Az előadás meglepő hűséggel követi a színmű cselekményét. Akik ismerik a történetet, könnyedén követhetik az eseményeket, figyelmet szentelve a gesztusoknak és jelzésértékű arcjátéknak is. Akik pedig nem ismerik, azokat is könnyedén viszi a történetvezetés.

Amikor egy darab kapcsán azt érzem, nagyszerű a szereposztás, fölmerül a kérdés, nem egyszerűen az előadók nagyszerűek-e. Lőrinc Katalin Blanche szerepében kitűnő, elsősorban azokban a jelenetekben találtam erősnek, amelyekben az apró, de kifejező gesztusok hatnak. Előadásában megfogott, minden mozdulatát elhiszem. Ő az a törékeny, egyensúlyát vesztett nő, aki húgánál keres és talál menedéket, a messziről jött utazó viszont nem kapja meg az elvárt fogadtatást és megbecsülést. Húga, húgának férje és annak baráti köre egyszerű kosztümjével, kevésbé kifinomult, lendületes, olykor durva játékával szemben Blanche játszik a ruhatárával, a mimikájával, nemcsak mozgása, hanem egész lénye elüt a környezetétől.

Kulcsár Noémi Blanche figurája számomra esendő és őszinte, amennyiben nem akar ártani környezetének, ide-oda tipegve cipellőjében, mégis dacosan, fölemelt fejjel, hiszen nem tehet másképp, környezetéből értetlenséget és agressziót vált ki, melynek áldozata lesz. 

Blanche-ot és a Lázár Eszter megformálta Stellát a viszontlátás pillanata a gondtalan gyermekkorba röpíti vissza. A két nő játszik, emlékezik, kuncog, egy pillanatra önfeledten nevetnek. A díszlet – asztal, szék, komód – egy lakás elemeit tárja elénk, Stella és Stanley lakását. A drámai fordulópontok ehhez a szűk térhez kötődnek. A díszlet egyes elemei ugyanakkor önmagukban is képesek kis világokat teremteni. A szekrény, ami Stella és Stanley hálószobájának, az intimszféra történéseinek színtere, egy másik jelenetben Blanche és Stella közös múltjának emlékekkel teli doboza. Blanche nem egyszer el is rejtőzik benne, mint gyermekként Stellával vagy búvóhelyet keresve.

Lázár Eszter egy másik duóban is szépet alakít a Csere Zoltán által megformált Stanley-vel. A darab elején még egyetértésben mozdulnak együtt, Blanche előtti közös életüket táncolják. Harmónia jelenik meg, kifinomult, érzékeny szerelem viszont nem; az érzékiség az, ami dominál, s fordul visszájára kapcsolatukban. Ezt a koreográfia és a tánc nagyon szépen érzékelteti.

Stanley egy félig komikus jelenetben próbálja megtörni Stella nővére iránti elfogultságát, a bőröndből húzgálva elő nagyvilági ruhadarabjait. Majd Tóth Brigitta, Bukta Gergő, Schell Martin, Amerika negyvenes éveinek csibészeiként lejtenek dalbetétszerű táncot – imádtam őket – és az az érzésem, túl jól szórakozom egy drámához képest.

Egy későbbi jelenetben Stella és Stanley közös mozdulatai már más értelmet nyernek. A folytonosság megakad, Stella bizonytalanná válik eddig biztosnak hitt kettősükben, a páros lendületét veszti. Csere Zoltán és Lázár Eszter duójában ez szépen megjelenik.

Mitchell szerepében Grecsó Zoltánt láthatjuk. Ruházata is jelzi, hogy a férfi eltér Stanley társai közül. Mitchell és Blanche között vonzalom alakul ki. A táncosok játéka megkapó, a két ember bizonytalan útkeresése nem nehéz táncelemekre épült, hanem apró, jól eltalált gesztusokra, egy kis humorral elegyítve – a drámának még ebben a szakaszában is. A lámpaburával történő jeleneteket, ami a személyiség rejtett oldalának szimbóluma, olykor kissé direktnek találtam, de még éppen nem zavarta a történet menetét, dinamikáját.

Stanley önérzetét sérti az egymásra találás, ezért szétdúlja az induló kapcsolatot. A városszéli, lepusztult környezetben a nyers erő a félénkek indulatai fölé kerekedik.

A jelenet, melyben Blanche végleg megtörik, igen stilizáltan jelenik meg, mint ahogy az azt követő tragikus események is sűrítve, röviden. A többi táncos most ugyanazon durva világ kísértő szellemeiként súgnak Blanche fülébe őrjítő szavakat. A nő visszahúzódik álmai és vágyai börtönébe, a bőröndbe, amelybe egész kis életét csomagolta szerelmes levelekkel és férfiakat csábító selyemruhákkal. A tragédia végkifejletét kissé elnagyoltnak éreztem, de ennek ellenére kerek egészként zárult a mű. Blanche a nyitójelenetben, bőrönddel kezében kiáltja fájdalmát világgá. Ez az emlékezetes jelenet foglalja majd keretbe a művet, melynek végén immár utolsót jajdul a nő az ég felé.

A kartonpapírokból gyúrt könnyen málló boldogság, az otthon jelképe tűnik föl a háttérben. Könnyen épül, de anyaga révén nem lehet tartós. A darab végére minden vakolat lemállik a falakról és a benne élők életéről.

Aulea Produkció – Kulcsár Noémi Tellabor: A vágy villamosa

Tennessee Williams című színművéből készült kortárstánc előadás

Alkotók: 
Blanche Dubois: Lőrinc Katalin
Stanley Kowalski: Csere Zoltán
Stella Kowalski: Lázár Eszter
Harold Mitchell: Grecsó Zoltán 
Továbbá: Tóth Brigitta, Bukta Gergő, Schell Martin

Zene: montázs 
Látvány jelmez: Kulcsár Noémi 
Fény: Payer Ferenc

Rendezés-koreográfia: Kulcsár Noémi

Bemutató: 2014. október 10.

MU Színház

Fotó: Kincses Gyula, Mészáros Csaba