközönség a huszonegyedik század ifjúsága, a 2000 után születettek lennének, akik (egyelőre) tesznek arra, hogy mi volt 1989 környékén. Ők az amerikai filmek és rajzfilmek lendületességét fogják számon kérni ezen a bárgyú történeten, melyre tíz év múlva ugyanúgy nem fogunk emlékezni, mint ahogy az egyszeri tanár sem a rosszgyerekre, aki óra előtt ragasztót kent a tanári székre.

Berosált a rezesbanda

Színes, magyar ifjúsági kalandfilm, 74 perc, 2014

Rendező: Mátyássy Áron

Író: Csukás István

Forgatókönyvíró: Csukás István

Operatőr: Herbai Máté

Jelmeztervező: Szlávik Júlia

Producer: Csortos Szabó Sándor

Vágó: Gothár Márton

Szereplők: Szemző Simon (Szinyák), Sipos Tamás (Vöcsök), Rajcsányi Bence (Tarhonya), Schneider Zoltán (Igor), Makranczi Zalán (Riminyák), Hevér Gábor (rendőr), Hollósi Frigyes (vadász)

Forgalmazó: Budapest Film Produkciós Kft..

Bemutató: 2014. december 4.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott