Az öt fejezet számtalan dolgozata kevésbé kutatott témákat vet fel. Ilyen a hazai cigány naiv művészek identitását, státuszát nagyító alá helyező írás, kiemelve Balázs János sorsát, aki országos ismertsége ellenére kettős számkivetettségben élte életét. A putrilét, a kiszolgáltatottság és az otthontalanság így vált festői alapélményévé. A „cigány Diogenész” a társadalom többségének megvetése, jobb esetben közönye mellett „sorsosai” hecceléseit, meg nem értését is megszenvedte. (Ma már szobra áll Salgótarjánban, utca viseli nevét Kaposváron és az aukciókon magas összeget fizetnek képeiért.) Egy másik tanulmányban arról értekezik Vitéz, hogy a naiv művész jelrendszerét elsősorban dokumentálásra, identitása megőrzésére használja. Itt említi a hajdúböszörményi Uzonyi Imrét, aki gyermekkori tanyai emlékeit szöveggel is pontosította, s kitér Vankóné Dudás Juli szövegképeire is, megállapítva, hogy „a naiv művész csak úgy érzi teljesnek az ábrázolást, ha a képhez írt feljegyzéseket készít. Amikor a képen megjelenő szöveget fontosnak tartja a szerző ­­– a szöveg képpé válik.” Ezt a kalligram-szerű viszonyt jól példázza Magritte pipás képe. Az önvizsgálati kommunikációra jó alkalom a kép a képben kompozíció vagy az alkotás közbeni önábrázolás – szögezi le Vitéz Ferenc, és példákat is említ ezekre.

A Kritika és a Mű viszonya a bírálók árnyékra vetődésének számtalan példáját sorolja fel Komlós Aladár kutatásai tükrében, miközben a kritikus attitűd kérdéseit járja körül, megállapítja: „A kritikus az irodalom publicisztája”. Hauser Arnold felfogására a Műkritika című írása alapján talál jellemző sorokat, melyek szerint a kritika „nem hirdet értékítéletet, mégis felhívja a figyelmet az értékre”. „A lényeget feltáró elemzés” magába foglalja az esztétikai ítéletet, de feladata inkább a mű ontológiai elemzése – állapítja meg a szerző. A kritikus nehéz helyzetét Nagy László elhíresült szavaival hitelesíti, mely szerint „az igazi kritikus tengődik, akár a dinoszauroszok a napkitöréstől”.

A Hazudik-e a sajtófotó? című esszéjében a kép és a valóság viszonyát értelmezi egy kiállítás darabjainak elemzésével. A fotó nem hazudik, de befolyásol, ráadásul a műfaji megnevezéssel vezet félre – állítja Vitéz Ferenc. Ezért javasolja, hogy a szándékos véleményt tükröző hír- és eseményfotót inkább képglosszának, a valóságot művészi szintre emelő riportsorozatot pedig fotóesszének nevezzük. Kosztolányi tárcanovellája, A csúf lány szerzőnk egy másik dolgozatának vizsgálandó „anyaga”. A novella centrumában a csúfság és a boldogságvágy disszonanciájának problémája áll. Vitéz a kép és a szó közös alakzatának, az ekphraszisz trópusnak a novellában betöltött szerepét vizsgálja, és felidézi  az „olvasott képhez / „látott szöveghez” fűzött elméleteket.

A Magyarország átváltozása fejezetben négy tanulmány olvasható, mind Krúdy munkásságáról. Három publicisztikájáról, az utolsó pedig Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényéről. Márai Naplójában „titokzatos, szépséges aloévirág”-nak minősíti Krúdy publicisztikáját. Erről alapos elemzéseket közöl Vitéz, többek közt az író „városi” és „vidéki” publicisztikájáról, valamint Krúdy utolsó évtizedeinek cikkeiről, kiemelve reménytelen nyelvhez kötött gondolkodását.

Az „angyalos” fejezetben ismeretlen irodalomtörténeti adalék Weöres Sándor debreceni „verses” kapcsolata. A szerző egykori megyei napilapos kollégája, Tóth Dénes fiatalon meghalt zeneszerző, zenetörténész édesapja és a költő barátságát több vers és variáns őrzi (ezek ma már a Déri Múzeumban találhatók). Bényei József költő, szerkesztő bukkant rá a szintén Debrecenben élt Holló László festőművész egyik vendégkönyvében Weöres nyolcsoros alkalmi versére, amit akkor írt, amikor feleségével, Károlyi Amyval meglátogatták a tócókerti mestert 1968 tavaszán. Bár Weöres alkalmi verseivel nem nagyon számol az irodalmár szakma, Vitéz arra figyelmeztet, hogy a költő „minden sora kincs”. Giottónak a padovai Scrovegni-kápolnában látható Angyali üdvözlete kapcsán a szerző áttekinti az annunciáta képek ábrázolás történetét, a vizuális térben megjelenő szövegek funkcióját, a Mária kezében tartott könyv szerepét, jelképiségét az üdvtörténeti kompozíciókon. Gábriel és Mária találkozása a modern művészetben is jelen van. A 19-20. század fordulóján az áhítat helyett favorizált hangulat a szekularizálódás erősödését is jelentette – olvassuk a kötetben. Aknay János Kossuth-díjas festő munkásságának meghatározói az emberarcú szellemlények, az angyalok. A képen városvédők, festők, őrzők, hírnökök képében megjelenő alakok rangjuk szerint is sokfélék: kerubok, szeráfok, arkangyalok, akik antropomorfizáltan, félig elvontan, ikonszerűen vagy írásjelként jelennek meg alkotásain. Novotny Tihamér művészetét „szakrális délibábnak” nevezi, amely nemcsak Szentendre, a festő lakóhelye felett lebeg, hanem univerzális érvényű. Vitéz Ferenc Angyali kommunikációja a szentendrei mester kedves jelenségeinek szerepét hangsúlyozza: „közvetítsék a reményt: hogy a virtuális párbeszéd mégsem egyenlő a puszta anyagtalan kommunikációval. Mert amikor az Ige testté válására emlékezünk, soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy itt van közöttünk az angyal, aki Jó Hírt hoz”.

Könyvének utolsó fejezetébe – „Legszebb halandó…” – francia orientációjának írásait gyűjtötte össze. A menhirek földjén, Bretagne-ban született Eugéne Guillevic munkásságával már az egyetemen is foglalkozott, sőt francia irodalmi szakdolgozatát költészetéből írta. Párizsi lakásán még meglátogatta a nagybeteg költőt. A dolgok lelke című tanulmány gnomikus-aforisztikus költészetét hozza emberközelbe. „A verseim robbanások” – írta Guillevic. „A robbanás tökéletesen kifejezi azt a sűrítettséget, a képekbe tömörítetett bölcseletet” – állapítja meg Vitéz. A tanulmány a Du Domain (A birtokról) verseit elemzi, mutatja be. Guillevic breviáriumnak tartotta a kötetet, lelkigyakorlatnak, meditációnak. A mű első sorai egy párizsi étteremben születtek: „A birtokon, amit kormányzok, / Nem beszélnek a szélről.”  Amikor a költő rátalál erre terrénumra, ő maga is verssé válik. A Rodin művészetéről közölt esszé szintén személyes élménnyel kezdődik: a szerző 1988-ban Párizsban látta szobrait, majd négy év múlva és 1996-ban is többször ellátogatott a Rodin Múzeumba. Ezekből az élményekből versek, lírai kommentárok, majd egy rövid esszé is született. Vitéz Ferenc megértési kísérletnek nevezi Rodinről írt sorait, s úgy gondolja, soha nem fogja a szobrászt teljesen megérteni. A modern szobrászat története Rodinnel kezdődött, aki a nőkkel szembeni ifjúkori gátlásait öregségére levetette és a féktelen szexualitás lázában mintázta szobrait. Vitéz rámutat műveinek szimbolikus, allegorikus és intellektuális karakterére, amelyeket gyakran a rútból, a csúfból merített (A zúzott orrú férfi, Calais-i polgárok). Torzóit számba véve a szerző kiemeli, hogy ezek a kezek, lábak, fejek külön önálló életet élnek – a részletekben található sajátságokat, feszülő erőket „felszabadítva közelített a teljesebb szobrászi igazsághoz”. „Kezei sírnak és imádkoznak, kérdeznek és lemondanak, áldanak és átkoznak, vibrálnak és csöndesek” – fogalmaz poétikusan Vitéz. A művészi igazság fontos volt Rodin számára. Gondoljunk csak Az öreg fegyverkovácsnéra, ami a múlandóság és az őszinteség szobra. A szobrász szerint „az, amit a természetben közönségesen csúnyaságnak neveznek, a művészetben szépséggé változhatik”. Rodin filozófusi attitűdjére is kitér a szerző a Gondolkodóról írt Ady-sorokat értelmezve. Vitéz Ferenc Rodin szobrait irodalmi műfajokkal állította párhuzamba, illusztrálva ezzel a szobrok poétikáját (a francia mester amúgy sem ágált a művészeti átjárások ellen). Így például szerinte a Csók és az Örök tavasz erotikus szonett, Az öreg fegyverkovácsné a múlandóság balladája, a Calais-i polgárok a fájdalom és kiszolgáltatottság regénye, a Pokol kapuja az emberi szenvedés eposza, a Balzac plasztikus esszé.

Közel háromszáz oldalas szellemi utazásra invitál a szerző. Útközben a teremtés üzeneteiről lebben fel a fátyol. Ha jól bekötöttük magunkat, indulhatunk. Nehéz olvasmány – mégis élvezetes.      

Vitéz Ferenc: Angyalkapuk és szövegjáratok – Tanulmányok és esszék a szakrális, az irodalmi, a vizuális és az esztétikai kommunikáció köréből, Felsőmagyarország Kiadó, 2014.