Vlagyimir Szorokinra először 2004-ben figyelhetett fel szélesebb körben a magyar olvasóközönség is, amikor megjelent a Kékháj című kötete magyar fordításban. A könyv érdekessége, hogy a szerző hazájában óriási botrányt kavart provokatív és igencsak groteszk történetével, képeivel. Az író 1954-be repíti vissza olvasóját, különleges, mondhatni szorokini időgépével, hiszen tulajdonképpen nem a megtörtént események Oroszországában találja magát az ember, hanem egy úgymond párhuzamos dimenzióban. A magas, jóvágású Sztálin vígan éli világát Hruscsov narkós szeretőjeként, ami azért – valljuk be – már első hallásra is igencsak merészen hangzik. Ezt a groteszk elképzelést a mai sztálinisták és Putyin-barát kritikusok, olvasók gyomra nem tudta befogadni, és a negatív kritikák azonnal pornográfnak pecsételték meg ezt az abszurd írói világot, magával a megteremtőjével egyetemben. Ebben a különös világban egyébként nem csak Sztálin és Hruscsov jelleme és vonásai változnak meg Szorokin kénye-kedve szerint, szerepet kap például Hitler is, aki hosszú hajú, amolyan liszt ferences külsőt kap.

A szerző a miértre a 20. század mélységesen szomorú, egyént és társadalmat érintő traumáit adja válaszul. Műveinek célja többek között az, hogy azok tükrében kifordíthassa, megvizsgálhassa ezt a rengeteg sebből vérző, sérülésekkel teli századot, aminek a Szovjetunió tulajdonképpen központi szereplője volt. Ez az alapkoncepció a Tellúriában is folytatódik. A múltbeli traumákat és társadalmi tendenciákat ebben az esetben egy utópisztikus jövő töredezett részletein keresztül boncolgatja. Oroszország, ahogy Európa is, megszűnik mai formájában létezni, apró államokra hullik szét a világ, így jön létre például Sztálinország („hivatalos nevén a Sztálinista Utópikus Köztársaság”) is, ami valószínűleg a ma élő összes sztálinista paradicsomát jelentené. Ebben az országban lel igazi otthonra a ma is érzékelhető, magát az orosz társadalomba talán örökre befészkelő Sztálin-kultusz.

Az idill hátterében mégis egy szembeötlő szépséghiba húzódik: ebben az országban kizárólag azok a Sztálin-imádók telepedhettek le, akiknek pénztárcája ezt engedte, tehát a leggazdagabbak. A csóró, pénznélküli sztálinisták legfeljebb csak sóvároghattak eszméik földi paradicsoma után. Ez a pofátlan elitizmus, ami végső soron a kapitalista társadalmi mintákhoz hasonlítható, kíméletlenül arcul csapja a sztálinizmus utópisztikus eszméit dédelgető álmodozókat. A fényűzés és gazdagság az ország minden egyes épületéből csak úgy ordít („Szovjetpalota”, villasorok, gőzfürdők, uszodák és persze egy „impozáns, piramisforma épület” Sztálin földi maradványaival). Engelbert és Patrick ezt az országot választják mézesheteik eltöltésére, hogy aztán – a kirándulás megkoronázásaként – az Emlékezés templomában a fejükbe ütött tellúr ékecskék okozta narkózis segítségével találkozhassanak magával Sztálinnal, az eszme megalkotójával is. Grátisz. Ebben a sterilizált, épített valóságban nyoma sincs a 20. század tátongó sebeinek és családi traumáinak – és pontosan ezek elhallgatása hívja fel még jobban a figyelmet a borzalmas múltra, a lelketlen-kegyetlen mindennapokra Sztálin rémuralmában.

Vajon mennyire lehet vonzó egy ilyen államkép a ma is létező és aktív Sztálin-propaganda közepette, amiben Sztálin a nagy orosz állam megalkotójaként kap helyet, nem pedig mint kegyetlen zsarnok? Szorokin újra és újra rávilágít arra, hogy a világ eszmék szerinti széttagoltságából valós modellek alakulhatnak, hiszen egy erős eszme rendkívül nagy hatást érhet el megfelelő tálalás mellett. A Tellúriában ennek az elképzelésnek a megvalósulását járja körbe az író. A jövő távlatából nyer nagyobb perspektívát a jelen elmékre és azok állapotára, ötven fejezetben, ötven, egymástól független történetben, ahol érzékeny problémákat ütköztet egymással, a maga groteszk hétköznapiságával. A könyvben felötlő témák alapja ennek ellenére nagyon is valós, élesen kivehető emberi félelmek, amelyek az szerző meglátása szerint kezdenek bekúszni az emberek fejébe – ugyanúgy, ahogy a könyv központi eleme, a tellúrból készült ékek, amiket az emberi koponyákba ütnek, hogy aztán a különböző helyekre és idősíkokba tett utazásokat követően ez a tiltott narkotikum a halálba rántsa alanyát, vagy vissza a valóságba…

Fotó: Thaler Tamás, a Szorokin-estet rendező Új Aspektus Facebook-oldalán